Déry Tibor purgatóriuma

Írta: YGergely

Bár a sajtó nem adott hírt róla, Déry Tibort 1957 nagyszombaton, április huszadikán letartóztatták. Három évvel később szabadult.

Úgy esett, hogy épp e három év alatt olvastam el összes addig megjelent könyvét. Függetlenül a gimnáziumi tananyagtól. Éles, kínzó, közvetlen hatást tett rám a Befejezetlen mondat.

Déry ma nem divatos író. „Purgatóriumba került” – miként a francia kifejezés tartja az írók halála utáni néhány évről, amikor csendesen, de hosszú időkre eldől, mekkora az igazi súlyuk.

Déryé mindenképpen nagyobb, mint ez a hosszúra nyúlt purgatórium ígéri. 

 1918-as emlékeiről ezt olvassuk a „börtönmemoárban”: „Egy tengerészküldöttség járván valamelyik miniszternél, az egyik közülük a miniszternek arra a kérdésére, tudják-e, hogy miért lázadtak fel, rekedt, mély hangján azt felelte: »a tengerész nem kérdi, miért, a tengerész az lázad.«

Tán akkor határoztam el, hogy egykor megírandó nagy regényemnek a luciferi mondás lesz a mottója: non serviam.”

Déry véghezvitte ezt az elhatározását: ifjúkori, szürrealista jellegű költészete és kisregényei is e mottó jegyében születtek, és a Befejezetlen mondat is.

Erkölcsi üzenete érintetlenül erős marad akárhányadik olvasatra: „Változtasd meg élted!”

Legszemélyesebb, de idekívánkozó, furcsa fénytörésű, Déryhez kapcsolódó emlékem nem az a villanásnyi idő, mikor kisiskolásként állva amaz október 23-án a Bem-szobornál, már a mozdíthatatlanul sűrű tömegben eléje sodródtam, s ő a szobortalapzathoz törve elakadt a sűrűben – hanem barátom esete.

Legjobb barátom volt általános iskola óta, még az egyetem alatt is egy ideig. 1960 áprilisában adtam neki kölcsön egy – persze ’56 előtt kiadott – Befejezetlen mondatot. Az író épp akkor szabadult.

Este, barátom pártfőiskolán tanító anyja magából kikelve, hisztérikusan megtiltotta fiának, hogy egy „áruló” könyvét olvassa, majd a dühroham hevében egy felkapott késsel megsebezte a vaskos regényt védekezésül maga elé emelő barátom kezét.

Az élet persze utánozza a művészetet: a fiú, miként Parcen Nagy Lőrinc is tette, elköltözött otthonról, s mindenfajta – emberi, politikai – kapcsot, közösséget jó ideig megszakított szüleivel.

Amikor a Képzelt riport nézőtere dübörgött a vastapsoktól, a hetvenes évek közepe táján, barátom már Londonban élt.

Mindketten elfeledtük az „élő” Déryt. Vagy épp fordítva? Csak a valódi, a halhatatlan Déry élt tovább bennünk? Bennem él ma is.

Most sem igazán a művekről szól ez az emlékezés, hanem valamiről, ami olykor fontosabb még a műveknél is: hatásukról, az ember életébe is beleavatkozó sugárzásukról.

Ítélet nincs.