Keresés ebben a blogban

2014. augusztus 18., hétfő

Borges bolyongásai

Írta: YGergely



Életem jó részét az irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás: a másik, gyengébb formája az írói alkotás, amely az olvasottak emlékének és felejtésének keveréke.
Aligha lehetne más mottót találni José Luis Borges A halhatatlanság című kötetéhez, mely az író öt egyetemi előadását tartalmazza. 

Szerencsére Borges egyáltalán nem volt „egyetemi tanár”. Az egyetemi tanár ugyanis „oktat”, s ennél nemcsak hiábavalóbb foglalatosságot nem tudok elképzelni, de maga a szó is elborzaszt.
Borges olyan lehetett a katedrán, mint saját maga egyik furcsa álma. Tanárként is labirintusok végtelenében bolyongott. 
Soha nem volt képes több emberhez beszélni egyidejűleg” – olvassuk a könyv utószavában. „Csukott szemmel és összekulcsolt kezekkel Hawthornről beszélt. Bevallotta, hogy hangosan gondolkodik, hogy nem szereti az előadásokat, és hogy előzőleg egy pohár konyakkal öntött lelket magába.

Az öt előadás (A könyv; A halhatatlanság; Swedenborg; A krími; Az idő) természetesen Borges állandó nagy témáival foglalkozik: élettel, halállal, álmokkal. 

A kötetnek nem véletlenül záró darabja az időt tárgyaló fejezet. Borges életművének fő, sőt egyetlen témája ez. Óriási olvasottsága (ő mondta: „ott a hazám, ahol a legnagyobb könyvtár van”) nem akadályozza, hogy a hatalmas műveltséganyagot állandóan eredeti és személyes gondolatokkal szembesítse, a könyvtárlabirintusból képzelete labirintusába lépjen át, asszociáljon, eltévedjen, bolyongjon a tudás erdejében. 
Előadása, mint írásainak stílusa is, mérsékelt hangú, nyugodt, látszólag szinte klasszicista. Csak gyakorlott olvasói érzik és tapasztalják, mennyire hajlékony és nem akadémikus ez a beszéddallam.

„Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom” – idézi Szent Ágostont, s természetesen ő maga is elmondhatná ugyanezt. Minden nagy elbeszélése és esszéje az idővel, az örökkévalósággal foglalkozik.

Az idő vagy ciklikus és önmagába visszatérő, vagy nem is létezik. Az idő talán az emberi szellem legérdekesebb találmánya, mondja, némi lelkiismeret-furdalással. Don Quijote mellett Platónt meg egy perzsa eredetű arab mesekönyvet, az Ezeregyéjszakát tartotta a szellem legnagyszerűbb ajándékának, sokak szemében bizonyára nem is tekinthető bűntelennek.

Nem vagyok Borges rajongója, de lenyűgöz, ahogyan az emberi létezés legnagyobb rejtélyeként rálelt az Idő megfejthetetlen enigmájára, és istenkísértő daccal – a klasszikus európai elbeszélés, a keleti meseszövés, meg az avantgárd eszközeit és módszereit egybeötvözve a költészet s a filozofikus esszé páratlan egybefonásával – viaskodik az Idővel.
 „Platón azt mondta, az idő az örökkévalóság mozgó képe” – írja egy helyütt. Rendkívüli és megkapó egyszerűséggel tud filozófiai kérdéseket feltenni, ezért jobb olvasmány, mint maguk a filozófusok.

Borges mély és végtelenül sok titkú világa számomra sok-sok filozófust helyettesít. Mindig viszolyogtam az olyan filozófusoktól, akik nem tudják csupasz vagy szőrösen pőre gondolataikat emberi szavakba öltöztetni. Borgesnél – aki minden filozófiát ismert – nem válik el intellektuális játék, álom és „létkérdés”. 

Némiképp az erkölcsfilozófiát is az Ezeregyéjszaka hökkentő izgalmaival felöltöztető Füst Milánt idézi fel, aki jóval a Hábi Szádi megírása előtt, még fiatalon, első találkozásukkor dühös iróniával azt mondta a félelmetes szerkesztőnek, Osvát Ernőnek: „Sem verset, sem prózát írni nem szeretek, és talán nem is tudok. De gondolkodni, azt szeretek és tudok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése