Keresés ebben a blogban

2014. augusztus 16., szombat

Egy ókori görög, aki portugál volt – José Saramago

Írta: Inkabringa



A napokban láttam egy beszélgetést Esterházy Péterrel, ahol szellemes rezignációval konstatálta, kiment a divatból az irodalmi szövegek olvasása. Ennél persze sokkal árnyaltabban vázolta a helyzetet, de a szikár tény akkor is ez marad.

Mostanság a betűk összeolvasásának igénye egyrészt a headline, képaláírás, egymondatos komment terjedelmére szorítkozik, másrészt vaskos könyvek olvasásába merült embereket látni. Fikciót olvasnak, váratlanul és pergőn következő cselekvések sorozatát. Ez lehet krimi, horror, romantikus, vagy vámpíros-romantikus, ami már all in one. Hat-nyolcszáz oldalon át.

Egyre inkább azt érzem, igazi hőstett minden tisztán szépirodalmi lap fenntartása manapság.
Egyszer valaki hevülten mesélte nekem, hogy mennyi minden történt már az épp olvasott vámpíros-romantikusban, pedig még csak a felénél tart. Egy ilyen fordulatokban gazdag könyvben burjánzanak az izgalmak. Látványos és cselekménydús, lenyűgöző szépségű vagy pokolian rút szereplőkkel telt.

Ezen könyveknek ékes ellenpéldája José Saramago tollából a Lisszabon ostromának históriája. Lakonikus egyszerűséggel összefoglalható: egy könyvkiadó korrektora a javítandó könyv szövegébe beleír egy ’nem’ szót. Majd egymásba szeretnek főnöknőjével. Közben Lisszabont visszafoglalják a móroktól. Nagyjából ennyi.
Esélye sincs a vámpírokkal versenyezni. A szereplők teljesen köznapiak, az életük csupa hétköznap.

Saramago további hendikepje a hosszú mondatok, a központozás hiánya, a végtelenül áradó elbeszélőmód. Aki már néhány sor után belefárad az olvasásba, nehezen tűri, hogy még nem ért a mondat végére.

De most nem is Saramago írásművészete a fontos. Nobel-díjas portugál író volt. Kész. Utána lehet nézni a interneten.
José Saramago
Inkább őt magát, vagyis a könyveit kell olvasni. Egyiket a másik után. Egyszerűen csak az olvasás gyönyörűségéért.

Az olvasás ugyanis nem csupán betűk egybefogása, hanem egy gondolkodásmód. Elmélyült, meditatív, szemlélődő, elemző folyamat. Figyelemre, empátiára, folyamatos értelmezésre tanít.
Ki kell lépnünk önmagunk gondolataiból, hogy a mások által megírt sorokat olvasva mélyebbre juthassunk önmagunkban. Tessék kibújni saját magunk burkából és más fejével gondolkodni kicsit.
Ez a nagyszerű játék megy ki a divatból?

Saramago ehhez a gondolati kalandtúrához tökéletes útvezető. Fantázia, csoda, mágikus fordulat az ő könyveiben is van. De nem ez a lényege.

Én már a 21. században  váltam olvasójává, és mind közönségesen mondhatnám, hogy belezúgtam. Magával ragadott. Aztán sorra vettem a könyveit, és bár ez a különös elragadtatottság hullámzóvá vált, de a bizalommal belefeledkezés örökre megmarad.
Saramago legnagyobb titka számomra, hogy a 20. századból a 21. századba lépve is úgy tudott (sőt mert!) gondolkodni a világról, mint egy ókori görög filozófus: fesztelenül, szabadon, semmilyen korlátot, semmilyen tekintélyt nem tűrve. Bámulatra méltó.

Elvesztettük ezt a képességünket a kényelemért cserébe. Elfelejtettünk szabadon gondolkodni, a sablonokból kinézni, a dolgokat másként is látni, mint ahogy késztermékként ránk tukmálják. Ezt csinálták a görög bölcselők: gondolkodtak és befogadtak - korlátlanul.
Sosem voltunk ennyire ketrecbe zártak, mint most. Annak ellenére, hogy a technikai civilizációnk, a materiális komfortunk eget ostromló. Ám a gondolataink, az ízlésünk, a véleményünk szigorú keretek közé szorított. Itt már nincs helye az ókori bölcselők szellemi csapongásának, tág horizontjának.
Trendek, eszmék, világnézetek, gondolati sémák mellett kell letenni a voksot – intellektuális és kommerciális ketrec.

„…milyen hatalmas méreteket ölthet a kíváncsiság hiánya és a gondolkodás restsége bármely tekintélyt parancsoló kijelentés hallatán…” – írta a Lisszabon ostromának históriájában.

Saramago is küzdött ezzel a ketreccel az életében, de a könyveiben nyoma sincs ennek. A szellemi szárnyalás élményét adja meg olvasóinak: másként nézni a világra, mint ahogy elénk teszik, vagy elvárják. Mintha először látnánk a világot, konvenciók, tabuk, szent tehenek nélkül. A művei sors- és történelemvariációk. Felszabadító.
Saramago szöszöl, körbejár, van türelme. Micsoda luxus ez manapság. Saját életében is tudta ezt: évekig egy sort sem írt, hatvanévesen vált világhírűvé a Kolostor regényével: Blimunda és Baltasar története a világirodalom legszebb szerelmeinek egyike. Saramago 76 évesen kapott Nobel-díjat. „… sosem léptem elhamarkodottan, de egy percet sem pocsékoltam el belőle” – mondta egy interjúban egyszer.
Milyen egy teljesen megélt élet? Például ilyen.
Égi és földi szerelem. Shakespeare, Goethe, Cervantes, Márquez – a szerelem legendájának krónikásai.  Én Saramagót is a szerelem krónikásai közé sorolom. A Kolostor regényében kiemeli a kommersz fogyasztói sablonokból a szerelmet, megmutatva annak valódi lényegét, a Lisszabon ostromának históriájában pedig a hétköznapokba hozza be a szerelmet. Mindkét esetben messze elkerüli a társadalmi elvárások ketrecét. A szerelem akkor létezik, ha a másikra figyelünk, és közben önmagunk mélyére ásunk. Olyan, mint az elmélyült olvasás.

Azt a szemléletmódot, világlátást, amit Saramago könyvei adnak, már nem lehet csak úgy leemelni a polcról a körülöttünk levő harsány-színes-foszforeszkáló, mindent beárazó világban. Nincs már ott. Hiánycikk. Sőt, állítják, már igény sincs rá. Kontemplatív, az érzelmek mélyére ásó stílusával, a világkorszakok gondolatai közötti kalandozásával nem könnyen fogyasztható a csillogó felszínesség csodálatába feledkezett világnak.
Egy kőtutajnyi embernek biztosan mindig létszükséglete lesz.

A világon minden válaszol, kivárni csak a kérdések korát kell” – írta a Kolostor regényében.
Ókori görögökre jellemző látásmód és mindent egyszerre behabzsolni akaró korunkban igazi anakronizmus.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése