Balkáni anzix – Nikola Parov

Írta: Inkabringa

Kétféle viselkedésmód tud kiábrándítani: ha a népzenére nacionalista-soviniszta maradiságként tekintenek, és ennek ellentéteként, ha a népzenét az agresszív korlátoltságig menő nemzetféltés díszpintyeként használják.

Lett légyen szó bármely nép zenéjéről.

Mindkét beállítottságra van, volt és lesz is példa bőven kis hazánkban. Ékesen bizonyítja ez is, hogy a nagy mellénnyel hangoztatott „Kodály és Bartók országa” jelzőnek semmi alapja nincs. Rájuk figyelnek a legkevésbé.

Maximum addig juthat el egy nebuló, hogy álmából felébresztve is el tudja szolmizálni a Házunk előtt kedves édesanyámat, de a végtelen gazdagságú folklórkincsünk sokféle gyökeréről, a környező népekkel való üdvösen pezsdítő kölcsönhatásról mit sem tud. Sőt titkolózás, agyonhallgatás, tendenciózusan rafinált félremagyarázás lengi körül e témát. Bár mindig akadnak a tudásnak elkötelezett pedagógusok.

Tehát vagy elutasítják a népzenét, mondván akadályozója a világpolgárrá válásnak, vagy a más népeket lenéző nemzeti dölyfösséghez használják. Ez nem most kezdődött, pedig kártékonyan szemellenzős mindkét nézet.

Bartók a maga szigorú tudományos hozzáállásával és erkölcsi tartásával küzdött a fals eszmék ellen. Ki is kapott érte. Mai korunkból nézve olybá tűnik néha: sziszifuszi küzdelem volt.

Példának okáért mindenki ismeri Kőműves Kelemen balladáját, néhányan még a 19. századi Vadrózsapörről is hallottak, románok és magyarok az eredetforrásról veszekedtek. További népek nem szálltak be a parttalan vitába, pedig ez a ballada mindenhol feltűnik. Éneklik a bolgár változatát, és szépirodalmi párhuzamként mellétehetem az albán Ismail Kadare A háromlyukú híd című regényét is.

A lényeg minden variációban ugyanaz és teljesen mindegy, hogy melyik nép kezdte, bár jóval ősibb gyökerei lehetnek. Azért, hogy a vár, vagy a híd álljon, emberáldozatra van szükség. Természetesen kivétel nélkül egy nőt áldoznak fel. Ahogy egy koncerten Herczku Ági megjegyezte, a nők elmondhatják, hogy rájuk épül minden, a férfiak meg, hogy asszony kell a házba.

Amíg nem lesz valódi folklórismeret az országban, addig érdemes olyan zenészek koncertjeire járni, akik mélységéig ismerik a folklórkincset, ezért régóta tudják és hirdetik a zene ún. határtalanságát.

Ilyen „szabadegyetem” jellege van Nikola Parov koncertjeinek is.

Ironikus, józan belátáson alapuló széljegyzeteit hallgatni olyan, mint mikor egy fülledt és robbanásig feszült szobában végre kitárják az ajtót-ablakot és friss szellő árad be. Aki érzi ezt a feszültségbe fülledt klausztrofóbiát honi viszonyaink közepette, s légszomja van tőle, gyógyírként járjon például Nikola Parov koncertre.

Nikola Parov bolgár származású, gyerekkora óta Magyarországon él. Évtizedekkel ezelőtt megalapította a Zsarátnok együttest, és azóta a délszláv, avagy balkáni népzene avatott előadója. Bejárta és végigzenélte a világot, nyitottsága határtalan.

Neki nem probléma, hogy a délszláv dallamokat svéd népi hangszerrel adja elő. Nem fércel össze olyat, ami nem illik össze, de tévedhetetlenül ráakad a korábban észre nem vett párhuzamokra. Mondhatnánk, hogy koncertjein balkáni állapotok uralkodnak, de nem olyan módon, ahogy ez a szókapcsolat a betonba öntött köztudatba bevonult.

A Balkán mindig is puskaporos hordója volt Európának. Sosem lehet tudni, hogy a következő mozdulatukban ölnek vagy ölelnek. „Néha úgy tűnt nekem, sehol máshol nem mutatkozik meg jobban az emberek magabiztossága vagy kishitűsége, vakmerősége vagy gyávasága” – írta Ismail Kadare.

Sommásan elintézhetjük a történelmi okokkal. Tévedtek és nem tanultak belőle. Szenvedtek és bosszút álltak. Elbuktak és leszegett fejjel rohantak az újabb szakadékba. Kis népeknek betegsége az ilyesmi.

A napi politikai dagonyából ezt a térséget is a zenéje emeli ki. Sodró, energikus, eksztatikus és mégis érzékeny. Nikola Parov és zenésztársai ismerik és átérzik ennek a zenének minden bugyrát. A koncertjeik olyan perzselők, hogy még a Marson is melegedhetnek a tüzénél.

 

Felvonultatják a Balkán és a Kárpát-medence hangszerarzenálját, sőt még azon is túl. Vegyítik a dallamokat, zenei dialektusokat, hangszereket. Vadóc lelkemnek néhol túlzásnak tűnnek érzelmesebb szerzeményeik, de a titkos szeretőről szóló Ha te tudnád... minden kétséget kizáróan gyöngyszem, s talán eddigi legnagyobb "slágerük". Olyannak is kell lenni.

Továbbra is állítom, hogy a zene (bármilyen műfajú is legyen) az egyetlen módja annak, hogy a háborúk, gyilkolások, gáncsolások, egymást leigázások ellenére az emberiség még tükörbe tudjon nézni.