A hangszerek untermanja –A nagybőgő

Írta: Inkabringa

A zenénél csodásabb leleménye nincs is talán az emberi életnek. Szoktam mondogatni, hogy - ha vannak - az angyaloknak köszönhetjük.

A magasztosságot, netán szakralitást, vagy épp csak a primer örömszerzést és szórakozást szolgálja.

A kötelezőség és kötelezettség nem illik a zenéhez.

Nekem mindig is valamiféle demokratikus szemléletet jelentett. Közönségként sem szeszélyes nagyúr, sem alázatos rabszolga nem óhajtok lenni.

Inkább tetszik az a megközelítés, hogy egyenrangú félként nyitottan és elfogulatlanul befogadjam, felfejtsem, ráhangolódjak.

Úgy hiszem, a trendi közfogyasztás és a finnyás sznobizmus ugyanannak a befogadói restségnek két oldala.

Nem érdekelnek a műfaji, divatbeli elvárások. Nagyon sokféle típusú zenei műfaj, előadó, hangszer hatott már rám, van, amelyik egész életemben elkísér, van, amihez évek múltán találok vissza ismét, és van persze olyan is, amihez soha többé.

Ilyen időről időre felbukkanó különös hangulatú hangszer a nagybőgő is.

Tavaly láttam a Trafóban egy cirkuszi előadást, untermanok önironikus reflexióival. A cirkuszban az unterman, a szó szoros értelmében, a vállán viszi a produkciót. Nélküle nincs mutatvány, de mégsem figyel rá senki.  

Némiképp ilyen sorsa van a hangszerek között a nagybőgőnek is. Brummogásával alapot és prozódiát ad a melódiáknak. Nélküle üres csilingelés lenne a dallam, de mégsem figyelünk rá különösebben.

A nagybőgő azért nem olyan feledhető hangszer és nem csak hatalmas méretei miatt.

Olyannyira nem feledhető, hogy saját honlapja van. 

A jazz (ami számomra a „legdemokratikusabb” zenei műfaj) és a komolyzene is ráérzett már elegáns mélyhúrúságára.

Kamaszként csodálkoztam rá a nagybőgőre. Pege Aladár koncertjeire még csikólányként jutottam el és szó, mi szó, ha érett voltam arra a különlegességre, ha nem, elementáris hatással volt rám.

Pege Aladár úgy bánt a hangszerével, mintha egy közeli barátja lenne. Hozzáhajolt, szinte bizalmasan beszélgettek. A hangok, amiket kicsalt ebből a bizalmasságból, óriási élményt adtak a hallgatóságnak.

Amiért most megint rátaláltam erre a hangszerre, az Fejérvári Zsolt nagybőgő játékának köszönhető. A blogban már emlegetett Nádas Péter esten ugyanis az ő előadásában hallhattunk egy nagybőgőre írt gyönyörű zeneművet, mely egy kortárs szerző tisztelgése Bach és egyben a nagybőgő előtt. 

Ismét rácsodálkoztam ennek a hatalmas hangszernek a finomságára.

Julien-Francois Zbinden: Hommage a J. S. Bach című művében állítólag a B-A-C-H hangsor százhatvanszor bukkan fel.

(A felvételen Josef Semeleders nagybőgőzik. Megjegyzem, Fejérvári Zsolt előadása klasszisokkal jobb volt.)

Voltak és vannak a nagybőgőnek avatott komponistái és előadói, akik zenéjük főszereplőjévé választották.

Ilyen volt a 18-19. század fordulóján élt nagybőgős és komponista, Johann Matthias Sperger is, akinek D-dúr nagybőgőversenyét Fejérvári Zsolt adja elő.

A jazzben meghatározó és eredeti hangú megszólaltatója a nagybőgőnek Stanley Clarke. Pegéhez hasonlóan, neki is különlegesen meghitt a viszonya ehhez a monstruózus hangszerhez.

Ezek után mi is lehet jobb egy nagybőgőnél? Természetesen két nagybőgő.

A nagybőgő Paganinijének nevezett Giovanni Bottesini nagybőgő duettje imigyen kényeztet.

Grencsó István a jazz nagy kísérletezője. Ezen a felvételen két nagybőgős van, Hock Ernő és Benkő Róbert.

Izgalmas.

Mindezeket végighallgatva már nem is kell bizonygatni, hogy a nagybőgő a hangszerek legbiztosabb untermanja és egyben a legcsodásabb bonvivánja is.

Fotó: Henri Cartier-Bresson

Hová hulltak a falevelek? – Egy örökzöld sláger változatai

Írta: Inkabringa

Addig is, amíg YGergely elmondja nekünk, miért nem szereti a filmzenéket, hallgassunk zenét. S ha már, akkor filmzenét.

Joseph Kosma, aki magyar volt, de franciának is hiszik, minden idők egyik legnagyobb slágerét adta a világnak. A Les feuilles mortes, angolul Autumn leaves, magyarul Hulló falevél dallamát mindenki azonnal felismeri.

Mint minden slágernek, ennek is megvan az a hátulütője, hogy lerágott csonttá válik. Ha feltűnik egy slágerdallam valahol, mindjárt a zenei szerkesztő fantáziátlanságára és tájékozatlanságára gondolunk. Nem jut más eszébe?

Pedig néhány évtized eltelte után egy igazi jó sláger kiváló feldolgozásokon mehet át. Alapanyaggá válik a legcsodálatosabb zenei játékokhoz. Erre már érdemes odafigyelni.

A Hulló falevélnek annyiféle feldolgozása volt már és nyilván lesz is még, hogy csak egy rendkívül önkényes válogatást lehet összeállítani belőlük. Megéri belehallgatni, nagyszerű muzsikákat csalt ki a zenészekből. 

Kezdjük a forrásnál, hiszen a dallam először Marcel Carné 1946-ban készült Les Portes de la nuit című filmjében hangzott el, és végleg összeforrt Yves Montand pályájával.

A Hulló falevél nem csak örökzöld sláger és bárzenészek állandó repertoár darabja, hanem egy közkedvelt jazz standard is. Olyan eget rengetően zseniális feldolgozásokkal, hogy belegondolni is gyönyörűség.

Itt van mindjárt Chet Baker (negyedszázaddal halála után is megkerülhetetlen jazz trombitás) és Paul Desmond (kiváló szaxofonos és egy másik nagy jazz standard, a Take five szerzője) változata. Játszó személyek még: Bob James (zongora), Ron Carter (bőgő), Steve Gadd (dob).

Ha már egy francia filmben csendült fel ez a dallam először, akkor nézzük, mit művelnek vele a francia jazzisták. Az alapanyag ugyanaz, de a fűszerezés… à la française.

Didier Lockwood (hegedű), Richard Galliano (harmonika), Biréli Lagrène (gitár) és Jimmy Rosenberg (gitár), ez utóbbi Hollandiában született kiváló roma muzsikus.

Mivel pedig Kozma József mégiscsak magyar volt, egy világraszóló nagy zsenink, Pege Aladár előadásában is érdemes meghallgatni. 

Diákkoromban egy jazz fesztiválon Pege koncertje után áramlottunk ki a teremből. Elképesztő élmény volt. Mögöttünk is erről beszélgettek: „Mekkorát játszott az öreg!” ”Még most is remeg a kezem.” Hátranézve láttam, hogy a pályájuk elején járó Oláh Kálmán és Balázs Elemér áradoztak. 

Az előző bejátszásban is pengető Biréli Lagrène, és Philip Chaterine társaságában muzsikál Pege.

A jazz hazája Amerika. A levelek oda is lehullottak. Ellis Marsalis kiváló jazz zongorista és öt fia közül mindegyik zseniális muzsikus. Ha összegyűlnek egy családi ebédre, mindjárt jazz fesztivált is rendezhetnek. 2003-ban készült egy príma lemez is (The Marsalis family: a jazz celebration).

Ilyen tehát Wynton Marsalis (trombita) és Sarah Vaughan (ének) találkozása a francia sanzonnal. Fergeteges, poénos, dögös. Őrületesen jó.

A világrombító rockzene kétségkívüli istencsászára Eric Clapton. Az ő 2010-es előadásában nincs semmi fakszni. Talán épp azt akarta hangsúlyozni, hogy ő már semmit nem akar csavarni ezen a dalon. Elénekel egy sanzont finom lírával, bensőségesen. Talán kissé rutinból. Mikor, mit érzek ki belőle inkább.

Megjegyzem, Clapton hangja még most is nagyon jól szól, sőt mi több, borzongatóan jól, ezzel ellentétben sajnos Ian Anderson különleges orgánuma teljesen tönkrement.