Ide ne gyere!

Írta: Inkabringa

A baj mindig a másikkal van.

Azzal, aki nem úgy néz ki, mint én, nem úgy gondolkodik, nem úgy beszél, mint én, más tetszik neki, másként imádkozik (netán nem is imádkozik), azt eszi-issza, ami nekem eszembe nem jutna, és azt nem hajlandó enni-inni, amit én ínyencségnek tartok.

Felháborítóan, pofátlanul, szemtelenül és makacsul másmilyen, mint én vagyok. Más a bőrszíne, a ruházata, a nyelve, a mozdulatai, az egész fizimiskája elüt az enyémtől meg azoktól, akiket az enyéimnek tartok.

Ez már önmagában is elég ok az idegenkedésre, sőt viszolygásra. Erősítik a félelemmel teljes undort a homályos információk arról, hogy mennyire másféle dolgokat tart értéknek, mennyire másféle a világról való gondolkodása.

Ezek persze nem túlságosan alapos ismeretek, épp csak címszavak, de arra megteszik, hogy ismét deklarálják és vastagon aláhúzzák, hogy a másik más, mint én.

Ezt nem lehet elviselni.

Tessék úgy viselkedni, úgy kinézni, mint én, aki úgy nézek ki, mint az összes többi.

Aki ettől a normától eltér, annak nincs kegyelem. Megértésre ne is számítson.

Úgy meghökkenünk tőle, meg a vele való bármilyen kapcsolattól, hogy menten rettegni és utálni kezdjük.

Annyira más, az kizárt, hogy ne ártson nekünk.

Hallottam egy történetet egy tizenéves lányról, aki születése óta elüt a normától. Nem a mozgásában, inkább a szocializációs képességében korlátozott. Autista. Egy kisváros egyetlen gimnáziumában tanul. Osztálytársai, iskolatársai állandó alázó, zaklató, kegyetlen céltáblájaként.

Tanárai és az iskola vezetése tehetetlen ezzel az értetlen gyűlölettel szemben. A lány retteg, elbújik, majd váratlanul törve-zúzva ráront az őt alázó társaira. Bármilyen megoldást is választ, mindenképp ő marad alul. Szülei pszichológushoz járnak vele, szeretnék, ha befejezhetné a középiskolát. A lány féli és gyűlöli ezt a világot és benne saját magát.
Az osztálytársai nem tudnak mit kezdeni a különbözőségével és ez agressziót vált ki belőlük. 

Az iskola sajnos alkalmatlan a differenciák kezelésére vagy bármiféle kiegyenlítésére. Sosem volt erre alkalmas. Elsősorban nem ezért találták ki. Az iskola a társadalmi szocializáció eszköze, így elsődleges feladata a normák megtanítása. Egyes tanárok figyelemmel lehetnek a különbözőségek kalibrálására, de ez egyéni (és sajnos egyedi) elkötelezettség részükről. Ismerek olyanokat, akik erre is hajlandóak.

Ahhoz, hogy ne váljunk gyűlölködővé, a tőlünk elütővel szemben ellenségessé, világra nyitott szülők és pedagógusok kellenek. Elfogadó, kommunikatív felnőtt környezet.  

Az utasításokon, szabályokon és merev rendszereken alapuló nevelésben részesülőknek sokkal nehezebb a sokféleség elfogadása. Az ilyen típusú nevelés egyértelmű határokat, de erős korlátokat is ad.

Nádas Péter szerint „egyetlen istene a saját normarendszere. Biflázott tudásuk alapján felkent papok és biflázási képességeik alapján kiválasztott lélekidomárok persze nem a szépség tengeréhez, hanem a kilátástalanság sivatagába vezetnek. És ott hagynak magamra.” (Az égi és földi szerelemről)

Az újságok zengték egész nyáron a Vámosszabadiban kialakult feszült helyzetet, ahova egyik napról a másikra, előzetes egyeztetés nélkül menekülttábort telepítettek. A helyiek felháborodva tiltakoztak. Váratlanul érte őket a menekültek érkezése és féltek a következményektől: bűnözés, közbiztonság megrendülése, rendzavarás. Egyáltalán: az Idegen jelenléte.

A döntéshozói csitítgatás csak olajat öntött a tűzre. Az illetékesek megnyugtatásul közölték, hogy a fokozott rendőri jelenlét és a menekülttábor gondos körülkerítése megóvja a helybelieket az esetleges atrocitásoktól.

Megjegyzem, az ilyen „megnyugtatástól” még az is gyanakodni kezd, hogy valami veszély fenyeget, aki amúgy nem tette volna…

Mivel a másik felet, a menekülteket nem kérdezte meg senki, így nem tudjuk, ők éreznek-e félelemmel teljes ellenszenvet konkrétan Vámosszabadi lakosai iránt. Vélhetően nem ez volt a legnagyobb problémájuk, amivel meg kellett küzdeniük, amikor nekivágtak a világnak.

Véleményük azért nekik is van az ország menekültekkel való bánásmódjáról. Értelmes, tanult, sokat látott, kegyetlen dolgokat megélt emberek.

Nem oly régi hír, hogy Szilvásvárad lakosai tiltakoztak negyven fogyatékos lakóotthonokba költöztetése ellen. Indoklásuk szerint a fogyatékosok jelenléte elriasztja a turistákat. Aláírásgyűjtésbe kezdtek, és tiltakozó levelet küldtek a polgármesternek, miszerint „Szilvásvárad múltja, jelen, jövője (…) veszélybe kerül, nem beszélve a település eddig kialakított képéről, az image-ról, közbiztonságáról és a telkek leértékelődéséről.”

Ez a végromlás pedig negyven fogyatékos ember érkezése miatt fog bekövetkezni.

Nyilvánvalóan mindenki érzi, hogy Vámosszabadi és Szilvásvárad lakóinak félelmei erősen túlzottak és hisztérikusak. Nyilván sokakat fel is háborítottak ezek a hírek.

Egyértelmű, hogy ezen települések lakosai nem extrém módon gonoszak, korlátoltak vagy gyalázatosan gyűlölködők.

Megijedtek az Idegentől, ami váratlanul és előkészítetlenül megjelent a küszöbükön.

Alapvető tendencia, hogy mindent, ami a normától eltér, el kell dugni és veszélyforrásként tekinteni rá.

Ezért kell eltűnniük bármi áron a fővárosból a hajléktalanoknak (ami nem azt jelenti, hogy hajlékuk lesz, csak annyit, hogy nem lesznek szem előtt).

Ezért kell a családjuktól és a világtól elzárt intézményekben tartani a fogyatékosokat és idős embereket (erről a TASZ is jelentett).

Ezért kell félni a halállal és elmúlással való szembesüléstől, hiszen mindenki örökké fiatal, boldog és gondtalan akar lenni. De ami még ennél is fontosabb, hogy mások annak lássák.

Sterilizált boldogság ez. Nem is nevezném boldogságnak, csak a problémák szőnyeg alá söprésének.

A cigányokkal szembeni olthatatlan és lassan a magasabb társadalmi kategóriába soroláshoz szükséges ellenszenv nemcsak nálunk, hanem sok más európai országban is érzékelhető. Gondoljunk csak a legutóbbi csehországi feltüzelt, indulatos cigányellenes tüntetésre.

A világra való nyitottság képessége, a kíváncsiság mindenkiben megvan, minden kisgyerek elfogulatlan tekintettel néz a világra.

A szocializáció, a társadalmi normák ezt az elfogulatlanságot már korlátozzák, némely embereket egyenesen korlátolttá tesznek.

Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy önmagunk világba való elhelyezése óhatatlanul ráébreszt minket, hogy tőlünk egészen eltérő kinézetű és értékrendű emberek is élnek. Ez a tapasztalás pedig gyakran ijesztő. Nem szégyen az. Az Idegen mindig félelmet kelt először.

Gondoljunk csak bele, hogy az amazóniai indiánok mennyire megrémültek, amikor a misszionáriusok egy láthatóan fájdalomtól elgyötört embert mutattak nekik keresztre feszítve. Az indiánok meg voltak róla győződve, hogy kannibálokkal találkoztak.

Ahogy természetesen az európaiak is számos afrikai, amerikai és egyéb földrészen talált bennszülöttről hitték ugyanezt.

Kölcsönösen a barbár kategóriába sorolták egymást.

Természet adta módon vagyunk tehát kíváncsiak, és ugyanakkor az Idegentől tartózkodóak. Ahhoz, hogy ez a két tulajdonságunk kiegyenlítse egymást és se nekünk, se másnak ne ártson, egyetlen dologra van szükségünk: tudásra.

Információra, tájékoztatásra, az esetleges félelmeknek vagy ellenérzéseknek az oldására. Ismereteket kell szereznünk a mindenkori és éppen aktuális Idegenről.

Az elfogulatlan kíváncsiság és az Idegentől való félelem között a híd az értelmünk lesz.

Ezt az értelmet természetesen lehet az agresszív korlátoltság és az elfogadó nyitottság között hangolni.

A tudatlanság, az információhiány, a félreinformáltság csak korlátoltsághoz vezethet. Bezárulunk saját világunkba.

Az európai fehér ember az elmúlt évszázadok alatt megszokta a világ ura és ítélőbírája szerepét. Az emberek közötti egyenlőség eszméje csak az utóbbi évtizedek ideája és nem hódította meg mindenki szívét azonnal.

Amikor a nagy fehér ember megjelent Amerika vagy Afrika partjain, az őslakosoknak nem volt lehetőségük, hogy tiltakozó felvonulást és aláírásgyűjtést szervezzenek ellenük, pedig csöppet sem volt kedvükre való a fehér ember ténykedése.

(Érdekes olvasmány e témakörben Urs Bitterli „Vadak” és „civilizáltak” című könyve.)

Talán oda kellene visszamenni, hogy ezek az idegenfóbiák és übermensch képzetek oldódjanak.

De ne hibáztassuk az újkor emberét mindenért. Sok jót adtak ők a világnak.

A bajok már előbb kezdődtek. Talán azzal, amikor lejöttünk a fáról.

Megoldás lehetne, hogy visszamászunk, hiszen fa még van. Annyi azonban már nincs, hogy mindenkinek jusson, úgyhogy a lent maradtakat a fára kapaszkodók folyamatosan rugdosni fogják, nehogy eszükbe jusson feljebb mászni.

Így aztán kezdődne minden elölről.

Akárhogy is nézzük, nincs más megoldásunk, az értelmünkre kell hagyatkozni.

Legyűrve a félelmünket és a lustaságunkat, ismereteket és tudást kell szerezni az Idegenről. Nem is hinnénk, mennyi mindent megtudunk közben magunkról.