A simogató kéz

Írta: Inkabringa

Esős, komor délelőtt, munkás hétköznap. Amikor minden olyan egyformán semmilyen szürke. Amiről úgy hisszük, semmi nem tudja kizökkenteni a semmilyenségéből.

Aztán megcsördül a telefon, és egy régi kedves ismerős szomorú, megtört hangját halljuk: Meghalt Budai Kata. Autóbaleset.

Ez olyan hír, amikor elzsibbadnak a végtagjaid, remegsz és nem akarod hallani, amit hallasz. Mint mikor egy óriási malomkövet dobnak rád.

Olyan nincs. Az nem lehet. Az ne legyen, hogy nincs többé Kata.

Akitől a gyászhírt hallottam, általa ismertem meg Katát sok évvel ezelőtt.

Nagy szerencséje az életnek, hogy ismerhettük és végtelen nagy kegyetlenség, hogy most elveszítettük.

Régi igazság, hogy gyászt igazán az érezhet, aki szeret.

Katát sokan szerettük. Szeretetreméltó ember volt.

Olyan végtelen elfogulatlanság és érdeklődés volt benne mindenki iránt, ami ebben a szanaszét szakadt magyar értelmiségben unikumot jelentett.

Elképesztően olvasott volt, naprakészen, nyomdakészen. Irodalom, színház, a kultúra minden apró szegmense szenvedélyes szeretettel érdekelte. Egyetlen mércéje volt: az esztétikai minőség.

Finom lélek, szeretetteljes, értelmes ember, akinek jó volt a közelében lenni.

Volt… Borzalmas leírni.

Felidéztük a régi kedves ismerőssel, hogy mindig annyian voltak körülötte, mindig mindenkire figyelt, mindenkihez volt egy kedves és személyes szava. Nem tett különbséget, hogy nagy tekintélyű íróval vagy nevem senkivel beszélt. Ha feléd fordult, onnantól csak te voltál a fontos.

Néhány hónapja találkoztunk a Nyitott Műhelyben, teljesen véletlenül. Egyszer csak megérintette valaki simogatóan a vállam. Kata volt. Hosszan beszélgettünk, tele volt tervekkel, megoldandó feladatokkal.

Szervezkedett, intézkedett, segített másoknak. Mint mindig.

Most döbbentem rá, hogy ez a finom, simogató érintés volt a védjegye.

Mikor elbúcsúztunk, könnyedén, vidáman, még nem is sejtettem, hogy utoljára látom.

Mindig tevékenykedett, dolgozott, írt-olvasott. Gondolkodott, értelmezett, elemzett.

Könyvbemutatón, színházban, koncerten, kiállításon, Budapesten és vidéken, sőt a határokon is túl, bárhol összefuthattunk vele.

Egyszer csak finoman megérintette a vállam. Onnantól a legnagyobb nyüzsgést is otthonossá tudta tenni.

Az nem lehet, hogy ez nem lesz többé.

Okos volt, művelt, széles látókörű. Minden mondatából, kimondott, leírt szavából sütött a mély intelligencia és a világ szeretetteljes elfogadása. Az értelem megnyugtat.

Bölcs derűvel nézte az életet, pedig annyi fura, abszurd helyzetbe került. Csodásan finom pikírt, szarkasztikus humorral mesélte.

Közös ismerősökkel mindig szóba jött.

„Katával találkoztam”, „Kata mesélte”, „Kata ajánlotta”, „Kata tanácsolta”.

Kata, most nagy szükség lenne a tanácsodra, hogyan nyugodjunk bele abba, hogy nem vagy többé.

Kata…