A „női szörnyeteg”

Írta: Inkabringa

A címbeli kifejezést egy derék honatya használta azokra a nőnemű személyekre, akik nem átallottak ellentmondani annak az őstörvénynek, hogy a nő a doromboló cicukával, az áhítatos nünükével, a hímet hódolva szolgáló házibáránykával kezdődik és végződik.

Az említett kifejezés 1907 januárjában hagyta el Kmety Károly, függetlenségi párti honatya száját, aki felháborodva tiltakozott felszólalásában az ellen, hogy a nők egyetemen tanulnak.

Kmety Károly

Kmety Károly gyorsan ívelő karrierje fényében, hiszen ekkor már a közjog rendes egyetemi tanára és egyben országgyűlési képviselő volt, magas lóról intézte el a véleményével ellenkező férfi képviselőtársait, és úgy általában a nőket.

A Magyar Életrajzi Lexikon szerint: „Műveiben kerülte mind a bölcseleti alapok, mind a jogszabályok mögötti társadalmi tartalom tárgyalását.” Efféle piszlicsáré ügyekkel manapság sem foglalkozik magát komolynak tartó ember.

A nők a 19. század végéig nem tanulhattak egyetemen. Hogy is juthatott volna ilyesmi az eszükbe? Hiszen erényes nő csak arra gondolhatott, amire alfahímje (apa, férj stb): s a hím erre nem gondolt.

Európa más országai után azonban Magyarországon is elkerülhetetlen volt ezzel a kérdéssel foglalkozni. Természetesen csak a férfiaknak. A nők várták, hogy döntsenek róluk, illetve egynémely „női szörnyetegek” kifejezetten követelni merészelték.

Így aztán 1895-ben, ha törvényerőre nem is emelkedett, de egy miniszteri rendeletben nagy kegyesen engedélyezték a nők egyetemi tanulását.

A gondos férfifejek azért mértéket szabtak ennek a női szeszélynek. Felvételi vizsga, ami a férfiúknak az egyetemre jutás feltétele volt, a nőknél szóba sem jött. A miniszter személyesen döntött minden egyes tanulási kérelemről.

Mindezen precíz férfiúi felügyelet ellenére is a nők létszáma az egyetemeken 1907-re kétszázra növekedett. Ez már Kmety Károly lelkét is megrendítette, bár az általa uralt jogi fakultáson nem kellett nőszemélyeket megtűrni, hiszen jogot nő nem tanulhatott. Naná, hogy nem, így is választójogot követeltek maguknak. Arra még több mint tíz évet kellett várni.

A választójog nőkre való kiterjesztése is erősen borzolta a férfiúi kedélyeket évtizedeken át. Tisza István 1906-ban aggodalmának adott hangot: „Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is.”

Kmety Károly tehát az 1907. évi országgyűlési jegyzőkönyvek tanúsága szerint egyre jobban belehergelte magát ebbe a féktelen némberi szemtelenségbe, és egyenesen vandalizmusnak tartotta a nők egyetemi jelenlétét. Rikoltva zúgta a teremben, hogy egy veszélyes nőtípus, a „női szörnyeteg” jelent meg ezzel.

Az csöppet sem zavarta a derék urat, hogy nők százezrei dolgoztak már ekkor, gyakran erejüket meghaladó munkakörben, kegyetlen feltételek között. Az természetes, elvégre bírja az asszony az igát. Csak gondolkoznia meg a sorsáról döntenie nem volt szabad.

Sokan egyetértettek Kmety Károllyal, de mégis voltak szép számmal olyanok, akik pojácának, paprikajancsinak kiáltották ki a tekintélyes képviselő urat és hónapokig fricskázták a legszellemesebb vitriollal. Az igazi botrány, hogy nemcsak a nők (már amelyik szólni mert), hanem nagyon sok férfi is felháborodott Kmety szavain és kiállt a nők jogai mellett.

Végül annyira kínossá vált az ügy, hogy Kmety Károly módosította korábbi szavait, kvázi bocsánatkérésként. Nem minden egyetemen tanuló nőre értette a „női szörnyeteg” kifejezést, hanem csak az „ultramodern műveltségű feministákra”.

Újabb kilenc röpke év után eljutott a női egyenjogúság harca addig, hogy már azt követelték a nők és az őket támogató férfiak (skandalum!), hogy minden egyetemi kar nyíljon meg számukra korlátozás nélkül. Egy ilyen vitán részt vett Kmety Károly is, és süvöltötte rendületlenül 1907-es nézeteit.

Most olyan korban élünk, amikor már a mosópor is intelligens és a telefon is okos, sőt, a nők bármit tanulhatnak az egyetemen. Mégis ez a szemlélet mai napig áthatja nemcsak a férfiak, hanem nagyon sok nő gondolkodását is. Egyetemi tanulmányaik ezen mit sem befolyásolnak.

A diplomás nők közül is sokan a férfinak megfelelni akaró áhítatos nünüke szerepét tartják az egyetlen célravezető útnak.

Ha egy nő nem megszerzendő birtoktárgyként és szóban-tettben alázatos árnyként tekint magára, akkor a hím, ki büszke, hiú és főként egek s földek fölött ítélkező legfőbb hatalom (vagy legalábbis e hitében megingathatatlan), feljogosítva érzi magát az engedetlen némber megleckéztetésére, alázására, netán bezárására, elnáspángolására.

Tanuljon tisztességet, még ha nőnek is született.

Ez a bájos történet csak azért jutott eszembe, mert a parlamentben 2013-ban is Kmety Károlyhoz hasonló szellemben nyilatkozott meg egy államtitkár a nőkről. A változás annyi, hogy ezúttal sms-ben érkezett a bocsánatkérés.

Mindazok, akik a világ bajainak megoldását a régmúlt normáihoz való visszatérésben látják, most elégedetten sikkanthatnak, sőt ujjonghatnak. Úgy tűnik olykor, hogy a nők helyzetét illetően egyetlen centi tapodtat se léptünk előre.

Ott tartunk, mint száz évvel ezelőtt. Legalábbis a férfi és (sajnos) a női lelkek egy részében.

Mégis akad egyetlen pici reménysugár azon nőknek, akik nem akarnak házicicává válni, ámde a férfiakat szeretik. Egyre több olyan férfi van ugyanis, aki kifejezetten kedveli a „női szörnyetegek” társaságát.

 

Az ilyen férfiaknak pedig sem tekintélyes funkcióra, sem mágnás vagyonra, sem dagadó muszklikra, sem agresszióra nincs szükségük, hogy a nő figyelmét felkeltsék és megőrizzék.

Ehhez csupán szellemesség, eredetiség, nyitottság, a nőt egyenrangú társnak tekintő gondolkodás kell.

Ha ezzel rendelkezik a férfi, akkor a nő nem féli, nem epedi, hanem egyszerűen és természetesen szereti.

Azok a férfiak, akik erre nem hajlandók, avagy nem képesek, vigasztalódjanak Enyedi Ildikó (nyilván szintén „női szörnyeteg”) Az én XX. századom című remek filmjéből Weininger Ottó szavaival. 

Szegény Weininger, szegény Kmety!