Weöres - Károlyi Amy - Buñuel (2. rész)

Írta: YGergely


Ez a Weöres Sándor nagyinterjú annak idején az átalakult Filmvilág induló számában jelent meg (1979. szeptember). Úgy tudom, egyetlen Weöres-kötetben sem szerepel. 
Amíg majd olvasható lesz könyvben is, olvassuk addig itt. 

Folytatódik az 1979-es Weöres-beszélgetés.

Weöres Sándor és Károlyi Amy

- A szabadság fantomja Buñuel talán leglazább, legszabálytalanabb szerkezetű hangosfilmje. S utóbbi művei közül bizonyára a legtalányosabb is. Epizódjai mintha szoros oksági összefüggés nélkül kapcsolódnának egymáshoz, szabadon és szeszélyesen.

WEÖRES SÁNDOR: Érdekes kompozíciójú film. Epizódjai félbeszakadnak, a szálak látszólag ügyetlenül nincsenek elvarrva. Kisebb művész esetében nyilvánvalóan szétesne így a kompozíció. Itt viszont minden töredezettség, mozaikjelleg ellenére erős egységbe forr. Csak a film végén érezzük meg, hogy a legtudatosabban megszerkesztett művet láttuk, hogy formális, hagyományos logikai magyarázat helyett többet kaptunk, hogy a mű szerkezetét hangulati hatások egysége határozza meg. A humor közös minden epizódban.

KÁROLYI AMY: A Szabadság fantomja az abszurd műfaj egyik legerősebb és leggazdagabb példája. Szeretném a Montparnasse-toronyból lövöldöző férfi epizódját felidézni: azért éppen ezt, mert itt lehet a legbiztosabban megragadni a Buñuel-filmek belső összefüggéséből valamit.

Ez a motívum ugyanis az Andalúziái kutya óta végigkíséri a filmjeit. Ott az ablakból nézték szadista örömmel az utcán lezajló balesetet.

A burzsoázia diszkrét bájában a nagykövet puskát ragad s gyermekjátékokra lövöldöz (igaz, a terrorista lányt akarja elriasztani). Itt, A Szabadság fantomjában egy fiatal férfi minden érthető ok nélkül tucatnyi embert lő agyon távcsöves puskával. Mennyire nem esetlegesek ezek az epizódok! A távcsöves gyilkos újsághír, úgy lehet. Igen, de az ítélethirdetés abszurd színjátéka, az autogramokat osztogató, halálra ítélt (s békésen távozó) gyilkossal, mindez már több mint az újsághír.

WEÖRES SÁNDOR: A film fordított logikájú és értékrendű világot ábrázol, s a logika paródiáját is tartalmazza. De úgy is felfoghatjuk, hogy az elgépiesedett létezés megsemmisítő paródiája, s csupán ennek a gépiessé, természetidegenné vált létezésnek a logikáját tagadja.

KÁROLYI AMY: Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy ez a fajta abszurd nemcsak Karinthy vagy Ionesco műveivel rokon, hanem saját magunk „bürokratikus tapasztalataira” is rímel...

WEÖRES SÁNDOR: A Szabadság fantomjának érdekes a bevezető képsora. Ez a bevezetés Goya híres kivégzést ábrázoló képének a rekonstrukciójával indul: a francia katonák ellenálló spanyol hazafiakat végeznek ki. 

Mellesleg ugyanők utána a forradalom dalát, a Carmagnole-t éneklik, és részegen templomot fosztogatnak. Itt sem a logikai kapcsolódás a lényeges, hiszen a film összes többi jelenete napjainkban játszódik, hanem a belső összefüggés, a rejtett tartalmak összefüggése. Buñuel tehát széttöri a hagyományos szerkezetet, kifordítja a hagyományos logikát.

- Ez a belső összefüggésekre, ez az ellenlogikára épülő szerkesztési mód nem tekinthető-e a szürrealista írók által oly kedvelt „automatikus írásmód” továbbfejlesztésének?

WEÖRES SÁNDOR: Az „automatikus írás” mindig egy meghatározott kor és meghatározott kulturális környezet bélyegét viselte magán. Breton és Soupault automatikus írásai a művészetben megfürdetett írások, sokkal kevésbé spontának, sokkal kevésbé tárnak fel elfojtott tudattartalmakat, mint ők maguk hirdették. Joyce Ulyssesének híres befejező része, Molly monológja is erősen megtervezett.

Buñuel filmjei a nézőben keltenek ugyan olyan érzést, mintha itt a vakvéletlen törvényei uralkodnának, de mindent az alkotó irányít. Filmjeinek roppant erős szerkezetük van: többet bírnak el, mint a „normális” szerkesztésen alapuló művek.

A Rio de Janeiró-i híres „kockaházra” emlékeztetnek, ott áll kockasarkon egy szilárd konstrukciójú építmény. Ezekben a filmekben van valami a modern építőművészet vívmányaiból. Statikailag képtelennek látszó „épületek”, és csodák csodája, mégis állnak. Szilárdan és magabiztosan.

KÁROLYI AMY: Mindenképpen az építészet, a versek, a képzőművészet szigorúan fegyelmezett, mondhatjuk, könyörtelen szerkezetét idézik.

WEÖRES SÁNDOR: Sokat kellene még beszélnünk Buñuel humoráról. Érdekes módon emlékeztet például A Szabadság fantomjának egyik jelenete Szatfomári Sándor Kazohiniájára. Mindkét műben tilos nyilvánosan az evés: ez valami szégyenteljes, titokban végzendő tevékenység. Megint csak a világ törvényeinek kifordítását látjuk, s a nevetést a kifordított törvények ostoba látványán. A „fekete humor” egyébként nem a modern művészet találmánya. Buňuelnél valamiképpen mindig érzem az archetípusokat a képek mögött.

- Buñuel eddigi utolsó műve A vágy titokzatos tárgya. Mit jelentett a Psyché költőjének a filmbeli hősnő „megkettőződése” egy „égi” és egy „földi” szerelmet ígérő nő alakjában? Tudjuk, az eredeti tervek szerint Maria Schneider játszotta volna a női főszerepet és a rendező kényszerűségből osztotta két színésznőre. Hozott-e művészi eredményt ez a kényszerűség?

WEÖRES SÁNDOR: A legérdekesebb, hogy a film nézése közben észre sem vettem, hogy a hősnőt két színésznő játssza. Pedig még csak nem is hasonlítanak egymásra, öltözetük is különböző. Furcsán azonosultam tehát a film szánandó hősével: ő sem tesz különbséget közöttük.

Egyik nő: Carole Bouquet (és Fernando Rey)

Talán titkolt célja is a rendezőnek, hogy csak a vetítés után döbbenjünk rá erre a kettős szereposztásra. A férfi főhős teljesen kiszolgáltatottja lesz a nőnek s nem csupán a „táncosnő”-típusnak, hanem legalább ennyire a másiknak is, a „vágy titokzatos tárgya” mindkét válfajának.

Másik nő: Ángela Molina

- Ezt a regényt, Pierre Louys század elejei francia író könyvét, (La femme et le pantin – Az asszony és a pojáca) már eddig is többször megfilmesítették, mindig sikertelenül.

WEÖRES SÁNDOR: Érződik is, hogy ez nem tisztán Buñuel-film. Külső megbízók, producerek kényszeríthettek rá egy cselédromantikával teli történetet. Maga a puszta történet hamisítatlan giccs. De hát Shakespeare is mindig félkész anyagból dolgozott, megbízásra, s ráadásul majd mindig rossz félkész anyagból. Ha tehát a szüzsét nézzük, giccs ez a javából, de az előadásmód, a feldolgozás művészetté változtatja. Buñuel lelket lehel a figurákba.

KÁROLYI AMY: És nyilván közelebb hozta a mai korhoz. Az erőszak állandóan jelen van itt, a filmben negyedóránként visszatérnek a merényletek, robbanások, erőszakosságok képei. Ilyen jelenettel is fejeződik be. A férfi elgondolkodva, majdnem elérzékenyülve figyeli, amint egy apácai türelmű asszonyság gondosan foltoz egy csipkeholmit. Mintha a saját múltját foldoznák-tisztítanák. A fiatal nő többet tud itt is a férfinál. Néhány lépésre tőle szinte gonosz, kegyetlen arccal figyeli.

WEÖRES SÁNDOR: A vágy titokzatos tárgyának befejezése, a hatalmas robbanás kétfajta értelmezésre is módot ad. Arra is utal, hogy korunkban váratlan és óriási katasztrófák oldják meg a felgyülemlett gondokat, s arra is hogy a két hős összefonódó életének nem lehet más megoldása, csak ilyen robbanás. De hát szadista vagy mazochista motívumokkal amúgy is bővelkednek Buñuel filmjei, az előzőek is.

- Mi lehet a titka Buñuel fiatalos frissességének, állandóan megújuló és élő humorának?

WEÖRES SÁNDOR: A művészetben kiszámíthatatlan és váratlan az alkotóerő. Minden művésznél változó. Rengeteg példát ismerünk erre a költészetben. Valéry például egy életen át nem volt több, mint egy tehetséges Mallarmé-utánzó. Aztán hetvenéves korán túl megírta az Öt ódát, a Tengerparti temetőt, s amit előtte írt, az egyszeriben jelentéktelenné vált ezekhez képest.

Érdekes ellenpélda William Wordsworth, aki viszont negyvenéves koráig zseniális és változatos, azon túl unalmas falusi históriák, fakó életképek szerzője.

KÁROLYI AMY: Buñuel élete és életműve arra figyelmeztet, hogy a tehetség nem ásható el, hogy nemcsak a vegetáló szervezetnek, a tehetségnek is van öntörvényű vitalitása. Csak persze lehetőséget kell kapni, nem szabad a művésznek korán meghalnia...

Louis Buñuel

- A Psyché költőnője, Lónyay Erzsébet így jellemzi Ungvárnémeti Tóth László költészetét: „Ficzkó, te merő Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly Idea allegoricus fája;” S szembe állítja ezzel saját költői világát: „Ellenben én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen...” Két ellentétes művészi magatartás, kétféle ábrázolásmód fogalmazódik meg Psyché szavaiban. S talán nemcsak költőkre lehet mindez érvényes. Weöres Sándor szerint Buñuel művészete melyik alkotói típussal rokon?

WEÖRES SÁNDOR: Úgy érzem, „kevert típus”, ha mondhatjuk így, kényszerűen egyszerűsítve. Mindenesetre közelebb áll a naturálisabb világlátáshoz, mint az elvont, mindent absztraháló, mindent az ideákkal kifejező klasszicista jellegű alkotók szemléletéhez. Persze vigyáznunk kell itt a költői párhuzamokkal: a film, a filmnyelv eleve naturálisabb és konkrétabb az írott, a beszélt nyelvnél, a költészet által használt nyelvnél.

Mégis, figyelemre méltó, hogy Buñuel még az álmokban, az álmokon belül is realista valamiképpen, nála a tisztán gondolati absztrakció ritka. Az már a szaktudomány, a filmtudomány dolga lenne, hogy ezt elemzésekkel igazolja. Bergman filmjei mindenképpen klasszicizáltabbak, spirituálisabbak, Laurence Olivier Hamlet-filmje is klasszikus típusú volt. De, ismétlem, ez a „tiszta klasszicizmus”, az elvontság filmen nehezen megvalósítható, az absztrakciókat leginkább a költészet tudja felhasználni, gondoljunk Schiller antik témájú verseire.

- A vetítés után első, szinte spontán megjegyzése az volt, hogy ezek a filmek Shakespeare-re emlékeztették. Mire gondolt?

WEÖRES SÁNDOR: Elsősorban a vígjátékaira, a Szentivánéji álomra, az Ahogy tetszikre, a Vízkeresztre. A fantázia kötetlen csapongása, az idő és a tér szabad kezelése, az epizódok látszólagos összefüggéstelensége jellemző ezekre a komédiákra. Talán a filmszakembereknek szokatlan lehet ez a Shakespeare-párhuzam. De arra is gondoljunk, hogy a film csupán kifejezési forma. Ha Fellini vagy Buñuel olyan korban él, amelyben a film nem létezik, akkor is valamelyik művészeti ágban fejezi ki magát: bohóc, festő vagy drámaíró lenne.

Számunkra roppant érdekes volt Buñuel három utóbbi filmje, művészetének rengeteg belső összefüggése bukkant elő. Legnagyobb élményünk azonban az Andalúziai kutya marad...

- Mielőtt megköszönném a beszélgetést, szeretném idézni Weöres Sándor néhány sorát A teljesség felé című írásából. „A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása.”

Buñuel az Andalúziai kutya című filmjében