Erósz vagy hatalom?

 Írta: Inkabringa

Bronislaw Malinowski a Trobriand-szigeteken töltött antropológiai terepmunka tapasztalatai alapján írta meg könyvét A vadak szexuális élete Észak-Nyugat-Melanéziában címmel. A könyv 1929-ben jelent meg a viktoriánus prüdériába merült Nagy-Britanniában, és csak fóliába csomagolva árulhatták a könyvesboltokban. 

Malinowski a trobriandi „vademberek” között nem talált szexuális perverziót vagy erőszakot, a szexualitás nem a másik feletti hatalom eszközeként jelent meg, és ezt arra vezette vissza, hogy ebben a közösségben nem léteznek szexuális elfojtások. Trobriand lakói számára a szexualitás egy gyermekkortól kezdődő folyamatos felfedezés eredménye, így felnőttkorukra érett érzelmi és szexuális kapcsolatra képesek. Egyáltalán nem előírás a monogámia, de mégis a többségnek, mindkét fél számára kielégítő módon, tartós párkapcsolata van. Számukra a szexuális felvilágosítás épp olyan fontos része a jól működő társadalomnak, mint az élelemszerzés és feldolgozás módozatainak megtanulása. A „civilizált” embert alapjaiban fosztják meg a szexualitás természetes örömének átélésétől a tiltások és elfojtások, már gyermekkortól kezdődően. Ugyanerre jutott Freud is. Érthető, hogy az elfojtásoktól, retorzióktól, tiltásoktól terhelt viktoriánus Britannia számára Malinowski könyve maga volt a lázítás, kisdedek megrontása, ifjak rossz útra terelése.

David Attenborough mondta, hogy az embert már csak a szexualitás kapcsolja a természethez. Azonban Malinowski, Freud és még sokan mások jutottak arra, hogy ha a szexualitás a hatalom markába kerül, az ember végképp elveszíti a természetességét. Ha belegondolok, hogy az emberek egyik fele önző teljesítménykényszerként, a másik fele meg prűd szabályrendszerként éli meg a szexualitást, ez már okot ad arra, hogy elgondolkodjunk, miért olyan jó a hatalomnak, ha elfojtásokkal és szorongásokkal terhelt társadalmakat hoz létre.

A kérdésre Malinowski és Freud után Michel Foucault adott választ. Foucault 1976 és 1984 között három kötetben jelentette meg A szexualitás története című könyvét. „Aki a szexualitásról beszél, bizonyos mértékig kivonja magát a hatalom fennhatósága alól; megkérdőjelezi a törvényt; s ha csak egy csipetnyit is, megelőlegezi az eljövendő szabadságot” – írja Foucault.

Foucault szerint a viktoriánus kor meghozta a szexualitás tabusítását és a szexualitás címerén azóta is ott áll az álszent Viktória királynő. Foucault a szexualitás és hatalom, a szexualitás és igazságosság kapcsolatát vizsgálta.

Michel Foucault

Kétféle társadalmat különböztet meg: az ars erotica és a scientia sexualis társadalmát.

Az ars erotica társadalmai voltak az ókori görögök és rómaiak, a Káma Szutra Indiája, vagy Kína, Japán és az arab kultúra bizonyos korszakai. Ezekben a társadalmakban a gyönyört, a test felfedezését, a testek egymásnak adott örömét jelentette a szexualitás. Az emberek  magánügye a szexualitás, az egymásnak adott öröm forrása, ahol nincs helye a hatalmi és hierarchikus tényezőknek. Ez egyféle beavatási szertartás, amely „teljesen átszellemíti azt, akit megajándékoz az olyan kiváltságokkal, mint a test feletti abszolút uralom, a gyönyör kizárólagossága, az idő és térbeli korlátok elfelejtése, az életelixír, a halál és a halálfélelem elűzése.”

Érdemes felidézni Platón Erósz-elméletét. Erósz „legszebb tulajdonsága, hogy képtelen gonoszul cselekedni, és nem is járul hozzá ilyen tettek végrehajtásához. Erőszakot sem alkalmaz. Minden ember saját jószántából szolgálja őt. És akit Erósz megérintett, nem jár többé sötétben.”

Az európai társadalmakra a scientia sexualis jellemző. Itt a szexualitás a nyelv szférájába kerül. Tabusítva lesz, a titok tartománya, amit be kell vallani, és ennek legfőbb intézménye a gyónás. A gyónások jelentős része a szexuális vágyakról és annak elfojtásáról szól.

Foucault szerint a civilizált társadalmakban a szexualitás természetes megélésének legfőbb gátjává a hatalom vált. A szexualitás a hatalom hálójába került. A hatalom korlátozó és tiltó a szexualitással szemben. Szabályrengetegbe zárja, azért, hogy felügyelete alatt tarthassa. A szexualitás feletti hatalomgyakorlás a törvényhozástól kezdve az alsóbb intézményrendszeren át a családig áthatja a társadalom minden szegletét. Egy erényes és normakövető családfő a hatalom által előírt szexuális tabusítást és elfojtást tartja követendőnek családja számára: ezzel gyermekeinek is átadva a hatalom által elvárt elfojtás neurózisát.

A hatalom által tabusított szexualitás a jog és a nyelv kalodájába zárul. Ezért meg kell szabadulni a mindent ellenőrzése alá vonni akaró hatalom szexuális elfojtásaitól. A legnagyobb lázadás, ha megéljük az ars eroticát ebben a prüdériát pornográfiával keverő világban. Foucault szerint ugyanis a szexualitás valódi értelme és lehetősége abban van, hogy az ember képes általa erkölcsi lénnyé válni, és megtanulja irányítani a benne élő energiákat. Sem a pornó, sem a szexuális tiltás nem segíti a lélek kiteljesedését, pedig olybá tűnik, a civilizáció csak ezt a két végletet ismeri. 

Kép: Dariusz Klimczak

Foucault fogalma a ’biopower’, mely szerint a hatalom által „normálisnak” tartott többséggel szemben bizonyos – normától eltérő – csoportokat bűnbakká tesz, olykor démonizál. Ilyenek Amerikában az őslakosok, Európában a cigányok és a világ minden táján a homoszexuálisok. Örök bűnbakok a hatalom szemében, bármikor rájuk lehet mutatni. 

Az ókori görögök másként gondolkodtak a homoszexualitásról. Platón Erósz-elmélete nem korlátozódik férfi és nő egymásra találására. Az ókor után a társadalmak szemében a homoszexualitás perverzió és betegség, mert szexuális kapcsolat csak házasságban élő nő és férfi között lehet, és ott is csak a gyermekáldás miatt. Foucault szerint a homoszexuálisok elvesztették azt a jogukat, hogy önmaguk értékéért becsüljék őket, jellemük legfőbb ismérve a szexuális irányultságuk lett és nem egyéni tehetségük, tudásuk. Holott már Freud is megmondta, hogy a homoszexualitás nem identitás, ahogy a heteroszexualitás sem az. 1955-ben a brit parlament kimondta, hogy a homoszexualitás nem betegség és nem bűncselekmény. Magyarországon 1961 óta nem bűncselekmény a homoszexualitás (ez egyelőre még érvényben van). 1973-ban az Amerikai Pszichológiai Társaság kimondta, hogy a probléma a homoszexuálisokkal ellenséges közeg miatt alakul ki a társadalmakban. Freud szerint a homoszexualitás az emberi természet része, ahogy a heteroszexualitás is az. Én például heteroszexuális nő vagyok. Ilyennek születtem. Soha nem zavartak és nem is ártottak nekem a homoszexuálisok, és én sem fogok ártani nekik. Nincs az a hatalom, ami a megbélyegzésüket számomra elfogadott normává tehetné.

Ha belegondolunk, a disztópikus regények, mint Orwell 1984 című könyve, mind arról szólnak, hogy a hatalom egy bizonyos ponton már nem éri be a társadalom külső irányításával. Legfőbb célja, hogy behatoljon az emberek tudatába, sőt tudalattijába, és ott is átvegye a hatalmat. A hatalomnak tehát nagyon jó, ha félelmekkel, elfojtásokkal gyötört a társadalom, mert akkor a szabad akaratnak, a nyitott gondolatnak, a toleranciának, az érzelemnek és fantáziának nincs többé tere, hisz mindezek veszélyeztetnék a totális kontrollt. A tanulság, hogy ha el akarjuk kerülni a hatalom totálissá válását, első lépésként a grabancánál fogva tegyük ki a hálószobából.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Örömforrások

A sátorverő - Bronislaw Malinowski

Csak hús

Írta: Inkabringa

Az emberi társadalmaknak egyik mércéje, hogyan bánnak kiszolgáltatott csoportjaikkal. Sokféle ilyen csoport gomolyog egy társadalmon belül, de van két alapvető réteg, akik minden korban és minden fejlettségi szinten megtalálhatók: a gyerekek és az idősek.

A hozzájuk való viszonyulás az egyik fokmérője a társadalom minőségének.

Ne legyenek illúzióink, mióta ember él a Földön ez a két korosztály mindig céltáblája volt az agressziónak, a hasznosság elvén alapuló selejtezésnek, vagy az egyszerű semmibevevésnek.

Vég nélkül sorolhatnánk a példákat, hogy a különböző történelmi korokban és földrajzi helyeken hogyan szelektáltak a gyerekek között, hogyan szabadultak meg az elaggott felmenőktől.

Mert hisz Arisztotelész is megírta már elborzasztó példáját az idősekkel való bánásmódnak:

„Ez is megverte az apját, az apja meg az öregapját – s fiára mutatva - majd ez is megver engem, ha felnő; ez már a vérünkben van” s így beszélt az a másik ember is, aki – miközben a tulajdon fia kifelé tuszkolta a házból –arra kérte őt, hogy a kapunál engedje el; ő is csak addig lökdöste az apját.” 

Szépirodalmi rímelő párja lehetne ennek Nádas Péter ezen sora:

„Forgandó az ember szerencséje, kisfiam, eszedbe ne jusson bárkit megalázni.”

Arisztotelész pár ezer évvel későbbi kollégája, Michel Foucault pedig a gyerekekkel való bánásmódról írta ezt:

„Ennek a hierarchizáló büntetőrendszernek tehát kettős hatása van: osztályozza a növendékeket képességeik és magatartásuk szerint, abból a szempontból, hogy mire lesznek használhatók, ha elvégezték az iskolát, valamint állandó nyomást gyakorol rájuk, hogy mindnyájan alkalmazkodjanak ugyanahhoz a modellhez, mindnyájan kényszerítve legyenek az alárendeltségre, az engedelmességre, a szorgalmas tanulásra és gyakorlatozásra, a feladatok és minden fegyelmi előírás pontos teljesítésére. Hogy mindnyájan egyformák legyenek.”

Erre meg Garaczi László egyik sora rímel:

„Felnőni annyi, mint megtanulni bárkinek engedelmeskedni, aki ostoba, gyáva, boldogtalan, elnyűtt és oktondi.”

Ha a kultúra elfogadó, nyitott, kiegyenlítésre és nem hierarchizálásra törekszik, akkor ez a két korosztály mindenki számára érték.

Ismerünk olyan társadalmakat, ahol a gyermeki lét földi paradicsommá tétele a legfontosabb cél, hogy belenőve majd a felnőttek világába fizikailag-lelkileg-szellemileg is bírják az elkerülhetetlen  megpróbáltatásokat.

Arra is van szép számmal példa, hogy az idősekben az emberi élet teljességét tisztelik.  

A mai társadalmak már rendkívül összetettek. Vannak olyan rétegei, akik a gyerekben az elvárásoknak megfelelő engedelmességet tartják a legtöbbre, és az időst, hiszen élt már eleget, felesleges teherként ráznák le magukról. Ugyanabban a társadalomban azonban vannak olyanok is, akik a gyerekeknek a kiteljesítő lelki-szellemi fejlődést, az időseknek pedig a támogató megbecsülést adják meg.

A kultúra rugalmas, változékony dolog, de állandóan karban kell tartani, nem tűri a tunyaságot, ugyanis könnyen elfonnyad a szellemi pezsgés hiányában.

Régi korokban a kultúrákat a kívülről betörő barbárok fenyegették, akik vijjogva felkoncolták évszázadok szellemi termését. A mai csúcscivilizáció ezt már kiiktatta. Nem kívülről jönnek, a társadalmak önmagukban termelik ki barbárjaikat.

Megtévesztő lehet, hogy nem állatbőrbe bújt vadakként, hanem esetleg trendi ruhatárral, márkás autóval érkeznek. A barbárság nem a kinézeten múlik, hanem a szellemi-érzelmi javakkal szembeni érdeklődés teljes hiányán. Amikor a másik embert nem értéknek, hanem eszköznek tekintik.

A szellemi tunyaság merevvé, agresszívvé és pökhendivé tesz.

Ha ez a szemlélet kerekedik felül a társadalmon, akkor a gyerekek engedelmességre fogott növendéknek, az idősek felesleges koloncnak, a kultúra pedig kiismerhetetlen hangyabolynak fog tűnni. Legegyszerűbb földdel egyenlővé tenni és szépen elgereblyézni.

Ennek a materiális mámorban úszó friss barbárságnak, mely a civilizáció ura, de a szellemi javakat lomként elveti, mégis van egy kiküszöbölhetetlen hátránya.

Nevezetesen az, hogy a szellemi nyitottság/nagyvonalúság nélkül az ember csupán egy darab romlandó hús- és izomköteg. 

Zabolátlan értelmesek

Írta: Inkabringa

Magyarul 2003-ban jelent meg (két évvel az eredeti kiadást követően) Mark Lilla A zabolátlan értelem című tanulmánykötete.

Tíz év elteltével belelapoztam, még most is érdekes olvasmány. 

Mark Lilla a könyv írásakor a Chicagói Egyetem Társadalomtudományi Tanszékén tanított, jelenleg a New York-i Columbia Egyetem professzora.

A könyv hat fejezetében 20. századi gondolkodók politikai eszmék között való bolyongásait elemzi. Volt, akit a nácizmus, volt, akit a kommunizmus, volt, akit a vallási miszticizmus különféle behatásai bódítottak meg. Olyan is volt, aki ingázott ezek között.

A névsor reprezentatív: Martin Heidegger, Carl Schmitt, Walter Benjamin, Alexander Kojève, Michel Foucault, Jacques Derrida.

Az elemzett gondolkodók meghatározó teoretikusai voltak koruknak, némelyikük máig hatóan az.

Nem ügyefogyott tollforgatók, nem széllovasok, nem divatfik, nem csupán korlátolt és haszonleső eszmegyárosok voltak.

Ennél sokkal kínosabb helyzetbe hozzák az utókort. Mélyre ható, messze látó gondolatok teremtői.

Mégis belesétáltak olykor az eszmeháborodás csapdáiba.

Mert ugyan hogyan lehetne a modern filozófiáról (egyáltalán a modernségről) beszélni Martin Heidegger említése nélkül? Megkerülhetetlen mérföldkő. Azonban be kell látnunk, ha beleütközünk ebbe a mérföldkőbe, az fájni fog. Heidegger a nácizmus híve volt.

Komoly lelkiismereti válságot okozott filozófustársainak is: Carl Jaspers és Hannah Arendt egyszerre csodálta és irtózott tőle.

(A náci ideológia hívéül szegődött Heidegger és a zsidó Hannah Arendt egész életükön áthúzódó ellentmondásos kapcsolatáról köteteket írtak már tele.)

Az utókornak együtt kell élnie azzal, hogy az elmúlt évszázad legnagyobb gondolkodójához nem közeledhetünk a feltétlen tisztelet és áhítat kényelmes pozíciójából. Ugyanakkor nem is utasíthatjuk el műveit a „bölcs” utókor erkölcsi lenézésével, és nem dobhatjuk undorral a történelem szemétdombjára. Kritikusan mérlegelve kell együtt látnunk a Lét és idő megkerülhetetlen, korszakalkotó gondolkodóját és a nácikkal együttműködő embert.

Nehéz lecke ez az egyre nagyobb intellektuális kényelemre vágyó utókornak. Küzdjünk vele.

Martin Heidegger

Alexander Kojève a marxizmus francia módi képviselője volt. A 20. század utolsó évtizedére teljesen megkopott a fénye.

Nekem úgy tűnik, mára már inkább csak tanulságos kuriózuma a könyvnek.

Alexander Kojève

Michel Foucault azonban annál inkább foglalkoztatta az ezredfordulós agytekerőket.

Extrém, tabukat döntögető eredeti elméletei miatt sokakat ingereltek és ugyanakkor érdekeltek a gondolatai. A marxizmussal is kacérkodott egzaltált útkeresésében. Olykor politikai állásfoglalásokba keveredett kínos eredménnyel.

Michel Foucault

Máig gumicsontja a gondolkodás mikéntjéről vitázóknak Jacques Derrida dekonstruktív filozófiája is. Minden addigit megkérdőjelezett és valójában egész filozófiája kérdőjelek sora.

Szintén tabudöntögető, bár elegánsan, nem oly vérmes vehemenciával, mint Foucault.

Jacques Derrida

Magát mindig baloldali gondolkodónak nevezte, de épp megrögzött marxista bírálói szerint filozófiája inkább „szabadelvű pesszimizmus”.

Kétségtelenül kiváló és pontos leírását adja a 20. századi politikai gondolkodás egyik vonulatának.

Derrida szerint a marxizmus a korábbi vallási útkereséseknek a folytatása. A marxizmus leglényege ugyanaz a messiásvárás, mint a zsidó-keresztény kultúrkörnek. „Majd jobb lesz…”

Bizonyos értelemben talán a legtragikusabb filozófusa a könyvnek Walter Benjamin. A vallási miszticizmus és a marxizmus között tévelygett. Tragikumát főként megváltást és végső megoldást remélő eszmekeresése jelenti. Az emberi létezés mélységeinek megkerülhetetlen filozófusa. Mérföldkő az életműve.

Walter Benjamin

Carl Schmitt szintén a hitlerizmus bűvkörébe került, majd a világháborút követő évtizedekben a konzervativizmus legfőbb elméletírója lett.

Bár a náci szerepvállalása miatt sosem volt hajlandó bocsánatkérésre, mégis a háború utáni évtizedekben jobb- és baloldaliak sem tudtak gondolatai mellett szó nélkül elmenni.

Carl Schmitt

Szerinte a politikum lényege a barát és ellenség megkülönböztetése. Ez ösztönzi a harcot, amely éltető eleme, mert e harc által a politika az élet minden területét átitatja.

Minden bizonnyal a mai konzervatív politikusok háttér-teoretikusai is lelkesen jegyzetelték Carl Schmitt írásait.

„Akárki legyen is az, aki vállalkozik rá, hogy őszintén megírja a XX. századi Európa gondolkodásának történetét, jó, ha tudja: gyomor kell hozzá” – írta a könyv utószavában Mark Lilla.

Volt a 20. században két nagy zsarnokság, amelyek egymás mellett, hogy ne mondjuk egymás kedvére virágoztak: a nácizmus és a kommunizmus. Egyrészről a legvérfagyasztóbb tervek csiszolt mechanizmusának tökéletes kidolgozása, egyfajta intellektuális-praktikus kőszívűség jellemezte őket, másrészről a nacionalizmus, avagy internacionalizmus hörgő dicsőítése, a személyiség kultusza, a forradalmi hevület, a hisztéria tömegessé válása. 

Iszonyú eredménye lett mindkét zsarnoki formának. Kelet-Európa mindkettőt megtapasztalta. Bárcsak szabadulni tudna végre messzire nyúló árnyékuktól.

Ha a 20. században evickélő gondolkodók viszonyulását nézzük ehhez a zsarnoki vircsafthoz, az sem túl szívderítő képet mutat. Sorra bedőltek a mítoszgyáraknak. Belemártották sokra hivatott enmagukat a politikába, majd sikítva menekültek vissza dolgozószobáik mélyébe.

Mark Lilla könyvében végső tanulságként Platónhoz nyúlt vissza.

Szókratész szürakuszai utazásának történetét vette alapul. Hogyan viszonyuljon a politikához, a hatalomhoz az értelmiség?

Platón

Az értelmiség számára sem az eszmék melletti kritikátlanul áhítatos elkötelezettség, sem a pedigrét féltő elefántcsonttoronyba vonulás nem járható út. Sem a közéleti közöny, sem a pártos elfogultság nem lehet sajátja. Bármilyen nehéz is ennyi csalogató eszme között kóricálva elérni, de a mindenkori gondolkodóknak legfontosabb feladata a független kritikus látásmód képességének megőrzése.

A politikusok tegyék a dolgukat. De ha nem üti meg a mércét a politika nyakatekerése, akkor a gondolkodóknak, az ún. értelmiségnek, kívülállásukat feladva véleményt kell nyilvánítaniuk a közélet anomáliáiról. Ami a legnagyobb bravúr: elfogulatlan véleményt.

Szólásra kell emelkedni, józan szemléletmódot kínálni, a bármely oldalú eszmékbe ájult (vagy abból hasznot húzó) embertársaiknak tükröt mutatni. Nem tudom, hogy van-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége, de ha van, akkor ez az elsődleges. Józanságot és objektivitást kell képviselniük az eszmemámorok közepette, és nem válhatnak a politika cicajátékává.

Nem könnyű feladat, ez igaz, de az értelmiségi lét csöppet sem kényelmes dolog. Szemben az árral ki szeret úszni? Sokkal komfortosabb belesimulni a meglevőbe, sodródni a „nincs mit tenni” meg a „lehetne rosszabb is” önfelmentésével, politikai szekértáborokban tespedni, vagy a politikától való arisztokratikus távolságtartás mögé bújtatni a megalkuvó tehetetlenséget.

Mark Lilla a zsarnokeszmék kialakulásának magyarázatát Platón Erósz-elméletében találja meg. Erósz egy mindent mozgató erő, mely meghatározza az ember életét: ez a vágy. Erósz alapvetően a jóságra törekszik. Emellett mégis, akaratlanul is, a rossz szolgálatába is kerülhet. Hiszen a szerelemnek (akár személy, akár eszme iránt) része az őrjöngés, az esztelenség, az akár gyűlöletbe csapó szenvedély is. Egyúttal ne felejtsük, hogy a hatalom, a mások feletti befolyás vágya is válhat szenvedéllyé.

Platón szerint az igazi, teljesen megélt szerelemhez, Erósz jóságban való kiteljesedéséhez akkor juthatunk el, ha képesek vagyunk úrrá lenni a bennünk tomboló vágyakon. Meg kell fékeznünk lelkünk legnagyobb zsarnokát, a szenvedélyünket. Ez azonban nem lehet lemondás vagy elfojtás, mert az egyrészt (ön)becsapás, másrészt időzített bombává teszi az embert.

Nevezzük ezt inkább intellektuális önmérsékletnek, vagy derűs belátáson alapuló felülemelkedésnek.

Erósz ábrázolása ókori görög vázán

Egyszerűen fogalmazva arra kell törekednünk, hogy mi uralkodjunk a vágyainkon, és ne a vágyaink rajtunk. Platón sem állította, hogy ez könnyű. Nagyon keveseknek sikerül. A legtöbben valamiféle köztes létben, a vágyaikat úgy-ahogy mederben tartva fogják életüket leélni.

Azok pedig, akik végképp vágyaik rabszolgáivá válnak, semmire és senkire nem lesznek többé tekintettel. Őket nevezi Platón türannosznak. Nem tudnak parancsolni vágyaiknak. Rombolás árán is a szenvedélyük kiélésére törekszenek.

A zsarnokságot csak egy magasabb rendű tudatossággal lehet megfékezni.

Az elmúlt században voltak olyanok (legfőbb példa Martin Heidegger), akiknek zabolátlan értelme fényes gondolatokat adott a világnak. Azonban ez a zabolátlanság a hübrisz káoszába tolta őket. Hiúságból, dicsvágyból, önimádatból, megváltás utáni sóvárgásból, egyéb esendő okból - időlegesen vagy végleg elveszve - veszélyes eszmék bűvöletébe kerültek.

„Se a kudarc, se a halál nem szégyen a politikában mindaddig, amíg az ember őrizkedni tud a zsarnokságtól” – írja Mark Lilla.

Ahhoz, hogy a politikai türannosz ne üsse fel a fejét, előbb magunkban kell legyőzni a zsarnokot.