Székely Csaba: Bányavakság – Szkéné Színház (2013. május 29.)

Írta: Inkabringa

Arisztophanésznek van egy komédiája (Az Akharnaibeliek), melyben a spártai háborút teszi iróniája tárgyává. A történet szerint egy attikai földművest besoroznak katonának a spártaiakkal folytatott gyilkos háborúban. A földműves józan esze birtokában belátja, hogy ebből csak rosszul jöhet ki, netán még holtan is. Ezért úgy dönt, hogy a maga részéről beszünteti a háborút és megüzeni a spártaiaknak, hogy tőle élhetnek békében, nem fog harcolni ellenük. Miután hírét veszik békeüzenetének, a spártai oldalon levő józan belátású emberek is úgy döntenek, hogy púpnak van csak a hátukon ez a háború. Ők is a békét választják. A mindkét oldali hadvezérek és háborúfelelősök hiába noszogatják, sőt fenyegetik őket, semmiképpen nem akarnak csatázni.

Ez a nagyjából két és félezer éves szatirikus komédia jutott eszembe a Bányavakság megnézése után. Van párhuzam a két darab szellemisége között. Számomra megnyugtató, hogy azt az egészséges szatirikus látásmódot, ami Arisztophanészt jellemezte, tovább viszi valaki ebbe az übercyber 21. században is. Szükségünk lesz rá bizonyosan.

Arisztophanész fektette le a komédia ironikusan éles metszésű alapköveit. Az évezredek során ebből egy száztornyú és ezerszobájú építmény lett, ami legnagyobb örömünkre csak épül-szépül megállíthatatlanul.

A magyaroknak is adatott néhány szerző, aki elmésen és eredeti hangon tudta nevetségessé tenni monumentális ostobasággá váló pitiségeinket. Ilyen volt például Örkény István is.

Az ifjú generációból pedig ilyen író a marosvásárhelyi Székely Csaba.

Székely Csaba

Amikor pár éve feltűnt Bányavirág című darabjával, mindenki az ülepére pottyant, hogyan keveredhet a világnak erre a folyton fakarddal az oldalán hősi pózban ágáló kelet-európai fertályára, egy ennyire eleven eszű és a dolgok színét-fonákját egyformán láttatni képes virtuóz iróniájú szerző. Kerüli a sztereotípiákat és az eszményítést.

A Bányavirág nagyot szólt Budapesten és Marosvásárhelyen is. Székely Csaba pedig trilógiát tervezett írni, s ezt meg is tette.

A trilógia második darabja a Bányavakság, melyet ezúttal a Szkéné Színház tűzött műsorára Budapesten. Természetesen párhuzamosan ezúttal is bemutatta a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Sebestyén Aba rendezésében.

Ennek különlegesen fontos jelentősége van, hiszen rólunk, magyarokról, a mi dédelgetett fóbiáinkról szól a darab Magyarországon és Erdélyben egyaránt. 

Örültünk, hogy sikerült legalább a színházi évad végére elcsípni ezt az előadást.

Egy hatalmas sikerű alkotás debütálása után mindig túlzottak és már előre kihegyezetten kritikusak az elvárások a második dobással szemben.

A Bányavakság elegánsan röppent át az előző darabbal már amúgy is jól megemelt lécen.

Székely Csaba egyik alkotói titka/leleménye a tabudöntögetés. Az erdélyi magyarság – máskülönben csöppet sem kacagtató történelmi momentumokkal teli – sorsát, a kisebbségi létet és a többségi társadalomban való létezés és érvényesülés küszködéseit mutatja be a bennszülött értelmiségi ironikus-kritikus rálátásával. Belülről lát, de mégis képes a probléma körbejárására.

Lenyűgöző ügyességgel hajtja végre azt az írói tornamutatványt, ami Örkény István szerint a groteszkhez szükséges (Arról, hogy mi a groteszk). Előbb tótágasra, majd talpra állítja a világot. Bravúrosan.

Székely Csaba gondosan összegyűjtötte mindazokat az állításokat, mondatokat, hiteket és tévhiteket, bántásokat, sértéseket és önigazolásokat, ami a román-magyar együttélésben az elmúlt évszázadokban felhalmozódtak. A közös ellenségképet és emellett az egymás közötti marakodást, széthúzást. Számba vette őket, lecsiszolgatta, összeillesztette, és precízen felfűzte. Aztán a közönség elé gurította és mi ezeken a sokat hallott gyöngyszemeken ormótlan nagyokat csattanunk a földön.

Csöppet sem kellemetlen, nagyon is hiányzó, tikkadtan várt virgonc szatíra ez.  

Fogalmazhatnék körmönfont eufémizmussal, de az igazság az, hogy a nézőtér gurult, sőt fetrengett a nevetéstől és a könnyeit törölgette. Több ízben nyílt tapsban tört ki. Mit is tagadjuk, nagyon-nagyon jól esett körbenevetni magunkat. Meg ezeket a lyukas fillér mondatokat, amit egyik nemzedék örökít át a másikra magyar és román oldalon egyaránt. Az akolba tartozás szólamait, a „ki a magyar?”, „hol a román?” örökkön egymásra acsargó, soha meg nem békülő, soha egymásra nem figyelő mondatait.

Egy kicsi színpadon, egyetlen díszletben játszik öt színész. Ez olyan, mint egy biztosítóháló nélküli artistamutatvány. Mindennek és mindenkinek zseniálisnak kell lennie, hogy ne hulljon a mélybe a produkció.

Az előadás rendezője Csizmadia Tibor, aki valószínűleg mondatról mondatra haladva gondolta át ennek a darabnak kiapadhatatlan mennyiségű lehetőségeit. Minden szó, gesztus, grimasz és mozdulat hangsúlyt kapott és a helyére került. Átgondolt munka. A darab egy groteszk komédia, és ennek súlya van. Nevetünk, de közben gondolkodunk is. Nem pusztán szórakoztat, hanem szembesít, és értelmezésre késztet.

A díszlet Cziegler Balázs munkája. Egy hatalmas, láthatóan nagyzási hóbortból, de kevés ízléssel épített házra utal. Jól eltalált grandiózus ízléstelenség, ami jellemzi a darab szereplőinek törekvéseit és szerencsétlenkedő magamutogatásait. Hatalmas legyen, hogy mindenki a száját tátsa, de modern is roppantul, hogy a többinél különbnek mutasson. Az sem baj, ha funkciótlan.

A darabbeli erdélyi magyarlakta falu polgármesterét, Incét, Kaszás Gergő alakítja. Ötven év körüli, az életen át tartó keverem-kavaromba belefáradt ember. Végsőkig ragaszkodik önvilágámításaihoz, amikre egész egzisztenciáját alapozta. Aztán az előadás végére minden megalkuvása, handabandázása, ügyetlen ármánykodása ellenére is a légvára összeborul. Nevetséges, kisszerű, mégis van benne valami szánandóan megrendítő. Kaszás Gergő mimikája, hangszínei, testtartása tökéletesen ábrázolja a realitással szembenézni és változtatni képtelen ember élethazugságokba menekülő vergődését. Ha van hitelesség, akkor ez a fajta színjátszás biztosan az.

Kaszás Gergő

Ince húga, Iringó, talán a legösszetettebb szerep ebben a darabban. Bozó Andrea nagyszerűen bontja ki ennek a szeretetre éhes és rendezett életre vágyó nőnek az alakját. Sokáig a darab egyetlen higgadt és józan belátású szereplőjének tűnik. Mintha neki még lennének tervei a változtatásra. Lassan derülnek ki az életéről olyan részletek, amelyek egyértelművé teszik, hogy ő is végérvényesen belecsúszott ebbe a kilátástalan, egy helyben dagonyázó, gyűlölködő és egyben önsorsrontó világba. Kapaszkodnak belé, viszi a hátán a hétköznapokat, és áldozatává válik ennek a reménytelen háznak. Sokrétű, érzékeny alakítás.

Bozó Andrea

Florin, a román rendőr a főellenség ebben a színmagyar közegben. Megérkezik távolról, erősen töri a magyart, és magával hozza a hatalom fenyegetését, de ugyanakkor a kívülálló igazságosztó szerepét is. Tóth József bámulatos játékossággal és szatírával alakítja ezt a figurát. Olyan elementáris humorral és beleérző képességgel, ami óhatatlanul arra késztet mindenkit, hogy a ’román’ ne csak egy ellenséges massza legyen, hanem egy másik esendő ember, aki szintén ragaszkodik a maga tudatlanságból és félelmekből épített önvilágámító sztereotípiáihoz. Miközben kétségbeesett igyekezettel próbálja fenntartani az elfogulatlan és előítéletmentes hatósági ember látszatát.

Kaszás Gergő és Tóth József

Ince lányát, Izabellát, az egyetemi hallgató Eke Angéla alakítja. Szerepe szerint is egyetemista, legalábbis az apja ezt tudja, ezt akarja tudni róla. Váratlanul megjelenik otthon és belecsöppen ebbe a végbomlásba lépett családi haláltáncba. Apja majomszeretettel rajongja körül, de igazából nem is ismeri. Egy csecsebecse az élethazugságai tetején. Izabellát az otthon által képviselt lépni képtelenség viszolyogtatja, az esztelen menekülést választja. A pályája legelején álló színésznőre bizonyára még hatalmas szerepek várnak. Egyenrangú, erős pontja a darabnak.

Eke Angéla és Kaszás Gergő

Az előadás meglepetése Szikszai Rémusz volt. A szomszéd Izsák bumfordi, behemót, túlzásig magyarkodó alakját ezen a napon Széles László helyett ő játszotta. Lehengerlően. Észre sem lehetett venni a nézőtéren, hogy ’beugró’ szerepet alakít. Intenzív, erős és ellenállhatatlanul eredeti alakja volt az előadásnak. Izsák drabális, nagyhangú óriás, aki szélsőséges nacionalista-soviniszta őrjöngésben vezeti le minden konfliktusát. Nem gondolkodik, mert neki szent meggyőződése van. Törtet, csörtet, nem mérlegel, megtalálta az egyetlen igazságot és elégedetten üvöltözi a világba. Bravúros alakítás volt.

Szikszai Rémusz (nem az előadáson készült fotó)

„A humor égszínkék celofánjába be lehet csomagolni a napi gondok elnyűtt és véres alkatrészeit.” – írta Hrabal.

A Bányavakság a legjobb példa erre.

A hazai és a szomszédos országokban élő történészek mindig felvetik (persze ki figyel oda rájuk?), hogy a valós történelmi tényeken alapuló, egymás kölcsönös megismerésére törekvés sokat segíthetne a kelet-európai országok ellenségeskedésének oldásában. Mégis mindenki inkább az elfogult érzelmi viszonyulást tanulja meg, mint az értelmezés igényét.

Sokak véleménye szerint, ha a kis kelet-európai államok összefognának, akkor jelentőset léphetnének előre minden tekintetben. Vajon mennyi esély van erre? A fő kérdés pedig az, hogy kinek lesz mersze az első lépést megtenni? 

Amíg ez nem történik meg, a Bányavakságot színpadon kell tartani.