A tehetetlenség menedéke (Harold Pinter: A gondnok, Nézőművészeti Kft. - Szkéné Színház – 2014. 03. 13.)

Írta: Inkabringa

Egy színházi kritikus mindig a premiert látja, mert neki az a dolga, hogy véleményével elhelyezze a horizontunkon az adott előadást.

A mindenkori nézőnek nincs ilyen kényszere. Akkor néz meg egy előadást, amikor ideje engedi, vagy jegyet tud rá szerezni, és főként azt nézi meg, amihez kedve van.

Példának okáért mi két évvel a bemutató után néztük meg a Szkéné Színházban Harold Pinter mára már klasszikusát, A gondnokot.

Ebben semmi tudatos döntés nem volt, most jutottunk el eddig. Hol az időpont nem volt jó, hol jegyet nem kaptunk. Talán egy évvel ezelőtt patentebbül összefogott lett volna az előadás, de ez inkább csak apró szóbotlásokban nyilvánult meg.  

Meg aztán az az igazság, hogy A gondnok remekül megírt abszurd dráma.

A szereplőgárda impozáns. Mucsi Zoltán és Scherer Péter mögött számtalan közös szerep van már.

Szép szelíden írnak így ketten egy fejezetet a hazai film- és színháztörténetbe. Addig-meddig, hogy legendává válnak.

A gondnokban Katona László (akit a Krétakörben ismerhettünk meg sok éve) a harmadik szereplő. Erős pillér, kiváló színész, eredeti, sokarcú figurája a színpadnak.

Harold Pinter ezzel a darabbal lépett a világismertségbe. Az abszurd dráma képviselője, ahogy Beckett vagy Ionesco.

Csak náluk talán vállaltan földhöz ragadtabb. Abszurd helyzetei, szereplői kézzelfoghatóak, nem absztrakciók. Olyanok, mintha csak benyitnánk egy lakás ajtaján. Valódiságuk azonban a képünkbe üvölti egész létezésünk abszurditását.

A gondnok kamaradráma. Egyetlen kopott szobában jár ki-be három ember. Közük van egymáshoz, de ezt maguk sem tudják értelmezni. Érezni sem igazán. Mintha csak az ösztönök szintjén fogalmazódna meg bármilyen emberi viszonyrendszer bennük. De az ösztön épp nem a megfogalmazódásoknak a terepe.

Márpedig az emberi társas viszonyokhoz elengedhetetlen a megfogalmazás, a kifejezés képessége. Különben kitöltetlen űrként bolyonganak egymás mellett mégoly szoros kötelékben álló emberek is.

A gondnokban egy testvérpár életébe csöppen bele egy csavargó. A testvérek úgy döntenek, hogy megfelelő lenne a házuk gondnokának. Befogadják, egyikük a szobáját is megosztja vele.

Hogy miért, ez nem derül ki a darabból, segíteni szeretnének talán, vagy inkább ők várnak külső segítséget. Csak töredékek bukkannak elő a testvérek életéből.

Aston (Scherer Péter) szolíddá szedált félkegyelmű. Bolondokházába zárták, sokkolták, kettétörték benne jámbor tébolyát.

Mick (Katona László), a testvére, látszólag két lábbal a földön járó, jég hátán is megélő, szerző-mozgó figura, némi hatalmaskodásra való hajlammal.

Az életükbe csöppent Davies (Mucsi Zoltán) egy naplopó csavargó. A túléléshez szükséges törleszkedő alázatosságot keveri a rámenős követelőzéssel.

Nem is a történetben van a darab nyitja. Inkább abban, ahogy a szereplők beszélnek, vagy inkább nem-beszélnek egymással, elbeszélnek egymás mellett. Ahogy elhallgatnak, ahogy nem kérdeznek, ahogy nem kíváncsiak a feleletre és így nem is válaszolnak. Még maguknak sem.

Képtelenek kommunikálni egymással. Képtelenek megfogalmazni a vágyaikat, a félelmeiket, a véleményüket. Nincsenek szavaik az életükre.

Ezért van tele elharapott, befejezetlen mondatokkal, néma kérdőjelekkel ez a darab.

Mondhatnánk, hogy ez már valamiféle véglény állapot. A nyomor, a beláthatatlan nincstelenség okozhat ilyen kommunikációképtelenséget. De nemcsak a materiális, hanem a lelki sivárság is. A kiútkeresés és annak görcsös kerülése. Kiszolgáltatottság és magány.

Mindhárman keresnek valami pótcselekvést, vagy inkább annak tervezgetését. Ködösítenek, hárítanak, kerülik a szembenézést és a megoldáskeresést.

Egyszóval belemenekülnek az önvilágámításba. Nem győzöm emlegetni, Bohumil Hrabalnak köszönhetjük ezt az univerzálisan tökéletes kifejezést.

Szegény balga Aston egy sufni építésére készül, látszólag lendülettel: fűrész után jár, fát vesz. Ha az felépülne, akkor már minden menne.

Davies a személyes irataiért indul nap mint nap, csak az eső meg a rossz idő megakadályozza ebben. Pedig ha a papírok nála lennének, onnantól már minden menne.

Mick a ház átalakítását tervezi lázasan gazdag fantáziával. Ha a testvére nem lenne hibbant, már minden menne.

A két testvér nem tud mit kezdeni egymással, magával, és a házzal. Jó megoldásnak tűnik Davies gondnokká kinevezése. Aztán persze rájönnek, hogy vele sem tudnak mit kezdeni és ő sem velük.

Ha valamilyen izzás, feszültség kimondódik, az agresszívan és irányíthatatlanul szétrobbanva zúzza szét az addigi félcsendes bénultságot. Végül Daviesnek mennie kell. Sem ő nem tudott rajtuk segíteni, sem ők rajta. A sorsukkal szembenézés helyett marad a tehetetlenség kényelme.

Szeretetéhség, szeretet alultápláltság sikít belőlük. Nem a szeretetre képtelenség ez, hanem a szeretet kifejezésének képtelensége. Óriási különbség van a kettő között, bár a végkifejlet ugyanaz a süket, zavart csönd.

Egyetlen érzelmi csúcspontja van az előadásnak a kimondatlanságok és elfojtások között. Ekkor a két testvér egymás iránti ragaszkodása döbbenetesen egyértelművé válik. Nem akkor, amikor Mick védi debil testvérét az álnokul áskálódó Davies előtt. Nem is, amikor Aston félti testvérét Davies furakodásától. Ez még hatalmi játék is lehetne.

Ez a pillanat csak egy összenézés a két testvér között. Inkább csak a szemük mosolyog össze. Nincs jelentése, nem cinkosságot, nem mögöttest jelent. Csak az összetartozás kifejeződése. Mert mondani nem tudnak semmit a másiknak. Csak elélnek és elbeszélnek egymás mellett, képtelenül a lelki gátak oldására. Egymással folytatott dialógusuk nincs is, csak egymásról beszélnek esetlen félmondatokat, de egymással gátlásosan nem tudnak.
Tépelődhetünk rajta, hogy ezt a ragaszkodást a kimutatni nem tudott szeretet vagy a ködös múltba vesző bűnök miatti lelkiismeret-furdalás táplálja. Vélhetően mindkettő.

Mindez a kimondhatatlanság briliáns abszurd humorral tárul elénk.

Harold Pinter színész volt. Drámáit úgy írta meg, hogy ismerte belülről a színpad világát. Ezért mindhárom szerep nagyszerű játékteret ad, amit ez a három színész ki is tud használni.

Amilyen fura, esetlen, félbeharapott mondatokkal teli, annyira mély gondolati bugyrai vannak ennek a drámának.

Szabó Máté rendezése talán lehetett volna truvájosabb, jobban kidolgozott minden mondat mögöttese az előadásban. De lehet, hogy épp ez mondana ellent Pinter céljának.

A gondnok a kimondatlanságok, az érzelmi gátlásosság, a fogalmiság teljes hiányának a darabja. Egy túlgondolt rendezésben talán óhatatlanul ezt a kifejezésképtelenségét veszítené el. A titok megfejtésének izgalmát a nézőre bízza, nem diktál tollba didaktikus magyarázatot.

Jó volt az is, hogy a számos konkrét közéleti és politikai zűrzavarunkra utaló előadás mellett most egy olyat is láttam, ami kortól és helytől független emberi gyötrődést mutat meg.

Olyan, mintha ebből a darabbeli kopott szobából mindenre rálátnánk, ami emberi. Mintha Harold Pinter megmutatná abszurd szemüvegén át, hogy az ember nemcsak világhódító– és romboló, hanem emellett és ezzel együtt ilyen is, mint A gondnok szereplői: egy nagy rakás szerencsétlenség.

Életének valamelyik szakaszában, valamelyik rejtett zugában kivétel nélkül mindenki, még a világmentő szuperhősök is képtelenek szembenézni magukkal és ezt kifejezni.

A cselekvésre, elhatározásra képtelenség, a kifejezés lehetetlensége tehetetlenséghez vezet. A tehetetlenséget azonban komfortossá tehetjük, menedéknek tekinthetjük.

Mert ha ez nem lenne, akkor mi lenne?

Székely Csaba: Bányavakság – Szkéné Színház (2013. május 29.)

Írta: Inkabringa

Arisztophanésznek van egy komédiája (Az Akharnaibeliek), melyben a spártai háborút teszi iróniája tárgyává. A történet szerint egy attikai földművest besoroznak katonának a spártaiakkal folytatott gyilkos háborúban. A földműves józan esze birtokában belátja, hogy ebből csak rosszul jöhet ki, netán még holtan is. Ezért úgy dönt, hogy a maga részéről beszünteti a háborút és megüzeni a spártaiaknak, hogy tőle élhetnek békében, nem fog harcolni ellenük. Miután hírét veszik békeüzenetének, a spártai oldalon levő józan belátású emberek is úgy döntenek, hogy púpnak van csak a hátukon ez a háború. Ők is a békét választják. A mindkét oldali hadvezérek és háborúfelelősök hiába noszogatják, sőt fenyegetik őket, semmiképpen nem akarnak csatázni.

Ez a nagyjából két és félezer éves szatirikus komédia jutott eszembe a Bányavakság megnézése után. Van párhuzam a két darab szellemisége között. Számomra megnyugtató, hogy azt az egészséges szatirikus látásmódot, ami Arisztophanészt jellemezte, tovább viszi valaki ebbe az übercyber 21. században is. Szükségünk lesz rá bizonyosan.

Arisztophanész fektette le a komédia ironikusan éles metszésű alapköveit. Az évezredek során ebből egy száztornyú és ezerszobájú építmény lett, ami legnagyobb örömünkre csak épül-szépül megállíthatatlanul.

A magyaroknak is adatott néhány szerző, aki elmésen és eredeti hangon tudta nevetségessé tenni monumentális ostobasággá váló pitiségeinket. Ilyen volt például Örkény István is.

Az ifjú generációból pedig ilyen író a marosvásárhelyi Székely Csaba.

Székely Csaba

Amikor pár éve feltűnt Bányavirág című darabjával, mindenki az ülepére pottyant, hogyan keveredhet a világnak erre a folyton fakarddal az oldalán hősi pózban ágáló kelet-európai fertályára, egy ennyire eleven eszű és a dolgok színét-fonákját egyformán láttatni képes virtuóz iróniájú szerző. Kerüli a sztereotípiákat és az eszményítést.

A Bányavirág nagyot szólt Budapesten és Marosvásárhelyen is. Székely Csaba pedig trilógiát tervezett írni, s ezt meg is tette.

A trilógia második darabja a Bányavakság, melyet ezúttal a Szkéné Színház tűzött műsorára Budapesten. Természetesen párhuzamosan ezúttal is bemutatta a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Sebestyén Aba rendezésében.

Ennek különlegesen fontos jelentősége van, hiszen rólunk, magyarokról, a mi dédelgetett fóbiáinkról szól a darab Magyarországon és Erdélyben egyaránt. 

Örültünk, hogy sikerült legalább a színházi évad végére elcsípni ezt az előadást.

Egy hatalmas sikerű alkotás debütálása után mindig túlzottak és már előre kihegyezetten kritikusak az elvárások a második dobással szemben.

A Bányavakság elegánsan röppent át az előző darabbal már amúgy is jól megemelt lécen.

Székely Csaba egyik alkotói titka/leleménye a tabudöntögetés. Az erdélyi magyarság – máskülönben csöppet sem kacagtató történelmi momentumokkal teli – sorsát, a kisebbségi létet és a többségi társadalomban való létezés és érvényesülés küszködéseit mutatja be a bennszülött értelmiségi ironikus-kritikus rálátásával. Belülről lát, de mégis képes a probléma körbejárására.

Lenyűgöző ügyességgel hajtja végre azt az írói tornamutatványt, ami Örkény István szerint a groteszkhez szükséges (Arról, hogy mi a groteszk). Előbb tótágasra, majd talpra állítja a világot. Bravúrosan.

Székely Csaba gondosan összegyűjtötte mindazokat az állításokat, mondatokat, hiteket és tévhiteket, bántásokat, sértéseket és önigazolásokat, ami a román-magyar együttélésben az elmúlt évszázadokban felhalmozódtak. A közös ellenségképet és emellett az egymás közötti marakodást, széthúzást. Számba vette őket, lecsiszolgatta, összeillesztette, és precízen felfűzte. Aztán a közönség elé gurította és mi ezeken a sokat hallott gyöngyszemeken ormótlan nagyokat csattanunk a földön.

Csöppet sem kellemetlen, nagyon is hiányzó, tikkadtan várt virgonc szatíra ez.  

Fogalmazhatnék körmönfont eufémizmussal, de az igazság az, hogy a nézőtér gurult, sőt fetrengett a nevetéstől és a könnyeit törölgette. Több ízben nyílt tapsban tört ki. Mit is tagadjuk, nagyon-nagyon jól esett körbenevetni magunkat. Meg ezeket a lyukas fillér mondatokat, amit egyik nemzedék örökít át a másikra magyar és román oldalon egyaránt. Az akolba tartozás szólamait, a „ki a magyar?”, „hol a román?” örökkön egymásra acsargó, soha meg nem békülő, soha egymásra nem figyelő mondatait.

Egy kicsi színpadon, egyetlen díszletben játszik öt színész. Ez olyan, mint egy biztosítóháló nélküli artistamutatvány. Mindennek és mindenkinek zseniálisnak kell lennie, hogy ne hulljon a mélybe a produkció.

Az előadás rendezője Csizmadia Tibor, aki valószínűleg mondatról mondatra haladva gondolta át ennek a darabnak kiapadhatatlan mennyiségű lehetőségeit. Minden szó, gesztus, grimasz és mozdulat hangsúlyt kapott és a helyére került. Átgondolt munka. A darab egy groteszk komédia, és ennek súlya van. Nevetünk, de közben gondolkodunk is. Nem pusztán szórakoztat, hanem szembesít, és értelmezésre késztet.

A díszlet Cziegler Balázs munkája. Egy hatalmas, láthatóan nagyzási hóbortból, de kevés ízléssel épített házra utal. Jól eltalált grandiózus ízléstelenség, ami jellemzi a darab szereplőinek törekvéseit és szerencsétlenkedő magamutogatásait. Hatalmas legyen, hogy mindenki a száját tátsa, de modern is roppantul, hogy a többinél különbnek mutasson. Az sem baj, ha funkciótlan.

A darabbeli erdélyi magyarlakta falu polgármesterét, Incét, Kaszás Gergő alakítja. Ötven év körüli, az életen át tartó keverem-kavaromba belefáradt ember. Végsőkig ragaszkodik önvilágámításaihoz, amikre egész egzisztenciáját alapozta. Aztán az előadás végére minden megalkuvása, handabandázása, ügyetlen ármánykodása ellenére is a légvára összeborul. Nevetséges, kisszerű, mégis van benne valami szánandóan megrendítő. Kaszás Gergő mimikája, hangszínei, testtartása tökéletesen ábrázolja a realitással szembenézni és változtatni képtelen ember élethazugságokba menekülő vergődését. Ha van hitelesség, akkor ez a fajta színjátszás biztosan az.

Kaszás Gergő

Ince húga, Iringó, talán a legösszetettebb szerep ebben a darabban. Bozó Andrea nagyszerűen bontja ki ennek a szeretetre éhes és rendezett életre vágyó nőnek az alakját. Sokáig a darab egyetlen higgadt és józan belátású szereplőjének tűnik. Mintha neki még lennének tervei a változtatásra. Lassan derülnek ki az életéről olyan részletek, amelyek egyértelművé teszik, hogy ő is végérvényesen belecsúszott ebbe a kilátástalan, egy helyben dagonyázó, gyűlölködő és egyben önsorsrontó világba. Kapaszkodnak belé, viszi a hátán a hétköznapokat, és áldozatává válik ennek a reménytelen háznak. Sokrétű, érzékeny alakítás.

Bozó Andrea

Florin, a román rendőr a főellenség ebben a színmagyar közegben. Megérkezik távolról, erősen töri a magyart, és magával hozza a hatalom fenyegetését, de ugyanakkor a kívülálló igazságosztó szerepét is. Tóth József bámulatos játékossággal és szatírával alakítja ezt a figurát. Olyan elementáris humorral és beleérző képességgel, ami óhatatlanul arra késztet mindenkit, hogy a ’román’ ne csak egy ellenséges massza legyen, hanem egy másik esendő ember, aki szintén ragaszkodik a maga tudatlanságból és félelmekből épített önvilágámító sztereotípiáihoz. Miközben kétségbeesett igyekezettel próbálja fenntartani az elfogulatlan és előítéletmentes hatósági ember látszatát.

Kaszás Gergő és Tóth József

Ince lányát, Izabellát, az egyetemi hallgató Eke Angéla alakítja. Szerepe szerint is egyetemista, legalábbis az apja ezt tudja, ezt akarja tudni róla. Váratlanul megjelenik otthon és belecsöppen ebbe a végbomlásba lépett családi haláltáncba. Apja majomszeretettel rajongja körül, de igazából nem is ismeri. Egy csecsebecse az élethazugságai tetején. Izabellát az otthon által képviselt lépni képtelenség viszolyogtatja, az esztelen menekülést választja. A pályája legelején álló színésznőre bizonyára még hatalmas szerepek várnak. Egyenrangú, erős pontja a darabnak.

Eke Angéla és Kaszás Gergő

Az előadás meglepetése Szikszai Rémusz volt. A szomszéd Izsák bumfordi, behemót, túlzásig magyarkodó alakját ezen a napon Széles László helyett ő játszotta. Lehengerlően. Észre sem lehetett venni a nézőtéren, hogy ’beugró’ szerepet alakít. Intenzív, erős és ellenállhatatlanul eredeti alakja volt az előadásnak. Izsák drabális, nagyhangú óriás, aki szélsőséges nacionalista-soviniszta őrjöngésben vezeti le minden konfliktusát. Nem gondolkodik, mert neki szent meggyőződése van. Törtet, csörtet, nem mérlegel, megtalálta az egyetlen igazságot és elégedetten üvöltözi a világba. Bravúros alakítás volt.

Szikszai Rémusz (nem az előadáson készült fotó)

„A humor égszínkék celofánjába be lehet csomagolni a napi gondok elnyűtt és véres alkatrészeit.” – írta Hrabal.

A Bányavakság a legjobb példa erre.

A hazai és a szomszédos országokban élő történészek mindig felvetik (persze ki figyel oda rájuk?), hogy a valós történelmi tényeken alapuló, egymás kölcsönös megismerésére törekvés sokat segíthetne a kelet-európai országok ellenségeskedésének oldásában. Mégis mindenki inkább az elfogult érzelmi viszonyulást tanulja meg, mint az értelmezés igényét.

Sokak véleménye szerint, ha a kis kelet-európai államok összefognának, akkor jelentőset léphetnének előre minden tekintetben. Vajon mennyi esély van erre? A fő kérdés pedig az, hogy kinek lesz mersze az első lépést megtenni? 

Amíg ez nem történik meg, a Bányavakságot színpadon kell tartani.