Hová hulltak a falevelek? – Egy örökzöld sláger változatai

Írta: Inkabringa

Addig is, amíg YGergely elmondja nekünk, miért nem szereti a filmzenéket, hallgassunk zenét. S ha már, akkor filmzenét.

Joseph Kosma, aki magyar volt, de franciának is hiszik, minden idők egyik legnagyobb slágerét adta a világnak. A Les feuilles mortes, angolul Autumn leaves, magyarul Hulló falevél dallamát mindenki azonnal felismeri.

Mint minden slágernek, ennek is megvan az a hátulütője, hogy lerágott csonttá válik. Ha feltűnik egy slágerdallam valahol, mindjárt a zenei szerkesztő fantáziátlanságára és tájékozatlanságára gondolunk. Nem jut más eszébe?

Pedig néhány évtized eltelte után egy igazi jó sláger kiváló feldolgozásokon mehet át. Alapanyaggá válik a legcsodálatosabb zenei játékokhoz. Erre már érdemes odafigyelni.

A Hulló falevélnek annyiféle feldolgozása volt már és nyilván lesz is még, hogy csak egy rendkívül önkényes válogatást lehet összeállítani belőlük. Megéri belehallgatni, nagyszerű muzsikákat csalt ki a zenészekből. 

Kezdjük a forrásnál, hiszen a dallam először Marcel Carné 1946-ban készült Les Portes de la nuit című filmjében hangzott el, és végleg összeforrt Yves Montand pályájával.

A Hulló falevél nem csak örökzöld sláger és bárzenészek állandó repertoár darabja, hanem egy közkedvelt jazz standard is. Olyan eget rengetően zseniális feldolgozásokkal, hogy belegondolni is gyönyörűség.

Itt van mindjárt Chet Baker (negyedszázaddal halála után is megkerülhetetlen jazz trombitás) és Paul Desmond (kiváló szaxofonos és egy másik nagy jazz standard, a Take five szerzője) változata. Játszó személyek még: Bob James (zongora), Ron Carter (bőgő), Steve Gadd (dob).

Ha már egy francia filmben csendült fel ez a dallam először, akkor nézzük, mit művelnek vele a francia jazzisták. Az alapanyag ugyanaz, de a fűszerezés… à la française.

Didier Lockwood (hegedű), Richard Galliano (harmonika), Biréli Lagrène (gitár) és Jimmy Rosenberg (gitár), ez utóbbi Hollandiában született kiváló roma muzsikus.

Mivel pedig Kozma József mégiscsak magyar volt, egy világraszóló nagy zsenink, Pege Aladár előadásában is érdemes meghallgatni. 

Diákkoromban egy jazz fesztiválon Pege koncertje után áramlottunk ki a teremből. Elképesztő élmény volt. Mögöttünk is erről beszélgettek: „Mekkorát játszott az öreg!” ”Még most is remeg a kezem.” Hátranézve láttam, hogy a pályájuk elején járó Oláh Kálmán és Balázs Elemér áradoztak. 

Az előző bejátszásban is pengető Biréli Lagrène, és Philip Chaterine társaságában muzsikál Pege.

A jazz hazája Amerika. A levelek oda is lehullottak. Ellis Marsalis kiváló jazz zongorista és öt fia közül mindegyik zseniális muzsikus. Ha összegyűlnek egy családi ebédre, mindjárt jazz fesztivált is rendezhetnek. 2003-ban készült egy príma lemez is (The Marsalis family: a jazz celebration).

Ilyen tehát Wynton Marsalis (trombita) és Sarah Vaughan (ének) találkozása a francia sanzonnal. Fergeteges, poénos, dögös. Őrületesen jó.

A világrombító rockzene kétségkívüli istencsászára Eric Clapton. Az ő 2010-es előadásában nincs semmi fakszni. Talán épp azt akarta hangsúlyozni, hogy ő már semmit nem akar csavarni ezen a dalon. Elénekel egy sanzont finom lírával, bensőségesen. Talán kissé rutinból. Mikor, mit érzek ki belőle inkább.

Megjegyzem, Clapton hangja még most is nagyon jól szól, sőt mi több, borzongatóan jól, ezzel ellentétben sajnos Ian Anderson különleges orgánuma teljesen tönkrement.