Összekevert nevek

Írta: BikassyGergely

Nagyon bosszantanak az összekeverhető nevek. Legbosszantóbbak, ha a majdnem azonos nevek tulajdonosai ráadásul majdnem azonos dologgal foglalkozva lettek híresek, azonos nemzet hírességei, és persze majdnem azonos életkorúak. Görcsös memorizálásra kényszerítenek, már a nevükkel.

Ha tömeggyilkosok még hagyján, mert bár a fentiek igazak rájuk, a tömeggyilkosságuk miatt pontosan, precizen, tévedés nélkül kell ismernünk őket. Ismerjük is. Itt van főleg Hitler és Himmler. Avagy Göring és Göbbels (Goebbels). Dicső névhasonlítások. Nem keverjük: a gyilkosok nevét mindenki hibátlanul megjegyzi. Éljen. Vagy pusztuljon? Késő bánat, megtörtént, aminek nem kellett volna.

A kis névbosszantások is bosszantanak, legyen kánikula, kora ősz, vagy hideg tél. Itt a nagy és híres zeneszerző, Sosztakovics. A nagy emberek keresztneve azért nem bosszant, mert jóideje nem vagyok hajlandó megjegyezni őket. Így természetesen Sosztakovics keresztnevét sem: csak semmi tévedés, nem tudom!

A névbosszantás elől így sincs menekvés. Mert a manapi hírekben előugrik a Pink Floyd egykori énekese, nem hittem, hogy él még. Erre meglódul a memóriám: eszembe jutott egy Sosztakovics életét feldolgozó életrajzi film (nem dokumentum, hanem fikciós játékfilm.) Nagyon rossznak találtam, úgy negyven éve egy filmfesztiválon hangosan pfujolni lett volna kedvem, de nem mertem, és nem is tudok jól fütyülni, csendben maradtam hát. Ki is rendezte? Persze nem jutott eszembe, csak az, hogy angol-amerikai név,  Pal... vagy Par...? És hogy több zenei tárgyú filmet is csinált. Addig nem nyugszom, míg eszembe nem jut. Filmlexikonok, és a hasznos Imdb.com segít. Segíthetne, de valahogy most nem segítettek. Úgy nem könnyű, ha sem a film címét, sem a rendezőjét, sem a főszereplő nevét nem tudom, hát hisz épp a nevüket szeretném megtudni. (Minek is? Itt a hiba. A rossz, értéktelen dolgoknak felejteni kell a nevüket, nem megjegyezni.)

Az interneten száguldozva elém ugrott az Evita rendezőjének neve, azt mondja: Alan Parker. Azt is hamisan rossznak találtam, ő lenne? A név hasonlít. Nézem a listáit hát, Sosztakovics-gyanús cím nem szerepel köztük. Viszont szerepel a The Wall, kicsit gyanús, azt jó filmnek tartom, és azt a Pink Floyd-dal eléggé szerettem, Párizsban volt szerencsém látni. Nem létezik, hogy egy tehetséges rendező később olyan bődületesen rossz filmet csináljon, mint az a "Sosztakovics" (mondom, a film címe megfutamodott előlem, ezért is nehéz kinyomozni). Az Evita sem bődületesen volt rossz, csak szokványosan és világsikert hozóan, hisz azért csinálta a szerencsétlen Par... vagy Pal...?

Zárójelben: aki kineveti a névfelejtőket, mondok gyorsan olyan orosz neveket, melyek tulajdonosai kortársak voltak, és mindnek komoly bajai Sztálinnal: Bugyonnij, Bulgakov, Buharin, Bulganyin... tegyük hozzá a Buharov-fivéreket (ők itt a  kakukktojás, mai magyar filmrendezők). Saját filmrendező-névkeresésemhez úgy csatlakoznak a fentiek, hogy mint nekik, Sosztakovicsnak is életveszélyes kalandjai voltak Sztálinnal.

Sosztakovics és Sztálin

Nem fecsegem most már túl: a keresett bűnrossz életrajzi film rendezője bizonyos Tony Pa... hogy is? igen, izé: Parker volt. Idegrángatóan hasonlít a neve tehetségesebb és szintén sok zenei filmet készítő pályatársáéhoz, Palmerhez. Felejtsük el villámgyorsan, mint ahogy én is hamar elfelejtettem. Lexikonböngészetek mazochista hőse vagyok. Ha Sztálin lennék (manapság néhány diktátor is dédelget ilyen vágyat) - betiltanám az egymáshoz hasonló neveket azonos foglalkozási ágakban. A világ is jobban járna, meg én is. Sőt, az olvasó is: nem bosszantanám ezekkel a felejtendő névhasonlóságokkal így kánikula idején...

                                                                     

Humán rezisztencia

 Írta: Inkabringa

Az etológusok szerint az emberiség a leginkább együttműködő faj. Ami a legfontosabb alapvetés: egységes faj. Egyes politikusok azonban megosztásra, szétválasztásra, szembefordításra törekszenek, mert ez a hatalmuk megszilárdítását segíti elő. Vagy saját hazájuk népét uszítják egymás ellen vagy egy másik népcsoport ellen hergelnek. Ez az undormányos praktika nem egyszer olyan jól sikerül, hogy népirtásba torkollik. Mindig vannak feltétlen híveik, hiszen sokaknak vigasz a saját életük megoldatlanságai miatt másokat okolni, és érezni az erősekhez tartozás mámorát. Ez a mámor sok kegyetlenséget zúdított már a világra.

A blogban nem írunk napi politikáról. Főként azért, mert Magyarországon a politizálás nem cselekvést jelent, nem a közéletért tevékenykedést, hanem a fizetett politikusokról való véget nem érő szócséplést. Meg a politikusokat is vonzza a celeblét, vagyis mindegy miként, csak a figyelem középpontjában lehessenek. Épp ezért küzdöttem ellene, hogy egy politikus szavairól írjak, de nem lehet megkerülni. Mindenesetre ez a bejegyzés nem egy politikusról szól. Inkább az indiánokról.

A szóhasználat gyúanyag. Egy magyar politikus az éves rendes ideológiai szeánszán a fajkeveredés veszélyeit ecsetelte. Rasszista-e ez a politikus? Ezen morfondíroztak sokan. Engem nem ez érdekel, mert ebben az esetben az sem nyugtat meg, ha nem az. Az érdekel, hogy egy politikus szavainak milyen hatása van a drága magyar népre. Ez már aggasztó lehet.

A kritikus hangok elleni védekezés, hárítás, bagatellizálás sem maradt el. Mint mindig minden ebben az országban, idővel valahogy ez is olyan pitiánerré vált. A kanadai őslakosoktól bocsánatot kérő pápa és a hatalmi manipulációba gabalyodott magyar politikus szóhasználata közötti hasonlóság érvként felhozása már a gödör göröngyös mélye.

Egyáltalán nem vagyok vallásos, de a pápa találkozását a kanadai őslakosokkal egyenes adásban néztem, mert történelmi jelentőségűnek tartom. Nemcsak azért, mert Amerika őslakosainak kiváltságos helye van a szívemben, hanem ezért a mondatért: „alázatosan bocsánatot kérek a sok keresztény által az őslakosok ellen elkövetett gonoszságokért”.

Az európai kultúra nemességét ez a mondat képviseli, és nem a fehér ember felsőbbrendűségi gőgje, civilizációs hübrisze és a keresztény hit felszínes és álszent fitogtatása. Az európai ember erővel, pénzzel, karddal és csellel a világ minden pontjára betolakodott az elmúlt félezer évben. Majd valóságos iparággá duzzasztotta a xenofóbiát, értve ez alatt a betolakodó fehérek ellenérzését (megvetését, gyűlöletét) a más bőrszínűekkel szemben. Elgondolkodtató ellentmondás. Ez a hozzáállás végzetes egyenlőtlenséget hozott létre a világban, ami most már azokat is fenyegeti, akik eddig a haszonélvezői voltak (pl. menekültek áradata). Szerencsére az európai kultúrának van egy humánus, együttműködő, egyenlőségre törekvő oldala is. Nem szeretném, ha ez teljesen kimenne a divatból kis hazánkban.

Amerika őslakosaival való bánásmód a fehér keresztény kultúra egyik legnagyobb szégyene, a zsidókkal, a cigányokkal, a gyarmatokon élőkkel és más, páriának kikiáltott csoportokkal való bánásmód mellett. A kis magyar honfiúság persze vétlen az amerikai vagy afrikai őslakosok évszázados szenvedéseiben, bár nincs kétségem, hogy az akkori pénz- és hataloméhes döntéshozók is gyarmatosítók lettek volna, ha lehetőségük van rá. De súlyosan vétkes az ország a zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, és az utóbbi években a más kontinensről érkezők stigmatizálásában. Mindazonáltal a rögeszmés önérdekkövetés, a másokra tekintettel nem levés erényként kezelése, a politikai és pénzügyi haszonszerzésért az ördöggel is lepaktálás szörnyű következményekkel járt korábban is kis hazánkban. Elég csak a második világháborúra gondolni.

A zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, a más kontinensről érkezőkkel szembeni ellenségességben komoly felelősség terheli a mindenkori magyar társadalmat. A rasszista fehér felsőbbrendűségi gőg ugyanúgy ott fortyog a magát minden bűn alól folyton felmenteni akaró drága magyar népben is. A xenofóbia kurrens politikai árucikk a társadalom egy részében, és nem köthető egyetlen társadalmi réteghez, mert mindegyikben jelen van, épp ezért nagyon veszélyes. Erre a hol elfojtott, hol kitörő fortyogásra ráerősíteni rettenetes felelőtlenség. A következmények felelősségét pedig viselnie kell a szavak kimondójának. És mindenki felelőssége ennek a fortyogásnak a csillapítása.

Egyébként az indiánoktól bocsánatot kérő egyházfő és a magyar politikus megnyilvánulása között én is felfedeztem egy párhuzamot, igaz, teljesen más előjellel, mint a kormányzati érvelés. Ugyanis csaknem egy időben történt meg a világ két távoli pontján, hogy a magyar politikus azzal érvelt, hogy ő semmiképp sem vádolható rasszizmussal, hiszen keresztény ember, aki vallja, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Ugyanekkor, a világ másik pontján a katolikus egyházfő bocsánatot kért azért, hogy a keresztény hit képviselői rasszista indítékból őslakosok tíz- és százezreinek szenvedését és halálát okozták. Meglehetősen éles ellentmondás van a két példa között, az egyidejűségük még inkább kiemeli ezt a kiáltó különbséget. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy az emberség, tisztesség, kiválóság stb. nem egy csoporthoz tartozás által birtokolható (pl. fehér keresztény férfi), hanem a személyiség napi szintű próbatétele.

Az agresszió és a hatalom mindig totalitásra tör. Ezért minden pomádéja és erődemonstrációja ellenére ellenszenves, bár elismerem, mindig vannak az erőshöz tartozásnak mámoros rajongói. A hatalmi agressziónak való ellenszegülés gyakran törékeny és sebezhető, de mégis rokonszenves. Habár a politikusokhoz képest sokkal kevesebb figyelmet kapnak, de mégis higgyünk az etológusoknak: az ember a leginkább együttműködő faj. Az emberiség egységes, és sokszínűsége a legnagyobb előnye. De ezt a sokszínűséget meg kell tanulni kezelni és értelmezni (tanítják ezt az iskolában?), mert a sokszínűség tudása nélkül a manipulatív hergelés hatása alá kerülünk, és csak füstölgő romok maradnak utánunk.

Amerika őslakosai tudnak valamit, ami nagy kincs. Ezt cselekszik most az ukránok is, ahogy teszik ezt mások is a Föld különböző pontjain. Ez a humán rezisztencia. A hatalmi manipulációnak és agressziónak ellenálló humán rezisztencia ereje semmicskének tűnhet, pedig valójában hatalmas erő van benne. Én most is, mint mindig, az indiánokkal vagyok.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészlet)

Felejtés, 1944. június

Uszí-tani

Mire vágyik egy indián?

A félelem megeszi a lelket

Fekete berkenye

Írta: BikassyGergely

Nagy nyári hőség: Csillaghegy.

A legjobb gyógyszer. Autó nélkül odaérni, ez viszont pokolforró túra: a strand átépítése után a bejárat úgy 150 méterre még odébb került. Valamit valamiért: maga a régi strand (a 33 méteres úszómedence) változatlan sőt jobb: a víz hőmérséklete a levegőéhez alkalmazkodik.

Csillaghegyi úszómedence

Most azonban nem erről. A medence melletti kis dombon érdekes növényt fedeztem fel, bárki észreveheti, aki figyel - aki csak úszik, nem fogja észrevenni. Szőlőfürthöz hasonló bogyós termésű növény: először, tudatlanul, vadszőlőnek hittem. Bogyói két-két és félszer kisebbek a szőlőnél, lilás-feketék. Szép látvány, bár kicsit elbújnak a levelek mögé. De minek a szavak: itt vannak a képek, bámuljuk meg.

Annyira megbámultam ott kint a növényt, az interneten meg a képeket, és a mellé olvasható növényleírásokat, hogy már el is határoztam, napok (hetek?) múltán a belőle készült sok-sokféle gyógylevet, lekvárt, italt mind beszerzem, és egész télen, tavasszal iszom-eszem őket. Mondják, csodás a hatásuk.

Most látom, elfelejtettem beírni, csoda, de mi a csoda is ez. Mondom hát, írom hát: fekete berkenye. Nincs mit többet mondani, bámuljuk a növényt és savanykás sötétlila bogyóit.

  

„A víz az élet”

 Írta: Inkabringa

Sokan, nagyon sokan, szinte mindenki úgy gondolja, véli, hiszi és állítja, hogy a politikusok és a pénzemberek markában vagyunk, és ebből a szorításból nincs mód szabadulni, nem tehetünk semmit, mi vagyunk a kis Vuk.

Most olyan példákat hozok a világ különféle tájairól, ahol emberek csoportjai cáfolatát adják a kisemberi kiszolgáltatottságnak. Egy közös cél érdekében összefognak és nyerészkedő vállalatoknak, pénzembereknek, sőt, az államnak is megálljt mondanak. A közös cél sok minden lehet, kis hazánkban történetesen milliónyi ilyen lenne. Én most eltekintek a napi politika terítékén levő kínálatból, és olyasmit hozok példának, amire a világ valamennyi emberének szüksége van, élni nélküle nem lehet, és mégsem magától értetődő a mindenki számára egyenlő hozzájutás. Ez a víz.

Az amerikai őslakosok szerint a víz az élet. Őket idéztem a címben. Az meg egy régi magyar mondás, hogy „szegény ember vízzel főz”. A 21. században élve ez egyre nagyobb anakronizmus, ugyanis manapság a szegény embernek lassacskán már víz sem jut.

Kép: Alastair Magnaldo

Három felfogás van a vízzel kapcsolatban. Az első szerint a víz természeti erőforrás, és mint ilyen pénzzé tehető, profittermelő eszköz. Más felfogás szerint a vízhez jutás alapvető emberi jog, mert víz nélkül nincs emberi élet. Ne feledjünk egy harmadik megközelítést sem, a természet jogát. A vizet nem sajátíthatjuk ki saját kényünk-kedvére, mert a víz nem az emberé, a víz minden földi létezőé.

Mint tudjuk, a víz értelmezésének e három megközelítése közül jelenleg az első a legelterjedtebb világszerte. A víz egyrészt pénztermelő üzlet, másrészt még mindig nem eléggé megbecsült természeti erőforrás. ami pazarláshoz és gondatlan kezeléshez vezet. Gazdasági előrejelzések szerint a 21. században a víz hiánya nagyobb problémát okoz az élelmiszer- vagy energiahiánynál is. Mindegyiknek érezzük már viharos szelét.

Két nagy csoportja van a természeti erőforrásokhoz való haszonleső hozzáállásnak: a pénzügyi befektetők és az államokat irányító kormányok. A világ különféle pontjain hol az egyikkel, hol a másikkal, hol a kettő összefonódásával kell küzdenie az egyszerű honpolgároknak. A pénzügyi befektetők a profitért, a kormányok meg a politikai haszonért bármire képesek. A gondoskodó állam leplébe burkolózva egyszer alattomosan elkényeztetik a népet, máskor vállvonogatva kirekesztik az élethez szükséges alapvető erőforrásokból. A fogyasztói kultúra hedonizmusa táptalaját adja, az állampolgári tudatosság útját állja ennek a hatalmi manipulációnak.

Az alábbiakban arra mutatok példát, hogy miként érvényesülhet a természeti erőforrásokhoz való két másik megközelítésmód a pénzéhség és a politikai haszonszerzés ellenében. Az egyik megközelítésmód szerint a természeti erőforrásokhoz való hozzájutás egyenlő joga minden embernek és nem teheti a politikai hatalom a kegyosztás eszközévé, ahogy a pénzügyi befektetők sem a profitszerzés áldozatává. A másik megközelítés, hogy a természet nem az ember birtoka, nem sajátíthatjuk ki önkényesen és önzően.  

Ókori termálfürdő - Castellammare di Stabia

Dél-Olaszországban a pénzügyi befektetők markába került vízszolgáltatás keserítette meg az ott élők mindennapjait. Ők meg egy idő után úgy döntöttek, nem várják meg, amíg egyetlen pohár vízért a gatyájukat is el kell adniuk. Andrea Muehlebach kulturális antropológus jegyezte le a Nápolyi-öbölben található kisváros, Castellammare di Stabia vízért folytatott küzdelmét. (Muehlebach egy egész könyvet szentelt a vízért folyó kisemberi és  kisközösségi küzdelmeknek ’A Vital Politics: Water Insurgencies in Europe’ címen.)

Ez a dél-olasz kisváros híres a termálforrásairól, a vizek városának is nevezik. Azonban nemcsak a termálfürdőiről, hanem a vízért folytatott civil mozgalmáról is híres. Az előzmények 2008-ig vezetnek vissza, amikor az olasz parlament úgy megrettent a világgazdasági válságtól, hogy mindenféle társadalmi vita nélkül elfogadott egy törvényt (van olyan ország, ahol ez rendszeres, hol  is, hol is?). A törvény révén profitéhes pénzügyi befektetők kaparintották meg a vízügyi szolgáltatásokat. A helyi lakosok egyszer csak azt vették észre, hogy ha egy távol-keleti tőzsdén bukott a vízügyi szolgáltatójuk, akkor nekik, végfelhasználóként, szemrebbenés nélkül postáztak tízszer akkora vízszámlát.

A nyugdíjasok, kispénzű családok - akiktől a csendes tűrést várja el a világ, mióta ember él a bolygón - fellázadtak a pénzéhes vízügyi befektetők ellen. Polgári engedetlenségi mozgalmat indítottak, tüntetéseket szerveztek, befizetés helyett elégették a horribilis összegű számláikat. Ha egyedül csinál ilyet valaki, szabályszegő. Ha sokan teszik, akkor eredményt érnek el a hatalmaskodókkal szemben. A kisemberek lázadása mellé álltak ügyvédi irodák, jogászok, sőt a katolikus egyház is. Országos mozgalommá váltak és a civil önszerveződések egyik legsikeresebbjeként kiharcoltak egy népszavazást. 2011-ben – példátlan módon – a szavazók 95%-a kinyilvánította, hogy a víz a közjó része, belterjes üzleti körök és hatalmi játszmák eszköze nem lehet.

Ivan Rajkovic antropológus jegyezte fel a Balkán országaiban a vízért folytatott civil küzdelmeket. A balkáni kormányok azt eszelték ki, hogy ha már a külföldi tőke és a banki kölcsönök nem elegek, akkor a természeti erőforrásokat teszik pénzzé. Kis vízerőművek létrehozását rendelték el a vad sodrású hegyi területeken. A „zöld” és „megújuló energiaforrás” hangzatos szlogenjeivel adták el a remek pénzszerző ötletüket a drága népnek.

Azonban hamar kiderült, hogy ezek a vízerőművek egy szűk elit gyors gazdagodását és durva környezetpusztítást eredményeznek. Csatornarendszerbe vezették a folyók és patakok vízkészletét, ezzel a flórát és faunát menten tönkre is tették. Ráadásul az is kiderült, hogy csöppet sem hatékonyak az építmények, a villamosenergia-készletnek mindössze 2%-át termelték meg.

A bolgár halászok, a montenegrói bringások, az albán falvak lakói és a szerb hegymászók, vagyis különféle országok különféle csoportjai, egymás után fellázadtak a kormányzati pénznyerő vízerőművek ellen. Bár a küzdelmük megmaradt lokálisnak, de mégis hálózatot alakítottak ki, és egy közös cél lebegett a szemük előtt: egy természeti erőforrás nem lehet a nyerészkedés és politikai haszonszerzés terepe.

A kulturális antropológusok az ökopopulizmus megnyilvánulásaként jellemzik ezt a helyzetet. Az ökopopulizmus nem a kártékony politikai populizmus jelentésében értendő. Az ökopopulizmus a környezetért és a környezeti igazságosságért felelősséget vállaló, alulról jövő kezdeményezések mozgalommá szerveződését jelenti. Az ökopopulizmus képes az analizálásra és a mélyebb összefüggések feltárására.

A balkáni hegyek vizeinek védelmezői egyrészt felismerték, hogy a sebes sodrású hegyi vizek mentén elöregedő, elszegényedő és fogyatkozó populáció él. Tőlük sokkal könnyebb megszerezni a vizet politikai és pénzügyi nyerészkedés céljából. Másrészt a balkáni vizek védelmezői vallják, hogy a természeti erőforrásokat az utódaiktól kapják kölcsön. Ebben közös pontot találnak a középiskolás klímaaktivistákkal. Miközben közös célként küzdenek a hegyi vizekért, saját sokféleségük miatt ellentmondások is adódnak. A sporthorgászoknak mások az érdekei és igényei, mint a hegyi falvak lakóinak. A globális és lokális, az eltérő csoportérdekek összehangolása, az urbánus és rurális közötti híd megtalálása a sikeres módja a természeti erőforrások és egyben az egyenlő emberi jogok védelmének.

Bruno Latour, aki szintén kulturális antropológus, amellett, hogy filozófus is, a Sosem voltunk modernek című könyvében a modernitás legfőbb jellemzőjének a társadalom és természet kényszeres elválasztását tekinti, bár ez az élet élésének kerékkötője.

Sokat segíthetnek a maorik és Amerika őslakosai a modernség kényszerességeibe belehibbant emberiségnek. A maorik 2017-ben elérték (röpke 140 év alatt), hogy a Whanganui folyót, Új-Zéland harmadik leghosszabb folyóját nem lehet büntetlenül szennyezni és herdálni. A folyó jogai úgy védhetők, mint egy emberé. Más kérdés, hogy a maorik és a pakehák (fehér bőrű új-zélandiak) szemléletmódja közötti különbség továbbra is jelen van.

Az őslakos szemlélet máshol is megjelent. Bolíviában nagyjából tíz éve van érvényben Pacha Mama (Földanya) törvénye, amely a természeti erőforrások haszonszerzés céljából való emberi kifosztását tiltja, és kimondja, hogy a természetnek és az ökoszisztémának ugyanolyan jogai vannak, mint az embereknek. Ecuador egyenesen az alkotmányába foglalta bele Pacha Mama tiszteletét, és ezzel azt is, hogy az ember része és nem birtokosa a természetnek.

Észak-Amerika őslakosai szerint a víz az élet. Ez volt az egyik jelszava a Dakota-olajvezeték elleni küzdelmüknek is. Olyan jelentős civil mozgalommá vált, hogy a világsajtó is hírt adott róla, nem csak az antropológusok. Az USA északnyugati részén levő nagy sík területeken élő indián törzsek ismerik a szárazságot, és talán épp ezért, szentként tisztelik a vizet, megtanulták megőrizni. A víz az élet.

Kisemberek mit is tehetnek a hatalmasok ellen? Ők lesznek a gombostű. Sok-sok gombostű pedig már igazi hatalom. Ehhez persze szükséges az a bizonyos civil öntudat, aminek ereje és fontossága kis hazánkban még nem túl sokra becsült. A fenti példák arról szólnak, hogy az említett lokális közösségek a természeti erőforrásokat a közjó részeként értelmezik, a hozzájuk jutás pedig egyenlő emberi jog, és nem a pénzügyi és kormányzati tényezők kegyosztásától függ.

Muehlebach fogalma a ’vital politic’, ami a jogfosztottsággal, egyenlőtlenségekkel és hatalmi manipulációval szemben valamiféle új típusú polgári engedetlenség és cselekvő ellenállás módozatait jelenti. Vagyis a ’vital politic’ jelentése az élethez szükséges alapvető dolgokhoz való egyenlő hozzájutás elérése életteli közösségi cselekvés révén. Azok számára, akik szerint a pénz és a politika túlhatalma helyett „azért a víz az úr”.

Itsy bitsy árnyalatok

 Írta: Inkabringa

A nyári szabadságok, strandolások, utazgatások, fesztiválozások és grillezések ideje van. Ilyenkor mindenki könnyed, laza és önfeledt. Köszöntsük zenével a nyaralások idejét, mert a zene nem trendválasztás és ízlésketrec, hanem az emberi kultúra befogadásának szenvedélyes eszköze. Ráakadtam egy réges-régi francia dalocskára, Richard Anthony előadásában. A dal címe Itsy bitsy, petit bikini. A meghallgatásához le kell kecmeregni a magaskultúra trónjáról, cserébe remekül lehet rá csacsacsázni, ami olykor segíthet abban, hogy elviseljük kis magyar elborzasztó valóságunkat. (Legyen útikalauzunk a kibírás karneválivá alakításában Szentkuthy Miklós.) Ezen túl is van a dalnak néhány itsy bitsy árnyalata.

Szóval ez a vidám dalocska világsláger volt. A dalt 1960 júniusában énekelte először ’Itsy bitsy teenie weenie’ címen Brian Hyland, akkoriban rendkívül népszerű amerikai popsztár. Őt követően sokan, sok nyelven adták elő, nők és férfiak egyaránt. Gergely emlékei szerint az 1960-as évek elején a rádióban éjjel-nappal szólt a német változata, feszes germán kiejtéssel pergetve a „strand bikini” refrénvéget. Nyilván NDK-változat lehetett, mert a hanyatló Nyugat ópiumától már akkor is óvták a drága népet. Magyar változat is született 1962-ben, bár nem Magyarországon, hanem a Vajdaságban. Boross István, akkoriban népszerű nóta- és táncdalénekes magyarította. A refrénje így hangzott: „icipici, csiribiri, sárga színű kis bikini”. (Az icipici és az itsy bitsy ugyanazt jelenti, hasonló a hangzása is, de semmi közük egymáshoz. A hangfestő és gyermeknyelvi szavaknál előfordul az ilyen.)

A dal bájosan butácska balladája egy lányról szól, aki a strandon nem mer bikiniben mutatkozni, mert ez akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt viselet. Olyan sláger lett az USA-ban, majd heteken belül Európától Új-Zélandig mindenhol, hogy hatására, a prűd tiltások ellenére, a nők közül egyre többen kezdték viselni a bikinit.

Ezt a mára széles körben elfogadott ruhadarabot 1946-ban találta fel Louis Reald divattervező. Állítólag a háború utáni textilhiány volt az ihletője. Párizsban mutatta be, de nem talált egyetlen manökent sem, aki magára merte volna ölteni. Végül egy sztriptíztáncosnőt, Micheline Bernardinit kérte meg az új ruhadarab bevezetésére, akinek neve ezzel a merész tettével bekerült a kultúrtörténetbe. A bikini névadásának is van egy itsy bitsy árnyalata. A nevét ugyanis a Bikini-atoll adta, ahol atomkísérleteket végeztek. Reald úgy magyarázta a névadást, hogy ez a ruhadarab olyan hatással lesz, mint egy atomrobbanás. Sajátos érvelés. Fura fickó lehetett.

A hatás nem is maradt el. Számos országban a prüdéria évekig útját állta a viselésének, de végül utat engedtek neki. Nem hinném, hogy a tervezőjét a női egyenjogúság szolgálata vezette, de a bikini mégis a női emancipáció egyik jelképe lett. Kétségtelen, hogy férfiak és nők szívesen nézegetik egymást. Ebben nincsen semmi különbség a nemek között és teljesen természetes. Az már egy itsy bitsy árnyalatot tesz hozzá, hogy a bikini megjelenése utáni évtizedekben autót, motort, traktort és fűnyírót is bikinis nők reklámoztak, aminek már semmi köze nem volt a női emancipációhoz, sőt ellenkezőleg. A férfiak nem kerültek efféle „szövegkörnyezetből kiragadott” helyzetekbe. Érdemes Erving Goffman és Karl Grammer ez irányú kutatási eredményeit olvasni. A nő döntési joga saját életéről, testéről és céljairól még most is kétséges pozícióban van világszerte.

Az 1960-as évek elején a bikini tehát megjelent Nyugat- és Kelet-Európában is. Azért itt is volt itsy bitsy árnyalatnyi különbség. Az 1950-es évek a Nyugatnak szédítő fejlesztést és jólétet, a Keletnek rettenetes elnyomást hozott. Amikor a bikini a hatvanas évek elején elterjedt, a Nyugat a gyarmati rendszer felbomlását és az ezzel járó társadalmi küzdelmeket élte meg. Az 1956-os forradalom megtorlásaként Magyarországon politikai foglyok voltak ekkor a börtönökben, sőt akadt még néhány kivégzés is. Eközben a drága nép megpróbálta feledni, hogy diktatúrában él. Talán túlságosan is. A materiális javak a mai napig nagyobb súllyal esnek latba, mint a demokratikus szabadságjogok. A drága nép most is megpróbálja feledni…

De ez a bikinis dalocska mégis csak a nyári önfeledtséget jelenti, napfürdőzhetünk és strandolhatunk. Azonban ennek is van egy itsy bitsy árnyalata. Egyre inkább zavar, ha az esőt a melankóliával hozzák összefüggésbe. A 2020-as években élve ez már túlhaladott toposz. Az özönvíz pusztító, de a napfény és az eső váltakozása az élet forrása, az egyik legjobb dolog, ami történhet velünk. (Sajnos a szárazság és az özönvíz két véglete között élünk manapság.) Az elmúlt hetet az ország keleti régiójában töltöttem, ahol régóta nincs eső. Minden elszárad. A kerti növények, a vetemények és a szántóföld is. Az összegyűjtött esővíznek nincs utánpótlása, az ásott kutak sem győzik a magmáig kiszáradt és felforrósodott föld itatását. Az ott élők szívükhöz kapott kézzel állnak, amikor napjában kétszer is vijjogó tűzoltóautók robognak a szántóföldek irányába. Máshol az országban az erdő ég vagy az ivóvíz tűnt el.

Nyár van. 2022 nyara. Napsugaras strandidő, bikini szezon. Kánikula a javából. Csöppet sem itsy bitsy árnyalatát adja mindennek, hogy Európában most nincs béke, hiszen Ukrajna borzalmas szenvedéseken megy át egy eszelős háborúban. Ez sötét árnyat vet a nyárra.

Tudom én, sokan vannak, akiknek esze ágában sincs árnyalatokra gondolni még egy itsy bitsy-t sem a nyári lazulások közben. Elvégre már Nietzsche is megírta, a nehéz dolgok olyanok, mint a hideg fürdő: beleugrunk, hogy aztán gyorsan kiszaladjunk belőle.

2022 nyarán mégis az itsy bitsy árnyalatokkal együtt hallgassuk ezt a réges-régi csacska nyári dalocskát. Nem a tehetetlen kétségbeesés, pláne nem a vállvonogatás, hanem a felelősségteljes cselekvés reményében. Cha-cha-cha...