Feeling good

Írta: Inkabringa

Ezen az adventi vasárnapon egy szociodrámáról írok. Elfogadom, ha valaki úgy érzi, nem illik bele az advent társadalmi elvárás szerinti megközelítésébe. Pedig ebből az előadásból az ilyenkor oly sokat emlegetett felebaráti szeretet iránti mély sóhaj szakad fel. Felkiáltójel e gyakran elsikkadó mondat után: az egymásra figyelés, az empátia mindennél fontosabb társadalmi kötőelem. Az lenne a legjobb, ha a kirakatban állók engednék végre elfogulatlanul egymásra figyelni ezt a társadalmat. Hisz akit még nem bódítottak el teljesen a véleményvezérek, az látja, milyen rohamos mértékben nő a társadalom kiszolgáltatottsága. A rajongás és a közöny, az odaadás és a kegyetlenség kéz a kézben jár e honban. A legalul lévők már konkrét életveszélyben vannak, és mindig újabb és újabb társadalmi csoportok billenek ki az egyensúlyukból, érzik fenyegetve magukat.

A Proton Színház Látszatélet című előadását Mundruczó Kornél rendezte. Tavaly mutatták be a Trafóban, aztán végigjárták vele Európát, kapott díjakat, elismerő kritikákat, és itthon jövőre is látható lesz a Trafóban. Mundruczó filmrendezőként és színházrendezőként is jelen van, mert a színpadon zajló eseményeket időről időre színezik vászonra vetített filmjelenetek. A darab eleji filmbejátszás, akár filmként, akár színházként tekintünk rá, zseniális. Hatalmas része van ebben Monori Lili és Rába Roland kiváló összjátékának. A Látszatélet nem tökéletes előadás és mégis katartikus. Olyan élményt adott nekem, ami valószínűleg még a rendező terveiben sem szerepelt, de egy művészeti alkotás befogadójának nem az a dolga, hogy kitalálja, mire gondolt az alkotó, hanem, hogy rátaláljon a saját válaszára, a saját ráismerésére.

A Látszatélet megmutat árnyalataival és sokszólamúságával együtt egy mélyszegény nagyvárosi közeget, ahol a társadalom zabrálóinak kiszolgáltatottak az életük méltóságáért folytatott küzdelemben eleve bukásra ítéltek. Mert senkit nem érdekel a sorsuk. Ők a söpredék, a slum, a kirekesztettek és megvetettek a társadalom mértékadó zömének szemében. Egy közönyös társadalom színvak: nem látja a dolgok és életek sokszínűségét, szivárványos összetettségét. Egy ilyen társadalomban csak sablonok vannak és abból még sosem született invenciózus megoldás. Ez az előadás a sablonoktól szabadulást szolgálja, a társadalmi érzékenyítés fontos eszköze lehetne.

Adott egy bérlakás a főváros vadmélyén. A darab első felében egy idős cigány asszony végóráit láthatjuk, a szociografikus társadalomkritikát és helyzetelemzést a legmegrázóbb drámaisággal elegyítve. Csak egy minden cselekvést nélkülöző jelenetet említek meg, ahol Monori Lili, mint cigány asszony fekszik az ágyon betegen, számkivetve, akit származása elől menekülve megtagadott a fia, és akinek utolsó támaszát az életében a végrehajtója jelenti. Fekszik az ágyon magányosan, és közben szól Nina Simonétól az I’m feeling good. A színpadon semmi, de semmi nem történik - csak a katarzis. Nyeltem a könnyeimet. Nem tudom, Monori Lili hogy csinálja, hogy nem csinál semmit és mégis a föld az éggel összeszakad és belerendülünk és megvilágosodunk. Mindig erre jutok, akár filmen, akár színpadon látom. Talán nem mondtuk el még elégszer, hogy mennyire fontos ő a magyar színjátszásban.

Nina Simone dala később többször visszatért az előadásban trendi remixként és halkan dúdolt altatóként, meg a legeslegvégén, de erről majd később.

Monori Lilinek tökéletes partnere volt a gyanús hátterű behajtó és zugingatlanos cég alkalmazottját alakító Rába Roland. Flegma közönnyel végzi a munkáját. Belesimul a rámért társadalmi sablonokba szenvtelenül. A magányos és méltóságáért küzdő idős cigány asszony mégis megpendíti benne az emberi együttérzést, ami aligha vállalható az ő társadalmi sablonjai szerint.  

Az előadás második felében egy fiatal nő veszi ki a lakást. Rába Roland és Láng Annamária az abszurd tragikomédia netovábbját nyújtották. Parádés színháztörténeti pillanat a beugró tollhegy esete. A fiatal nő története sötét drámába fordul. Mi más is lehetne a létállapota mint a kiszolgáltatottság? Kisfiával menekül agresszív párja elől, de szabadulni mégsem tud tőle. Riadt madárkaként szalad a végzetébe.

A társadalmak legkiszolgáltatottabbjai az idősek, a nők és a gyerekek, és ez az ősrégi axióma sehogyan sem akar változni. A darab végén két anyját kereső gyermek találkozik a lakásban. A kisfiú, akinek édesanyja nem tud ellenállni agresszív párja hívásának és ez vélhetően az életébe kerül. A másik gyermek a cigány asszony ifjúvá serdült fia, aki megtagadta cigány származásával együtt az anyját is („csak a takarítónő”) és aki most mégis az anyjához futna. Hiába. Meghalt ő is, egyedül, számkivetve. Két elárvult fiú találkozása a darab vége.

Az előadást szünet nélkül játsszák. Szünet helyett a lakásé lesz a főszerep. Sosem láttam még előadást, ahol ekkora súlya volt a díszletnek. Antropomorfizált érzéseket ébresztett bennünk ez a lakás. Szinte ragaszkodni kezdtünk hozzá. Az egyetlen menedék, az emberi méltóság megőrzésének helye. A darab közepén kíméletlen lassúsággal 360 fokban megfordul előttünk ez a lakás. Megbillen, lassan a feje tetejére áll, majd visszatér a kiindulópontjára. A felhalmozott tárgyak, amik a legnyomorultabb életet is elengedhetetlennek tartott díszletként kísérik, a fogyasztói társadalom sallangjai borzalmas dübörgéssel ömlenek egyik sarokból a másikba. Leszakad a hűtő ajtaja, repülnek a poharak, lábasok, kicsúsznak a fiókok. Hosszan nézzük, ahogy minden szétesik és összeomlik. Aztán csak a romok maradnak.

Itt éreztem meg, hogy ez az előadás sokkal több és sokkal mélyebbre látó, mint egy szociográfiai anomália bemutatása. Mindenki kiszolgáltatottja lehet egy megmagyarázatlan kilétű hivatali személynek, mindenkinek elvehetik az emberi méltóságát, a nyugalmát, a biztonságát. A mindenkori hatalmi fenyegetéstől összeroppanó életek szimbólumává vált a romos lakás.

A darab legvégén a vászonra vetített, napihírből faragott tanulság deklarálása számomra érthetetlen melléfogás volt. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt a befejezést zsurnaliszta-didaktikus esetlenségnek éreztem egy olyan előadás végén, ahol Szophoklész, Brecht és Beckett adta egymásnak a kilincset.

Aztán jött a tapsrend, amiről már nem is szokás írni, de ebben az esetben kell. Kijöttek a színészek, nem hajoltak meg, csak álltak a közönséggel szemben egy teljesen szétvert otthon romjai között. Néztük egymást szelíd mosollyal vagy megrendült arccal. És közben szólt a Feeling good. Nyeltem a könnyeimet.

Az ilyen egymásra figyelő, egymást észrevevő katarzisra mindennél nagyobb szüksége lenne ennek a társadalomnak.