Harminc botütés

Írta: YGergely

Verőfényes őszi napon egy parkban ülve olvastam. Két középkorú asszony közeledett lassúdad járással. A Térítők nehézkesen kezdték, mint Kafka udvariaskodó hóhérai. „Látjuk, újságot olvas, bizony sok rosszat ír az újság manapság, de nekünk jó hírünk van…” – így valahogy.

Az egykönyvű, vakhitű fanatikusok zsigeri haragra gerjesztenek. „Hány könyvet tetszett olvasni?”- kérdem felbőszülve.

„Azért nem hisz, mert nem akar hinni”, vágja ki a tromfot az idősebbik nő. Nem a Biblia olvasására kellene tehát buzdítaniuk, mint teszik, hiszen a Bibliát olvasom, és lám, mégsem hiszek, hanem ezt kellene ismételniük: „Higgyen … higgyen.”

A hatvanas évek közepén egy bölcsészkaron kiadott sokszorosított folyóirat, a Tiszta szívvel ügyében vizsgálatot rendeltek el. A tárgyaláson részt vett egy hírhedten szűk látókörű marxista filozófiatanár is. Kevéssé érdekelték a tények, a részletek. Már mentünk kifelé, amikor gyorsan az ajtóhoz sietett. Mindannyiunknak kezet nyújtott. „Legyenek marxisták … legyenek marxisták.”

A térítők nem látják, hogy az ellenkező hatást érik el?

Buñuel általában maró gúnnyal emlegette a tudományt és annak képviselőit, és persze pofonra lendült a keze. Egyetlen kivétel a pszichiátria és a freudizmus volt. Haragosan, sőt káromkodva utasította el azt is, hogy az afrikai vagy a távol-keleti vallásokkal vagy művészetekkel foglalkozzon.

Ezen viszont én dühödök fel – nemcsak, mert többre becsülöm a nyitottabb szellemi horizontot, hanem mert az általam nagyra becsült Buñuel életműve is gazdagodhatott volna a nem európai vallási hiedelmek inspirációjával, ahogy Eisenstein képi világa is gazdagodott a japán és prekolumbuszi kultúrák révén. Vajon Buñuel mit szólt volna Erich Fromm előadásához, mely a zen-buddhizmus és az európai pszichiátria paradox rokon vonásait vizsgálta? Talán vállat von, talán ismét pofonra lendül a keze.

A leghíresebb japán zen mester mondását idézem, lesznek, akikből derűt, lesznek, akikből dühöt vált ki:

„Harminc botütés annak, akinek van mondanivalója; harminc botütés annak, akinek nincs mondanivalója.”

Paul Klee: Comedy

Amnézia a moziban

Írta: YGergely

A tudomány azt állítja, mindannyian részleges amnéziában szenvedünk. A filmtörténet remekül igazolja e tézist.

A mozinak régóta nagy kísértése az emlékezetvesztés: alkalmas komédiára, horrorra, avagy nemes veretű tragédiára. Főként a „krimi” meg a „sci-fi” sajátította ki. Aki azonban sokat kutakodik, van min meglepődnie.

Nézzük ábécé sorrendben. „A” mint amnézia: Alice a városokban (1974), Amnesia (1997), Angyalszív (1998), Alias John Preston (1956), Amatőr (1995), Amerikai álmodozó (1984), Archangel (1990), Ardilla roja (1996) – és még végére sem értem az ábécé első betűjének. De lehetne időrendben is kutakodni. Talán Griffith Változatlan tenger (Unchanging sea) című filmje 1910-ből.

Valószínűleg a Tavaly Marienbadban egy egész nemzedék memória-tankönyve volt. A mára klasszikus Colpi-film mellett (Ilyen hosszú távollét) Kaurismäki Múlt nélküli embere mutatta meg, mennyire komolyan lehet venni jelentős műben az amnézia orvosi realitását. Colpi vándorának talán sosem tér vissza a memóriája, s ha mégis, ilyen emlékekből talán nem kér. Kaurismäki filmhőse lemond régi életéről, amikor másoktól megtudja, ki is volt valójában.

Kaurismäki: A múlt nélküli ember

Kubrick a 2001 Űrodisszeiájában gyilkossá váló HAL számítógépét nem egyszerűen megöli, hanem fokozatosan kikapcsolja memóriáját. A gép végül gyermekdalokat énekel, és egyetlen önigazolásul nevét ismétli, majd csecsemőként gügyög. Megérkezett a születés pillanatába.

Nemcsak csecsemő-létünket fedi homály. Ha a jövőjére gondol, akkor is amnéziás minden ember. A jövő amnéziája vággyal teli. Kitölthet egy egész életet, rabul ejtheti egész gondolkodásunkat. Minden ember a jövő amnéziása, csakhogy a jövő ajtaja tarka fénnyel, szivárványosan nyitható. A szó szerinti, klinikai amnéziás beteg előtt a múlt sötéten, közönyösen zárt. A beteg akaratlanul is önmaga torlaszolta el.

Gyakran részleges amnéziáról szólnak a betegleírások: valaki csak kamaszkorát feledi el, másvalaki csak iskolai tanult anyagát, és így tovább.

A német film egyik leghíresebb amnéziása Werner Herzog Kaspar Hauserje például beszélni is alig tud, nemhogy emlékeit közölné: a filmbeli doktornak az a dilemmája, lehetnek-e egyáltalán emlékei. Kimeríthetetlen a fekete ködök kútja.

Werner Herzog: Kaspar Hauser

Griffith már említett ősfilmje mellett rögtön itt a Dr. Caligari, melyben hipnózissal teszi gyilkossá rabját a gonosz tudós. Innen tör ösvényt Woody Allen Jade skorpiója, amit egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

Hal Hartley Amatőrjében agysérült fiatal férfi mászkál New Yorkban. Hartley ebben a filmjében is őrzi előző filmjeinek fura humorát. A cím azt sugallja, hogy mindenki kezdő, mindenki amatőr ebben a világban: újszülöttek vagyunk saját memóriánkban – és máris halottak.

A francia lírai realizmus jelentékeny alkotója, Marcel Carné 1951-ben rendezte a Juliette, vagy az álmok kulcsa című filmjét. Trauner Sándor nagyszerű díszletében a főszereplő (Gerarde Philipe) egy különös városba álmodja magát, ahol senki sem emlékszik saját múltjára: álom-emberek bolyonganak a semmi-létben, ahol mindenki mosolygós és boldog, mert nem látja a maga múlt-árnyékát. Különös fikció: az amnézia-téma leggazdagabb tablója.

Marcel Carné: Juliette, vagy az álmok kulcsa

Aztán jön az ál-amnézisok hosszú sora. A negyvenes évek egyik magyar filmjében (Valamit visz a víz) Karády Katalin vajon valódi vagy ál-amnéziás? Talán egyik sem, csak a „titkok asszonya”.

Hitchcock egyik legnagyobb filmjének (Vertigo) detektív-hőse elvesztette menyasszonyát, és most találkozik annak hasonmásával. A film annyi finom csavarást és titkot tartalmaz, hogy a végén már azt sem tudjuk, melyikük csal: a férfi amnéziás, vagy a kapcsolatukra emlékezni nem hajlandó ex-menyasszony. Van Hitchcocknak más amnézia-filmje is, például a pimaszabb formanyelvű, Dalí-tervezte álomjelenettel kacérkodó Elbűvölve, melynek amnéziás hőse ál-idegorvosnak hitt valódi orvos, gazembere meg egy idegorvosnak hitt elmebeteg. Valahogy mégis a Vertigo maradandóbb, talán mert benne senki sem elmebeteg, és senki sem „tisztán” csaló. 

Hitchcock: Vertigo

Az amnéziába bűntelenül is lehet menekülni, elrejtőzni az élet elől. Ez Pirandello néhány nagy művének témája: a Mattia Pascal két életének polgár hőse valóságosan menekül saját életéből, és más néven bolyong a nagyvilágban. A IV. Henrik nagyobb formátumú arisztokrata hőse ott marad, ahol volt, csak háborodottságot játszva a középkorba zárja önmagát, és semmi kedve visszatérni. (Mindkét szerepet Mastroianni játszotta Monicelli, illetve Bellochio filmjében.)

Dosztojevszkijhez méltó mozi-Félkegyelmű egy istentől elhagyatott világban tévelygő alak lett. Godard saját maga játszotta félbolondjára gondolok a Vigyázz a jobbodra! (Soigne ta droite) című filmjében. A hazugságot, karriert, munkakényszert nem ismerő szent együgyű blaszfémikus, szentségtörő paródiába illő alak: csikorduló képi és verbális viccekre hulló farce-ban eleveníti meg.

Vissza a profán csalókhoz, igaz, egy monumentális mozihőshöz. A Bizalmas jelentés (világszerte ismertebb címén: Mr. Arkadin) arról szól, hogy egy gátlástalanul gonosz milliárdos saját homályos múltja után nyomoztat. A néző mindvégig elhiszi, hogy Mr. Arkadin valóban amnéziás fiatalkori múltját illetően, hogy csak sejti, bűnös titok lappang a milliárdjai megszerzése előtti időkben. Pedig nem olyan biztos, hogy ismeretlen előtte piszkos múltja. Végül aztán ő lesz a gonoszság gigásza, fürdik az önleleplező mazochizmus halálos gyönyörében. Ezt a figurát, ezt az amnéziát csak Orson Welles képzelhette és játszhatta el. Oidipusz példája ötlik fel előttünk filmjei láttán.

Fontos a kollektív emlékezetvesztés témája is. A történelmi amnézia öngyógyításában a német példát szokás emlegetni, amihez kellett néhány remekmű-regény, néhány jelentős író is: Böll, Enzensberger, Günther Grass.

Az 1956 utáni magyar filmben érdekes módon nincs amnéziás szereplő. Hiszen maga az ’56 utáni magyar társadalom szenvedett ön-amnéziában, s máig attól szenved 1944 felejtésében jeleskedve, és 1956 tragédiáját is színes krétákkal átfestve – méltó amnéziás figurát ezért nem is teremthetett.

A kevés amnéziát oldó filmek egyike Kovács András Hideg napok című filmje. A másik példa talán Fábri Zoltán legfájdalmasabb kudarca, az Utószezon. Ennek hőse ugyanis attól szenved, hogy nincs teljes amnéziája. Nem tudja, hogy elejtett szavaival feljelentett-e akkoriban egy zsidó házaspárt, vagy nem? Vajon elfeledett-e mindent 1944-ből, vagy nem bűnösebb a többinél, akik most idétlen tréfával kényszerítik szembenézésre önmagával. Jancsó Miklós néhány filmje a kollektív emlékezetvesztés szempontjából is külön elemzést érdemelne.

Fábri Zoltán: Utószezon

Az emberi emlékezetről olyan példátlan remekmű, mint az Ilyen hosszú távollét (Une aussi longue absence) nemcsak a magyar, hanem az egész európai filmművészetben nincs több. Egyetlen emlékeit vesztett férfi arcán, egyetlen utca és presszó környezetében, ahol semmi sem történik, valaki felismerni véli a férfiban a háború alatt elhurcolt férjét. Delphine Seyrig arca – Georges Wilson arca. A két arcon kívül nincs szavakkal elmondható története.

Henri Colpi: Ilyen hosszú távollét

Semmi köze a történelmi példázatokhoz – annál inkább a csak a filmben megelevenülő, csak filmképpel átélhető kiheverhetetlen magántragédiákhoz. A legcsendesebb film a történelem taposta emberekről, az emlékezetről, melyet soha senki nem kaphat már vissza a kollektív tragédiák után.

„Az ember nem energiát halmoz fel, mint a növény, nem is teret, mint az állat, hanem időt” – ezt Borges idézi egy valószínűleg általa kitalált görög filozófustól. 

Kő kövön - Kiállítás a Néprajzi Múzeumban

Írta: Inkabringa

Idén a holokauszt emlékévén világszerte egymást érték a megemlékezések. Ma is lesújtottan tekintünk az iszonyatot rögzítő képekre, filmfelvételekre, a gyötrő visszaemlékezésekre.

Nem sok évszázada vagy évezrede, messzi barbár tájakon zajló gyilkolásmámor volt ez, hanem a belátható múltban, itt, Európában, Magyarországon is zajló vérfolyam. Mi mindenre képes az ember a civilizáció máza alatt.

A kisváros, ahol felnőttem, 1944-ig számos zsidó iparos és kiskereskedő családnak adott lakhelyet. Helyük volt abban a világban. Amíg nem vált elvárássá a közgyűlölet, senki nem vitatta jelenlétüket. Egy színt jelentettek a palettán. Éltek csendben morzsolgatva a hétköznapokat, mint mindenki más. Mégis megalázták, elhurcolták őket, és legtöbbjüket meggyilkolták. Az én gyerekkoromra már nyomuk sem maradt, senki nem jött vissza arra a helyre, ahol nemzedékeken át éltek, és ahonnan egy háborodott idea kiszakította őket. Már csak régmúlt történetként hallgattam, hogy hol állt valamikor a zsinagóga vagy a szatócsbolt. Nemhogy az embereknek, az épületeknek sincs már nyoma. Kő kövön nem maradt. Nyilván nem egyedülálló eset ez a vidéki Magyarországon.

A Néprajzi Múzeum Kő kövön című kiállítása épp azért nóvum a holokausztra emlékezések sorában, mert nem a gyilkos tébolyt, a gyötrelmet, az emberirtás képeit mutatja meg. Bizonyos értelemben ennél még mélyebbre ás: azt láttatja, hogy mit vesztettünk, milyen szín tűnt el az életből örökre. A fotók békebeliséget tükröző arcai megdöbbentik és szíven ütik a jövőjüket már ismerő utókort.

A fekete-fehér csak a filmben és a fotográfiában érték, az életet, a valóságot ezerszínűségében kell látni. Nem baj, ha bonyolult, ha ellentmondásos, ha kusza, csak burjánozzon, csak tegye próbára az értelmünket és emberségünket. Messzire kerülöm az olyan ideológiákat, világmegfejtéseket, amik egyszerű és végérvényes fekete-fehér válaszokat adnak az élet bonyolultságára.

A holokausztot előidéző ideológia pusztítóan együgyű, sablonos és ostoba volt. Akkor (és sajnos még ma is) sokaknak tetszett, hogy nem kell annyit töprengeni a világ sokszínűségéről.

A kiállításon talán ez a legnagyobb tanulság. Erőszakkal, tomboló, mámoros gyűlölettel kitöröltek az élők sorából egy egész közösséget, életmódot. A termeken végigsétálva a holokausztot megelőző évtizedek vidéki zsidóságának tárgyi emlékeit láthatjuk.

Elsőre nekem a fotók jelentették a döbbenetes szembesülést. Bizakodó, derűs tekintetek, pajkos lánymosolyok, büszke férfiszemek. Derű és a jövőbe vetett bizalom fénylik bennük. Mindhiába.

Tematikusan elrendezve láthatjuk az egykori vidéki Magyarország zsidó közösségeinek élettereit. A hitközség szerveződéseit, a hitélet megjelenéseit, a környezetükkel való mindennapi kapcsolattartás helyeit, módjait, a viseletet, az étkezést, a szokásokat. A vidéki települések szerves részeit alkották. A kiállítást végigjárva még inkább értelmetlennek tűnik pusztulásuk.

Természetesen nem ez, és nem így maradt volna meg, akkor sem, ha nincs a holokauszt. Minden megváltozott azóta. Azt a lehetőséget viszont elvették a vidéki zsidóságtól, hogy sajátos színfoltként együtt szervesen fejlődhessenek a közösségük és a kor elvárásaival, ahogy a nélkülük továbbélő települések lakosai tették. Végérvényesen befejezetlen maradt a történelmük. Félbevágott, lekerekítés nélküli törött csonk.

A holokauszt átkával vert utókornak nem a borzalmakkal való szembesülést jelenti ez a tárlat, hanem a valódi, feldolgozásra és megőrzésre érdemes emlékezetet. A holokausztra nem lehet úgy emlékezni, hogy ne tudjuk, mi veszett el általa.

Családok, személyek, hús-vér emberek története gyűrűzik előttünk. Pápa, Bonyhád egykor néhány ezres zsidó közösségeinek mindennapjainak és ünnepeinek kellékei, emlékei. Mezőkövesdi zsidók matyó viseletben készült fotói. Ma már annyian sem élnek közülük ezeken a településeken, hogy az előírt tíz fő meglegyen az istentisztelethez. Az egykori zsinagógák épülete legjobb esetben alkalmi kiállítóhely, de lehet, hogy használt bútorok boltja, netán már nyoma sincs. Ahogy az éltető és gondozó közössége is eltűnt.

sulkopfler - ezzel kopogtatták az ablakot, ha istentiszteletre hívtak

Álmélkodva, néha nem is titkoltan bután állunk a tárgyi emlékeik előtt, hiszen sosem hallottunk róluk. Ha valaki nem zsidó közösségben él, vagy nem kutat konkrétan e témában, ugyan honnan is ismerné ma már a sulkopfler, strájmli, talesz vagy cedaka jelentéseit?

A kiállításon sok apró hétköznapiságra, ünnepi pillanatra fény derül, ami egy kultúrának, egy vidéki közösségnek az életkeretét adta. Izgalmas, tanulságos, kíváncsiságra és érdeklődésre érdemes emlékek ezek.

A múltat őrző tárgyi emlékek mellett üdvösen megjelenik a 21. századi digitális kultúra is. Életteli, plasztikus színfoltja ez a kiállításnak. Általuk magunk is az eltűnt vidéki zsidó kultúrák kutatóinak érezhetjük magunkat, mert aktívan keresgélhetünk, szemlélődhetünk. Beavatódunk. A 21. század élményszerűen kézzel foghatóvá teszi, amit a 20. század elvett tőlünk.

A MOME TechLab működött közre a digitális elemek kiállító térbe illesztésében. Kiegészítik az eredeti tárgyi emlékeket, egyúttal meg is emelik a kiállítás élményét. Általuk a szó szoros értelmében belépünk ebbe a letűnt közegbe.

Két digitális eleme van a kiállításnak. Az egyik rögtön az elején bevon a témába minket. A pápai zsidó hitközség adománykönyvét digitalizálva lapozhatjuk végig egy érintős képernyőn. A nevekre kattintva a héber betűk vetített képe a magasba száll (szép szimbólum), és mi a képernyőn elolvashatjuk a név mögött rejlő embernek és családjának történetét képekkel, adatokkal.

Elképesztő életutakat láthatunk. Csak példaként említve egy Kohn nevű pápai családot, akik a 20. század elején magyarosították nevüket Kovácsra. Egyik fiuk, László, Olaszországban orvosnak tanult és Rómában praktizált. 1939-ben egy beteghez hívták. Hamar kiderült, hogy a beteg a nagy hatalmú náci vezér Hermann Göring testvérének, Adolf Göringnek a felesége. Kovács először lelkiismereti okokból más orvost ajánlott. De Göring testvére nem osztotta bátyjának zsidóellenes elveit, sőt aktívan segítette az üldözötteket a megmenekülésben. Kovács Lászlóval életük végéig egymást tisztelő barátok maradtak. Talán ők sem szerették a világot fekete-fehérben látni.

a pápai zsidó hitközség adománykönyve

A zsidó vallásúak legfontosabb ünnepe hétről hétre a szombat megünneplése.

A digitális technológia jóvoltából egy szombatot ünneplő családi asztalhoz ülhetünk le, ahol kép, zene és textúra kombinációjából készült „útvezető” animáció segítségével követhetjük nyomon a szombat ünneplésének szertartását. Itt jegyzem meg, hogy már csak azért is érdemes elvinni a kiállításra az egész családot, vagy baráti társaságoknak összefogni, mert a szombat ünneplése a zsidó hagyományok szerint akkor a legszebb, ha közösségben, családi körben történik, imával, tanítással, énekléssel. Ezért a digitális ünnepi asztalhoz legalább három embernek kell leülnie, hogy elinduljon az animációs szombati vacsora.

Ami a muzeális tárgyak, és a digitális technológia aktív szemlélődése mellett az erényét adja a kiállításnak, hogy a jövő nemzedéket is bevonja a történelmi közeg és kulturális háttér megismerésébe. Múzeumpedagógiai foglalkozások keretében iskolások mélyülhetnek el az egykori vidéki zsidóság életében. Az igazi erejét az adja ennek, hogy maga a koncepció is középiskolás diákok ötletein és együttműködésén alapul.

Mondhatjuk szkeptikusan, hogy ebből az életmódból kő kövön nem maradt. A kiállítás végére érve mégis inkább azt érezzük, a vidéki magyar zsidóság életének emléktöredékeiből talán felépülhet egy sokszínűségre nyitott szemléletű nemzedék.  

.

Instabil elemek (Veszedelmes játékok – Verzió Dokumentumfilm Fesztivál)

Írta: Inkabringa

Úgy tűnt, hogy az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált az előző évekhez képest nagyobb érdeklődés kísérte. Kérdés, hogy ez a Verzió Fesztivál népszerűségének, vagy az emberi jogok iránti érdeklődés növekedésének tudható be. Bármi legyen is az oka, mindenképp örömteli fejlemény. Egyébként sem válik senkinek kárára, ha időnként belekukkant a világ kirakaton kívüli zugaiba is.

A filmkínálatból én most azt a dokumentumfilmet említem, ami egy színházi társulatról szól. A Veszedelmes játékokban azonban nem az ilyenkor megszokott próbafolyamat, előadás, társulati élet bemutatása a fontos, hanem a fenyegetettség, a bujkálás, menekülés, az ellenállás és a szembenállás.

Ez a színház ugyanis Belorussziában (Fehéroroszország) működik, a társulat tagjai szerint, Európa utolsó diktatúrájában. Tegyük hozzá, nekik legyen igazuk. Legyen az utolsó, és tűnjön el végre ez is.

Bepillantást nyerhetünk abba, milyen az a hatalom, ami beleragadt a bársonyszékbe és semmiképpen nem akar onnan kikecmeregni, milyen is a diktatúra lélektana. A világban sok helyen van diktatúra, számos variációban, de közös bennük, hogy az eltérő véleményt ős- és közellenségként kezelik és - bevallva vagy tagadva – egyre inkább elszigetelődnek széles e világtól, leszámítva a kétes hírű „baráti országokat”.

Ahogy Claude Lévi-Strauss írta: „Az emberek különféle csoportjait csupán egyetlen balvégzet fenyegeti, csupán egyetlen hibát követhetnek el, amely akadályozhatja kibontakozásukat: ha egyedül maradnak.”

Akinek eddig fenntartásai voltak a diktatúrával kapcsolatban, azt rögtön a film elején „megnyugtatja” a színházi társulat egyik tagja. A diktatúra ugyanis rendkívül kényelmes, mert nem kell az állampolgároknak gondolkozni, mérlegelni, dönteni, saját véleményt formálni és a többiek véleményére odafigyelni. A diktatúrában mindezek a terhek nem húzzák az ember vállát, tálcán kínálják a világmagyarázatot. Csak feltétel nélkül engedelmeskedni kell, hiba nélkül végrehajtani az utasításokat, vita nélkül elfogadni az útmutatásokat. Akkor senkinek nem esik bántódása.

A film azonban azt mutatja be, hogy mindezen „kényelmi szolgáltatások” ellenére mégis mindig vannak olyanok, akik holmi emberi szabadsághoz és önrendelkezéshez ragaszkodva vállalják magukért és másokért, hogy munkahelyéről kirúgják, magánéletébe betolakodnak, netán véresre verik, bebörtönzik és száműzik.

Ahogy az ellenálló színházi társulat egyik előadásán elhangzik, úgy látszik, Belorusszia nem szexi, ezért a világon senki nem törődik vele. Kontrollját vesztett diktátori ambíciók szabad prédája lett.

Fehéroroszorzág a hosszú és rendkívül elnyomó Szovjetunió után egy másik diktatúrába lépett át. Lukasenko 1994 óta megszakítás nélkül vezeti az országot. Az egyik színész mondta a kamerába, hogy vajha mit szólnának hozzá az USA lakosai, ha a megválasztott elnök egész hátralevő életére az ország vezetőjévé akarna válni. Ezt bizony bárhol a világon hervasztó eseményként élik meg a honpolgárok. Egyrészt simán ráunnak, ha pedig túltengővé és félelmet keltővé válik, akkor iszonyodnak is tőle.

A dokumentumfilmet 2013-ban mutatták be, és központi eleme a 2010-es belorusz elnökválasztás, ami természetesen Lukasenko győzelmét hozta. A világsajtót is bejárta a nem különösebben leplezett választási csalás, a tüntetések és megtorlások híre. A politikai elemzéseknél is szemléletesebb lehet ez a filmben elhangzott vicc: A választási bizottság vezetője jelenti Lukasenkónak: - Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy győzött a választáson. A rossz hír, hogy senki nem szavazott önre. 

A Free Theatre színházi társulat 2005 óta működik Minszkben – folyamatos veszélyben, megfigyelések, zaklatások és betiltások mellett. Titkos csatornákon lehet bejutni az előadásaikra, ahol mindazt nyíltan kimondják, kibeszélik, amit a mindennapokban szóba sem hozhatnak egymás között az emberek. Valamiféle öntisztító folyamat ez, ahol a hazugság posványát időről időre lecsapolhatják, és friss értelemmel tölthetik fel. A mindenkit nyomasztó témák felszínre hozása katartikus hatást vált ki nézőkből és színészekből egyaránt.

A társulat tagjai közül többen családos emberek. A diktatúraellenes fellépésük fenyegeti egzisztenciális biztonságukat, de mégis mindennél fontosabbnak tartják, hogy gyerekeiket ne a megalkuvó, földön csúszó boldogulásra, hanem a szabad véleménynyilvánításra neveljék. Képesek legyenek saját vélemény kialakítására és kinyilvánítására.

Az elnökválasztás előtt az állami híradóban különleges szenzációként jelentették be, hogy a választáson ellenzéki pártok jelöltjei is indulnak. Más kérdés, hogy a választás utáni tüntetéseket követően börtönbüntetésre ítélték őket.

Egy sajátos tüntetés képeit is látjuk a filmben, amikor a tömeg némán, zászlók és transzparensek nélkül vonult az utcán. Csak tapsoltak. Válaszul Lukasenko haladéktalanul betiltotta a nyílt színi tapsot. Abszurd.

A színházi társulat több tagját is letartóztatták, akinek volt rá ideje és lehetősége külföldre menekült. A film második fele az USA-ban és Nagy-Britanniában politikai menekültként élő társulati tagok honvágyát, skype-on fenntartott családi kapcsolatait, az otthon maradottakért aggódó nemzetközi színtérre kivitt szervezkedést mutatja be.

Kezdetben láttunk tragikomikus pillanatokat, amikor hazaszerető és otthonért aggódó fájdalmukat kivitték a New York-i és londoni utcákra, ahol transzparenseik mellett minden érdeklődés nélkül siettek el az emberek. Aztán direktebben folytatják kampányukat, odamennek a járókelőkhöz aláírást gyűjteni a politikai foglyok szabadon bocsátásáért. Egy hölgy semmit nem tud Belorussziáról: mi az, hogy börtönbe zárják az ellenzék vezetőit, hiszen ez törvényellenes. Nehezen érti meg.

A társulat emigrációban élő tagjai összekapaszkodnak, és visszatérnek ahhoz, ami a leghatásosabb kifejezési formájuk: színházat csinálnak. Eljutnak neves és nagy hírverésű nemzetközi színházi fesztiválokra, ahol rendületlen művészi hitelességgel és kreativitással viszik a publikum elé hazájuk kilátástalan helyzetét. Ez végre áttöri az érdektelenség falát.

A nemzetközi színtéren felfigyelnek rájuk, világhírességek biggyesztik nevüket az ügy mellé, ahogy nyilván sok más ügy mellé is odabiggyesztik. A társulat tagjai kétségbeesve próbálják ébren tartani a nemzetközi közvélemény figyelmét.

A Free Theatre küzd tovább, otthon titokban és a nagyvilágban a nyilvánosságot kutatva, hogy végre megszabaduljanak a diktatúra (k)egyetlen valóságától, ami sorvasztja, rágja az országukat. Félni, hallgatni nem akarnak.

Egyetlen forradalmárok (Anarchia. Utópia. Forradalom - Kiállítás a Ludwig Múzeumban)

Írta: Inkabringa

Ahhoz a generációhoz tartozom, akik a kilencvenes években váltak felnőtté. Él bennem egy kép a saját nemzedékem és az előző nemzedékek kelet-európai rendszerekhez való viszonyulásáról. Nem túl patetikus, inkább ironikus.

Ha az 1960-as, ’70-es, ’80-as években felnőtté vált generációról (nálunk a Kádár-korszak) kellene egy szemléletes fotográfiát készíteni, akkor egy embert ábrázolna a fotó kopár szobában, aki ül egy karosszékben, és mereven bámul egy zárt ajtóra. Kezei a szék karfáját szorítják, testhelyzete lefojtott feszültséget jelez.

Apsolutno

A kilencvenes években felnőtté vált nemzedék egész más képet mutat. Itt már két ember áll egymással szemben, és az egyik torz vicsorral öklét rántja a másik elé. Van ebben agresszió, de hisztéria és nevetségesség is. Hiszen könnyen lehet, hogy csak a márkás és drága karórájával akar hencegni, ez a nemzedék már csak ilyen hívságos, szereti a javait mutogatni, és gyakran meg is elégszik ennyi társadalmi állásfoglalással.

Peter Weibel

Most már sokkal érdekesebb lenne egy olyan fotográfia, ami az ezredforduló után felnőtté vált nemzedékről készül.

Ebben a tekintetben hagyott némi hiányérzetet bennem a Ludwig Múzeum Anarchia. Utópia. Forradalom című kiállítása. A „nagy öregek” máig ívelő alkotásai mellett jó lett volna nagyobb számban látni azok reflexióit is, akik a nyolcvanas-kilencvenes években születtek. Hiszen erről a témáról minden nemzedéknek van valamilyen képzete, és ha majd egyszer nem lesz, az emberiség elmehet kihalni.

Ám ha azzal a szemmel nézem, hogy a kiállításnak a kelet-európai államok szovjet blokkból szabadulásának 25 éves évfordulója adta az apropóját, akkor átfogó válogatást ad az egykori lázadókról, akik a mai viszonyokra is képesek kritikus forradalmisággal nézni, de legalábbis a kipukkadt utópiákat művészi hitelességgel rögzíteni. Nem a mainstream, hanem a rebellis „szó nélkül nem hagyók” körébe tartoznak. 

Szándékoltan csak egyetlen konkrétumot emelek ki a kiállításról, amelyet már a kétezres évek szülöttei alkottak. Szíriai gyerekek rajzai láthatók nagyjából a kiállítás közepén. Fejbe csap, gyomron rúg. Színes ceruzás rajzok bombák és fegyverek sűrű árnyékában. Gyermeküket sirató asszonyok; katona, aki épp főbe lő valakit; romok, gyilkolás, terror és vérfagyasztó rémület. Lerajzolták az életüket. A komfortos okosságú bácsik és nénik csak nézzék. A szíriai gyerekek képünkbe vágják a nagy büdös tényállást utópiákról és anarchiáról. Nehéz megtalálni mostanság azt a vékony pallót, ami egyformán távol tart a komfortos magánvalóba meneküléstől és az önfelmentő mizantrópiától is.

Zoran Todorovic

A kiállítás az elmúlt évtizedek kelet-közép-európai szcénájára adott radikális művészeti válaszokat tárja elénk. Séta a pofátlanságban. Elgondolkodhatunk közben azon is, mi a csuda bucka ez a Kelet-Európa, ahol éldegélünk.

Kísérletek, performanszok, installációk, filmek, képek, olyan tárgyi reliktumok, amik jelzik, hogy a művészetnek van egy vonulata, ami a társadalmi viszonyokra, visszásságokra erőteljesen és érzékenyen reflektáló alkotói hozzáállást tükröz. Pellengérre állítja a politikai hatalmaskodást, kispolgári tokosságot, sznob allűrt, konzumpunnyadást.

drMáriás

Üde pofátlanság, szellemes fityisz, művészettörténeti rebellió társadalmi érzékenységgel elegyedve, szívszorító vagy ordenáré, vidor és vad, de mindenképp provokatív. A rögvalóságot rugdossák pimaszul, és a deklarált értékrendet ízekre szedik. Egy önbálványozó hatalomnak ez minden korban igazán rosszul eshet.

Láthatók nagy nevek alkotásai és érdekes rebellis ötletek. Mind azt sugallják, hogy megelégedni, önelégültté válni kies társadalmainkban nem lehet. Mert akkor jön egy radikális művészi pofon. 

Marko Brecelj

A honlapon olvasható, hogy a kiállítás azt is firtatja, „elindítója-e a művészet lényeges társadalmi, politikai változásoknak”. Nyilvánvaló a válasz: egyáltalán nem. Annyi más társadalmi intézmény van erre kitalálva: tudomány, vallás, politika, média. A művészet egyszerűen csak magunkhoz térít. Az sem baj, ha néha radikálisan beint a társadalomnak. Általában rászolgál.

Jonathan Meese

Almodóvar színei

Írta: YGergely

Almodóvar a vágy törvényeiről forgat, filmjei melodramatikusak ugyan, de nem melodrámák.

Buñuel életművének java a vágy törvényét írja és festi. Almodóvar mozija szintén a vágy törvényére épül. Az igazi különbség mester és (egyik) tanítványa között, hogy Almodóvar a beteljesíthető férfivágyak poétája, Buñuel a beteljesíthetetlené.

Egy film, csak mert melodramatikus jelenetei, szálai, sőt hangulatai vannak, nem lesz automatikusan műfaji film. Ha Almodóvar életművének alapvonulatát lehet is talán melodramatikusnak érezni, attól egyetlen darabja sem lesz melodráma. Bűnfilmnek majd mindegyiket inkább mondanám, tragikomédiának épp a legjobbakat. Film noirnak – a bűnfilm legnehezebb változatának – azonban egyiket sem tartom.

Amit Almodóvar forgat, az „melodramatikus”, de nem melodráma. A melodráma védett, hagyományos formájában kihalófélben levő nemes vad. Sajnos Almodóvar orvvadásza lett e védett zsánernek és nem megóvója.

Majdnem minden régi filmjében volt melodrámai kellék, de azokban inkább a fekete humoros, komolyan kevéssé vehető, bukfencező bűn vigyorgott, s ha keverte koktélját a különféle műfaji kellékekkel, mindig a bűn, kevéssé a melodramatikus dallam uralkodott.

A melodráma filmműfaját nehéz megítélni, a film noirnak talán még szigorúbb kötelmei vannak. A melodráma alaphangja a romantika naivitása: a jóság, a szeretet apoteózisa. A film noiré a romantika másik oldala: a gonoszság diadala.

Almodóvar szigorú határú és szabályú műfajokat akart keverni. Nem alapvetően a történetmesélés, nem a narráció újítója, mint Tarantino. A zsánerek keverője. „Keverve vagy rázva?” – Almodóvar a zsánermixelés bűvészművésze. Boszorkányosan és nyeglén. Bravúrosan és önkényesen, durván és finoman – vagy szabálytalan mélyütésekkel.

Ellentmondásos eredménnyel jár. A klasszikus zsánerfilmek épp a saját műfajuk szigorú szabályaival, erős, átléphetetlen határaival nyűgöznek le.

Fiatalkori gyors feltűnésekor avantgarde-amatőr-humoros, szamárfülesen vihogó kezdet után a későbbi fővonalának egyik jeles darabja A vágy törvénye (Ley del deseo) volt, nem véletlen, hogy produkciós vállalatának neve lett.

A zsánerfilmek megújítása? Széttörése? Régebbi, nagyhatású filmjeiben olykor megnyerő, olykor kellemetlenül reccsenő volt a fő-műfaji filmek (melodráma, komédia, film noir) szabadrablásos széttörése. Almodóvar nem „ötvözött” soha filmtörténeti műfajokat, a szabályokkal semmit nem törődött.

„Olyan vagyok, mint a bigámista, hűtlennek kell lennem a történethez, melyet elmesélek” – ez a felismerés egészen kiváló önismeretre vall. A szerzői filmes valami módon mindig hűtlen, műfaji korlátjai nem lehetnek. Nem foghat azonban egyszerre kint s bent egeret – általában (szinte soha) nem lesz példaadó zsáner (műfaji) film a munkája. Hitchcock is ezért nem követhető. Semmi baj nincs azzal, ha Almodóvar nem lett műfaji filmes, csak épp nincs értelme akként ünnepelni némely filmjét, mintha kiváló melodráma lenne.

Igen, a filmzsánernek is van törvénye – nemcsak a vágynak. Sőt, lehet, hogy a filmzsánernek konokabbak a törvényei. Csinálhatott Buñuel jónéhány melodrámát, Orson Welles valamennyi bűnfilmet, Hitchcock a hatvanas évektől bármilyen thrillert vagy horrort, azok kitörtek a zsánerből és a szabálytörésekkel rendezői művé váltak.

Almodóvarnál minden vörös. Izzanak a vér színei, ráadásul ő nem a szivárgó vagy alvadt vér mestere, ő mindig a zubogó, a lőtt, szúrt, töréses, halálos sebekből zuhogó vérfolyam mestere.

Eleven hús, Mindent anyámról, Rossz nevelés – ha valaki régebbre kutat, még több vérfolyamot talál az életmű filmjeiben, de nem ólomkomolyan véve: szabadabban, anarchikus hangulattal.

Vörös és fehér. Almodóvar a fehért használja ellentétként. A fehér nála a kórház, a sterilitás, a halál és az élőhalottak, a nem életszerű színe. A rokonszenves, izzó életű embereknek nála nemcsak dobogó szíve vörös, hanem a ruhája, sőt még a cipősarka is.

Kórház Almodóvar minden második filmjében szerepel, hát hogyne, hiszen mindegyikben valamilyen súlyos baleset éri figuráit. Ha nem, akkor nehéz szülésre látogatunk. Fehérrel keretezi a vöröst. Almodóvarnál ez a végzetes szín: a kórházfehér.

Idézőjelek, megkérdőjelezés, véresen túlbonyolított történet – de mintha Almodóvar szabadulóművész, a legtúlzóbban véres agyonbonyolítottságból is kiszabaduló mesélő lett volna sokáig. Mindig vegyült benne az egykori amatőrfilmes és a nagyon professzionista tudás.

Inkább talán maga az „Almodóvar-jelenség” volt korszakos – a Franco-rezsim után ugrás az új spanyol kultúrába – és nem is annyira művei.

Esszencia - Citátumok 3.

Írta: Inkabringa

Az irodalomban Shakespeare, Goethe, Tolsztoj és ezernyi mérföldkő között van két történet, amiben összesűrűsödik mindaz, ami a szerelem lényege. Nem szó szerintiségükben kell értelmezni őket, az szinte barbárság lenne és félrevezető. A szerelem lényege nem a vidám feloldás, nem is a tragikus lemondás, hanem a teljesség. 

Bármilyen furcsának tűnik első látásra, e két történet a szerelem esszenciája. 

Darvasi László A könnymutatványosok legendája című könyvében írta meg Diamont („mintha dzsinnek kertészkednének a tekintetében”) és Jozef Bezdán („foglalkozása szerint világkém és orgyilkos”) szerelmének történetét Magyarország török hódoltságának korából.

Szemérmes, finom rezgésű szála ez a sokszövetű cselekménynek. Jozef Bezdán, aki sosem beszél, hogy ne kelljen hazudnia, az egyetlen, aki képes megszelídíteni a lány tekintetét. Hajszálaiban őrzi a világ titkait. Odarepül hozzá Diamont titkos gondolata is: „a szerelemben a távolság a legfontosabb dolog”. Diamont kétségbeesve szeretné visszakérni gondolatát a világkémtől. „A férfi némi keresgélés után megfogja az egyik hajszálát, és kitépi, majd a hegyénél fogva óvatosan kettéválasztja. E hajszál legmélyébe rejtette Jozef Bezdán Diamont gondolatát.”

Egymás szerelmét képtelenek kikerülni, örökre velük marad. Diamont tudja, „minden dolog mögül egy férfi néz vissza rá. Egy idegen, néma férfi figyeli a szerelemnek azzal a különleges tüzével, amely folyamatosan éget, mégsem hamvaszt el.” 

Amikor Diamont a várat ostromlók fegyvere által meghal, Jozef Bezdán „szeméből egy könnycsepp hullott alá, s a halott lány elröppenő lelkével egyesült. Ott ragyogott a lány lelke a könnycseppben, mely abbahagyta a zuhanást. Mint drágakő, mint gyémántszem, melyet saját szépsége tart a halott fölött. (…) A férfi alig látható mozdulattal a tenyerével fölfogta, s a saját tekintetébe, mint valami tóba, visszadobta.”

A másik szerelmet José Saramago írta meg A kolostor regényében. Blimunda (akit Hét-Holdnak is hívnak) és Baltasar (akit Hét-Napnak is neveznek) története a 17. századi Portugáliában játszódik. Blimunda már az anyja méhében is nyitott szemmel ült, és belelát az emberekbe. Baltasar viharvert hadirokkant, kinek bal keze helyén egy vaskampó van.

A találkozásuk sorsszerű. Egy autodafén a tömegben egymás mellett állnak és onnantól kezdve elválaszthatatlanul együtt maradnak.

Baltazárt megigézi Blimunda, „mert ilyen szemet még senki nem látott, világosszürke vagy zöld vagy kék, mert változik a színe a külső fénytől vagy a belső gondolattól”. Blimunda pedig a véletlenül mellésodródott férfiről tudja, neki teremtetett, „mert téged, Hét-Nap Baltasar, amikor a kezedet nyújtod, amikor hozzám simulsz, amikor magadhoz szorítasz, téged nem kell belülről látnom”. 

Dacolnak minden recsegve fejükre olvasott mesterséges hatalmi renddel, „valami más, titkosabb szentség köti össze őket”. Ahogy a titokban repülőt építő, eretnek gondolkodású Bartolomeu atya mondja: „bár lenne minden áldás olyan, mint a tiétek.”

Blimunda a holtakat zárt felhőben elhagyó emberi akaratot gyűjti, melyek egyesülve képesek a fából épített nehéz repülő madarat is az égbe emelni.

Blimunda és Baltasar hosszú éveket, évtizedeket töltöttek el egymás mellett, egymás lelkébe merülve.

Csakhogy a „harag korát” élték, a hatalom által elhurcolt Baltasart kilenc éven át kereste lankadatlan szerelemmel Blimunda. Végül rátalált egy autodafén. „Ott, a másik szélen ég egy férfi, akinek hiányzik a bal keze. Talán mert szakálla megfeketedett, lám, a korom kozmetikai csodája, fiatalabbnak látszik. És egy zárt felhő van a teste közepében. Akkor Blimunda azt mondta. Gyere. Kiszabadult Hét-Nap Baltasar akarata, de nem szállt föl a csillagok közé, hiszen a földhöz tartozott és Blimundához.” 

Jago forever (W. S. Othello – Stúdió K Színház, 2014. 11. 08.)

Írta: Inkabringa

Shakespeare sosem öregszik, sosem hal meg, igazi szuperhőse az emberiségnek. Romolhatatlan virgonc, akit minden kor újraolvashat, újragondolhat. Két lábbal töri ki a vitrint, amibe olykor (vagy mindenkor) be akarják szuszakolni.

A Stúdió K Színház W.S. Othello című előadása után némi megnyugvás futott át rajtam, talán a 21. század nem lesz teljesen élhetetlenre kényelmesedett emberek elegye, mert még mindig tud új színt adni a több száz éve megírt „örök emberi” kérdésekhez.

Egyébként is jó hely a Stúdió K, mert otthonos színház, személyessé tett közösségi tér.

Az, hogy mi a korszerű, a Shakespeare értelmezésekből is meg lehet ismerni. Manapság a nehéz jelmezekbe bújt, deklamáló hangú grandiózus drámaiság tűnik afféle ómódi „kiszera méra ásatag” megközelítésnek.

Az elmúlt húsz számolt századunk után nem vagyunk már abban a helyzetben, hogy szenvelegjünk vagy pátoszosan pihegjünk. A 21. század egyelőre bizony vállaltan cinikus.

A Zsótér Sándor által rendezett, 21. századot kopogtató Othello olyan ropogós korszellemet hordoz magában, ami mégsem percre múló banális aktualitássá, hanem az „örök témát” továbbgondolóvá teszi az előadást.

A fordítás, a szókészlet, a hanghordozás, a díszlet, a jelmez, a színészi játék, az egész koncepció rendkívül mai. Szerencsére. Ez nem a Shakespeare-szöveg szó szerinti interpretálása, inkább Shakespeare szellemének megidézése. A saját korában ő sem a klasszikus veretesség, hanem a pimasz korszerűség képviselője volt.

Zsótér rendezése Shakespeare előtt tiszteleg, épp azzal, hogy merészen átugorja a kanonizált szövegtradíciókat és értelmezéseket. Shakespeare igazi szelleme ilyen.

Azt is az írómester előtti hetyke tisztelgésnek vehetjük, hogy a velencei úr, Brabantio szerepét Molnár Erika alakítja. Hiszen Shakespeare korában férfiak játszották a női szerepeket is. Akkor miért ne játszhatna a mi korunkban férfi szerepet egy nő? De nyilván sok más értelmezése is lehet még.

Ami ugyanis igazán érdekessé teszi az előadást, hogy több rétege van, amelyek egymásra épülnek és így a nézőkben egy „azon is túl” érzetet adnak. Olyan színház ez, amiben periszkópszerűen rálátunk a valóságra. Az jó.

Van egy hiperaktuális rétege, ahol a mai hazai közállapotok kapnak szellemes fricskákat. Ez az előadás leginkább aktualizáló (ezért talán gyorsabban hervadó), de nem harsányan uralkodó és a mai magyar rögvalót jól tükröző árnyalata.

Az igazi revelációt mégis a shakespeare-i „örök téma” újszerű megközelítése jelenti. Othello, a velencei mór és Desdemona, a hófehér bőrű úrilány szerelmének története, a féltékenység drámája és az emberi rosszindulat példázata – röviden ez a summája sok évszázada ennek a darabnak.

A W. S. Othello nem is a summán, hanem annak hogyanján változtat.

Othello alakja már szinte sablonszerűvé vált a színpadokon. Hatalmas erejű, de gyermeki naivitású ösztönlényként ábrázolták. Óriási alakításokkal, hogy csak Orson Wellest említsük meg (az ő Othellójáról már írt a blogban YGergely: ITT olvasható).  Zengő hangú robusztus alkatú színészek sora kötődik e szerephez.

Zsótér rendezésében azonban Kaszás Gergő alakítja Othellót. Homlokegyenest ellenkező alkatú a bevett kánonhoz képest. Milyen jó, hogy így van. Jobban rálátunk a jellemére. Kaszás Gergő nagyszerű színész, és meggyőző Othello.

Nem a vérmes, hatalmas testalkatba bújt ormótlan naivitást látjuk benne. Jócskán aláás ennek az értelmezésnek. Kaszás Gergő Othellója is hős katona, ez itt sem kérdéses. Ez az Othello hiú önnön nemeslelkűségére, parádézik jóindulatú felvilágosultságában, a környezete fölött átnéző széles látókörűségében. Elegáns világfi, bízik a hírnevében, dicsőségében. Némiképp gőgösen magabiztos. 

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Aztán szépen belegabalyodik az ármány hálójába, és bután feslenek le róla hiú nagyvilágiságának felszínes álcái. Mintha ez a környezetéből kimagasló felvilágosult viselkedésmód csak komfortos élethelyzetben lenne követhető számára. Mintha csak póz és nem valódi mélységű jellemvonás lenne. Egy apró szikra elég, hogy visszataszítsa abba a hímsovén, birtokló viselkedésbe, ami környezetének elfogadott és nem vitatott férfiképe.

Kaszás Gergő a velejét láttatja Othello jellemének. Kiváló játékkal mutatja meg, ahogy a nemes mosoly bizonytalan fintorrá, majd kegyetlen, keserű grimasszá torzul.

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Ebben az értelemben a Földeáki Nóra által alakított Desdemona tökéletes párja Othellónak. A jó nevelést kapott, szabadelvű, nyitott szellemű fiatal lány megtalálja ideális hősét a néger mór személyében. Hinnénk, tökéletesen összeillő pár ők ketten: korlátokon túllátó szabadszellemű szerelmesek.

Aztán Othello színeváltozásával Desdemona jelleméről is lefoszlik az emancipált nő, és ahogy Othello válik egyre inkább köznapi hímsovénné, úgy hozza ez ki feleségéből a környezete által elfogadott és nem vitatott nőképet: engedelmes és sorsába belenyugvó alázatos asszonya urának.

Shakespeare évszázadokkal ezelőtt leírta az Othellóban: a nőkkel való bánásmód az emberek közötti egyenlőtlenség prototípusa.

Mielőtt hibáztatni kezdenénk Othellót és Desdemónát gyengeségük miatt, azért gondoljunk bele, milyen durva ellenkezést váltott ki szerelmük környezetükből. Mert az rendben van, hogy a néger mór jól használható bátor katona a Velencét védő csatákban. De hogy jön ő ahhoz, hogy egy velencei hamvas úrilányra szemet vessen?

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Előző korokban a lánygyerekben egyetlen hasznot láttak, ha a családi vagyont és pozíciót gyarapítani lehetett házassága által. A lány véleményére voltak a legkevésbé kíváncsiak. A szerelem ebben a felfogásban botrány, sőt forradalom.

Aki olyan társat talált, akit társadalmi helyzetéhez megfelelőnek tekint a nagy mátrix, az bakfittyet sem tud arról, milyen vesszőfutás még manapság is az olyan szerelem, ami a közel- s távoli környezetből csak elutasítást vált ki, azért mert fiatalabb-öregebb, szegényebb-gazdagabb, bennszülött-idegen, és még sorolhatnám a végtelenségig. A szerelemnek vannak olyan sötét vermei, melyeket a mélyen tisztelt társadalmi elvárások ásnak neki.

Akadnak azért, akik kikerülik ezt a csapdát. Othello és Desdemona nem tudta. Sokkal mélyebben kötődtek valós lelki gyökereikkel a társadalmi elvárásokhoz, minthogy képesek legyenek a kisszerű támadásokon felülemelkedni. Tárt kapura talál az intrika.

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Az Othello cselekményének legfőbb mozgatója, az események indikátora, az ármány és álnokság mintapéldánya Jago. Borzalmasan, fenyegetően nagyszabású intrikus. Minden korban, minden színpadon az egyik leghálásabb szerep.

A W. S. Othello Jagója 21. századira hangszerelt főgonosz. Jago korábbi színpadokon egy velejéig romlott, gyomorsavasan rosszindulatú, simulékonyan álnok gazember volt. A gonoszsága már szinte emberi észt meghaladó, maga az ősgonosz megtestesülése.

A Rába Roland által alakított Jago sem galamblelkűbb elődeinél. Mondhatnánk egyszerűen, hogy egy igazi rohadék. Nem is az intrikáló ármánykodásában és rosszindulatában különbözik az eddigi kanonizált Jagótól, hanem ennek kinyilvánításában.

Sosem nevettem ennyit még az Othello történetén és Jago kegyetlen játszmáján. Keserű vihánc ez. Ama nagybetűs gonosz bizony ilyen köznapi, szórakoztató, elbűvölő álcát is tud ölteni.

Rába Roland őrjítően jó Jago. De egészen más Jago, mint amit megszoktunk. Olyan leplezetlenül cinikusan l’art pour l’art gonoszság az övé, olyan könnyed ármány, olyan megejtő és magával ragadó undok képmutatás, hogy a színháztörténészek is felvehetik a legnagyobb Jago-alakítások listájára.

Nem a megszokott gyomorsavas, feszült arcizomzatú, összeszűkült szempárú aszkéta-gonosz ő, hanem egy léha, fesztelen, lendületes, sziporkázó, életvidám undorlény.

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Mindenkit a hálójába csal, mindenkit megtéveszt, már szinte maga sem hiszi, hogy ennyire bíznak benne. Mindezt könnyedén, játékosan, elbűvölően teszi. Megtalálja a legbiztosabb pontot az emberi természet páncélján: a hiúságot. Mindenkinek a kegyeibe férkőzik olyan pontosan eltalált mondatokkal, amilyennek épp látni szeretnék magukat. Hogy is lehetne nem hinni neki, ha azt mondja mindenkinek, amit hallani szeretne.

Milyen egyszerű trükk, és milyen tökéletesen alkalmazható, míg ember lesz a földtekén. A nézőtéren elbűvölten jól megnézzük magunknak: ilyen familiárisan hétköznapi a gonoszság. Azt hisszük, majd ráismerünk a való életben is. De épp ez a titka: sosem mutatja meg a valódi arcát. Saját hiúságán, dicsvágyán, kényelmén kell túllépnie annak, aki le akarja leplezni.

Egzakt kutatást nem folytattam, de érzésem szerint az egyik leggyakrabban elhangzott szó a darabban a becsület. Mondani sem kell, többnyire Jago jelzőjeként hangoztatják, legkivált maga Othello.

„Becsületes Jago” – íme a gonoszság diadala. 

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Hogy miért csinálja ezt Jago? Egy ponton túl talán már maga sem tudja. Van egy gyanúja, hogy talán a felesége is szeretője volt valaha a néger mórnak. Ez csak a kiindulópont. A ranglétrán való előrejutást is ettől reméli. Hozzáadódik persze valamiféle idegengyűlölő ellenszenv. Meg az irigység. De egy idő után már önmagáért, az ármány kedvéért, a mások feletti befolyás aljas kis élvezetéért folytatja. Szinte képtelen leállni, mert nincs gátja. Mindenki beveszi az álnok mesterkedéseit. Nem is tehet mást, a totális rombolásban senki sem tudja meggátolni. A végső összeomlásig észre sem veszik, hogy ő az okozója.

Az Othello egyike a leginkább rezignált, feloldást nem adó Shakespeare-daraboknak. Halál, rombolás, meghasonlás, bűn, gyötrelem marad Jago önfeledt ármánykodása után.

Végül lelepleződik. És akkor mi van? Kitombolta magát, kedvére húzta-vonta a szálakat, kiélte minden álnok ötletét, nagyobb robajú összeomlást hagyott maga után, mint gondolta.

A gyenge és könnyen egyensúlyát vesztő Cassio kerül Othello fényes pozíciójába (Kovács Krisztián remek alakítása), tudjuk jól az események fényében, hogy alkalmatlan lesz a feladatára. Az élet folytatódik tovább, egy fokkal rosszabb minőségben.

Mikor Jagót kérdőre vonják gaztetteinek oka felől, nyeglén visszautasítja a választ. A nézőtérről világos az oka és mozgatója a sosem pusztuló, mindig létező ármánykodó gonoszságnak: „Csak. Miért ne?”