Amnézia a moziban

Írta: YGergely

A tudomány azt állítja, mindannyian részleges amnéziában szenvedünk. A filmtörténet remekül igazolja e tézist.

A mozinak régóta nagy kísértése az emlékezetvesztés: alkalmas komédiára, horrorra, avagy nemes veretű tragédiára. Főként a „krimi” meg a „sci-fi” sajátította ki. Aki azonban sokat kutakodik, van min meglepődnie.

Nézzük ábécé sorrendben. „A” mint amnézia: Alice a városokban (1974), Amnesia (1997), Angyalszív (1998), Alias John Preston (1956), Amatőr (1995), Amerikai álmodozó (1984), Archangel (1990), Ardilla roja (1996) – és még végére sem értem az ábécé első betűjének. De lehetne időrendben is kutakodni. Talán Griffith Változatlan tenger (Unchanging sea) című filmje 1910-ből.

Valószínűleg a Tavaly Marienbadban egy egész nemzedék memória-tankönyve volt. A mára klasszikus Colpi-film mellett (Ilyen hosszú távollét) Kaurismäki Múlt nélküli embere mutatta meg, mennyire komolyan lehet venni jelentős műben az amnézia orvosi realitását. Colpi vándorának talán sosem tér vissza a memóriája, s ha mégis, ilyen emlékekből talán nem kér. Kaurismäki filmhőse lemond régi életéről, amikor másoktól megtudja, ki is volt valójában.

Kaurismäki: A múlt nélküli ember

Kubrick a 2001 Űrodisszeiájában gyilkossá váló HAL számítógépét nem egyszerűen megöli, hanem fokozatosan kikapcsolja memóriáját. A gép végül gyermekdalokat énekel, és egyetlen önigazolásul nevét ismétli, majd csecsemőként gügyög. Megérkezett a születés pillanatába.

Nemcsak csecsemő-létünket fedi homály. Ha a jövőjére gondol, akkor is amnéziás minden ember. A jövő amnéziája vággyal teli. Kitölthet egy egész életet, rabul ejtheti egész gondolkodásunkat. Minden ember a jövő amnéziása, csakhogy a jövő ajtaja tarka fénnyel, szivárványosan nyitható. A szó szerinti, klinikai amnéziás beteg előtt a múlt sötéten, közönyösen zárt. A beteg akaratlanul is önmaga torlaszolta el.

Gyakran részleges amnéziáról szólnak a betegleírások: valaki csak kamaszkorát feledi el, másvalaki csak iskolai tanult anyagát, és így tovább.

A német film egyik leghíresebb amnéziása Werner Herzog Kaspar Hauserje például beszélni is alig tud, nemhogy emlékeit közölné: a filmbeli doktornak az a dilemmája, lehetnek-e egyáltalán emlékei. Kimeríthetetlen a fekete ködök kútja.

Werner Herzog: Kaspar Hauser

Griffith már említett ősfilmje mellett rögtön itt a Dr. Caligari, melyben hipnózissal teszi gyilkossá rabját a gonosz tudós. Innen tör ösvényt Woody Allen Jade skorpiója, amit egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

Hal Hartley Amatőrjében agysérült fiatal férfi mászkál New Yorkban. Hartley ebben a filmjében is őrzi előző filmjeinek fura humorát. A cím azt sugallja, hogy mindenki kezdő, mindenki amatőr ebben a világban: újszülöttek vagyunk saját memóriánkban – és máris halottak.

A francia lírai realizmus jelentékeny alkotója, Marcel Carné 1951-ben rendezte a Juliette, vagy az álmok kulcsa című filmjét. Trauner Sándor nagyszerű díszletében a főszereplő (Gerarde Philipe) egy különös városba álmodja magát, ahol senki sem emlékszik saját múltjára: álom-emberek bolyonganak a semmi-létben, ahol mindenki mosolygós és boldog, mert nem látja a maga múlt-árnyékát. Különös fikció: az amnézia-téma leggazdagabb tablója.

Marcel Carné: Juliette, vagy az álmok kulcsa

Aztán jön az ál-amnézisok hosszú sora. A negyvenes évek egyik magyar filmjében (Valamit visz a víz) Karády Katalin vajon valódi vagy ál-amnéziás? Talán egyik sem, csak a „titkok asszonya”.

Hitchcock egyik legnagyobb filmjének (Vertigo) detektív-hőse elvesztette menyasszonyát, és most találkozik annak hasonmásával. A film annyi finom csavarást és titkot tartalmaz, hogy a végén már azt sem tudjuk, melyikük csal: a férfi amnéziás, vagy a kapcsolatukra emlékezni nem hajlandó ex-menyasszony. Van Hitchcocknak más amnézia-filmje is, például a pimaszabb formanyelvű, Dalí-tervezte álomjelenettel kacérkodó Elbűvölve, melynek amnéziás hőse ál-idegorvosnak hitt valódi orvos, gazembere meg egy idegorvosnak hitt elmebeteg. Valahogy mégis a Vertigo maradandóbb, talán mert benne senki sem elmebeteg, és senki sem „tisztán” csaló. 

Hitchcock: Vertigo

Az amnéziába bűntelenül is lehet menekülni, elrejtőzni az élet elől. Ez Pirandello néhány nagy művének témája: a Mattia Pascal két életének polgár hőse valóságosan menekül saját életéből, és más néven bolyong a nagyvilágban. A IV. Henrik nagyobb formátumú arisztokrata hőse ott marad, ahol volt, csak háborodottságot játszva a középkorba zárja önmagát, és semmi kedve visszatérni. (Mindkét szerepet Mastroianni játszotta Monicelli, illetve Bellochio filmjében.)

Dosztojevszkijhez méltó mozi-Félkegyelmű egy istentől elhagyatott világban tévelygő alak lett. Godard saját maga játszotta félbolondjára gondolok a Vigyázz a jobbodra! (Soigne ta droite) című filmjében. A hazugságot, karriert, munkakényszert nem ismerő szent együgyű blaszfémikus, szentségtörő paródiába illő alak: csikorduló képi és verbális viccekre hulló farce-ban eleveníti meg.

Vissza a profán csalókhoz, igaz, egy monumentális mozihőshöz. A Bizalmas jelentés (világszerte ismertebb címén: Mr. Arkadin) arról szól, hogy egy gátlástalanul gonosz milliárdos saját homályos múltja után nyomoztat. A néző mindvégig elhiszi, hogy Mr. Arkadin valóban amnéziás fiatalkori múltját illetően, hogy csak sejti, bűnös titok lappang a milliárdjai megszerzése előtti időkben. Pedig nem olyan biztos, hogy ismeretlen előtte piszkos múltja. Végül aztán ő lesz a gonoszság gigásza, fürdik az önleleplező mazochizmus halálos gyönyörében. Ezt a figurát, ezt az amnéziát csak Orson Welles képzelhette és játszhatta el. Oidipusz példája ötlik fel előttünk filmjei láttán.

Fontos a kollektív emlékezetvesztés témája is. A történelmi amnézia öngyógyításában a német példát szokás emlegetni, amihez kellett néhány remekmű-regény, néhány jelentős író is: Böll, Enzensberger, Günther Grass.

Az 1956 utáni magyar filmben érdekes módon nincs amnéziás szereplő. Hiszen maga az ’56 utáni magyar társadalom szenvedett ön-amnéziában, s máig attól szenved 1944 felejtésében jeleskedve, és 1956 tragédiáját is színes krétákkal átfestve – méltó amnéziás figurát ezért nem is teremthetett.

A kevés amnéziát oldó filmek egyike Kovács András Hideg napok című filmje. A másik példa talán Fábri Zoltán legfájdalmasabb kudarca, az Utószezon. Ennek hőse ugyanis attól szenved, hogy nincs teljes amnéziája. Nem tudja, hogy elejtett szavaival feljelentett-e akkoriban egy zsidó házaspárt, vagy nem? Vajon elfeledett-e mindent 1944-ből, vagy nem bűnösebb a többinél, akik most idétlen tréfával kényszerítik szembenézésre önmagával. Jancsó Miklós néhány filmje a kollektív emlékezetvesztés szempontjából is külön elemzést érdemelne.

Fábri Zoltán: Utószezon

Az emberi emlékezetről olyan példátlan remekmű, mint az Ilyen hosszú távollét (Une aussi longue absence) nemcsak a magyar, hanem az egész európai filmművészetben nincs több. Egyetlen emlékeit vesztett férfi arcán, egyetlen utca és presszó környezetében, ahol semmi sem történik, valaki felismerni véli a férfiban a háború alatt elhurcolt férjét. Delphine Seyrig arca – Georges Wilson arca. A két arcon kívül nincs szavakkal elmondható története.

Henri Colpi: Ilyen hosszú távollét

Semmi köze a történelmi példázatokhoz – annál inkább a csak a filmben megelevenülő, csak filmképpel átélhető kiheverhetetlen magántragédiákhoz. A legcsendesebb film a történelem taposta emberekről, az emlékezetről, melyet soha senki nem kaphat már vissza a kollektív tragédiák után.

„Az ember nem energiát halmoz fel, mint a növény, nem is teret, mint az állat, hanem időt” – ezt Borges idézi egy valószínűleg általa kitalált görög filozófustól.