Shakespeare sosem öregszik, sosem
hal meg, igazi szuperhőse az emberiségnek. Romolhatatlan virgonc, akit minden
kor újraolvashat, újragondolhat. Két lábbal töri ki a vitrint, amibe olykor
(vagy mindenkor) be akarják szuszakolni.
A Stúdió K Színház W.S. Othello című
előadása után némi megnyugvás futott át rajtam, talán a 21. század nem lesz
teljesen élhetetlenre kényelmesedett emberek elegye, mert még mindig tud új
színt adni a több száz éve megírt „örök emberi” kérdésekhez.
Egyébként is jó hely a Stúdió K, mert otthonos színház,
személyessé tett közösségi tér.
Az, hogy mi a korszerű, a
Shakespeare értelmezésekből is meg lehet ismerni. Manapság a nehéz jelmezekbe
bújt, deklamáló hangú grandiózus drámaiság tűnik afféle ómódi „kiszera méra ásatag” megközelítésnek.
Az elmúlt húsz számolt századunk
után nem vagyunk már abban a helyzetben, hogy szenvelegjünk vagy pátoszosan
pihegjünk. A 21. század egyelőre bizony vállaltan cinikus.
A Zsótér Sándor által rendezett,
21. századot kopogtató Othello olyan
ropogós korszellemet hordoz magában, ami mégsem percre múló banális
aktualitássá, hanem az „örök témát” továbbgondolóvá teszi az előadást.
A fordítás, a szókészlet, a
hanghordozás, a díszlet, a jelmez, a színészi játék, az egész koncepció
rendkívül mai. Szerencsére. Ez nem a Shakespeare-szöveg szó szerinti
interpretálása, inkább Shakespeare szellemének megidézése. A saját korában ő
sem a klasszikus veretesség, hanem a pimasz korszerűség képviselője volt.
Zsótér rendezése Shakespeare
előtt tiszteleg, épp azzal, hogy merészen átugorja a kanonizált
szövegtradíciókat és értelmezéseket. Shakespeare igazi szelleme ilyen.
Azt is az írómester előtti hetyke
tisztelgésnek vehetjük, hogy a velencei úr, Brabantio szerepét Molnár Erika alakítja.
Hiszen Shakespeare korában férfiak játszották a női szerepeket is. Akkor miért
ne játszhatna a mi korunkban férfi szerepet egy nő? De nyilván sok más értelmezése
is lehet még.
Ami ugyanis igazán érdekessé
teszi az előadást, hogy több rétege van, amelyek egymásra épülnek és így a
nézőkben egy „azon is túl” érzetet adnak. Olyan színház ez, amiben periszkópszerűen
rálátunk a valóságra. Az jó.
Van egy hiperaktuális rétege,
ahol a mai hazai közállapotok kapnak szellemes fricskákat. Ez az előadás
leginkább aktualizáló (ezért talán gyorsabban hervadó), de nem harsányan
uralkodó és a mai magyar rögvalót jól tükröző árnyalata.
Az igazi revelációt mégis a
shakespeare-i „örök téma” újszerű megközelítése jelenti. Othello, a velencei mór
és Desdemona, a hófehér bőrű úrilány szerelmének története, a féltékenység drámája
és az emberi rosszindulat példázata – röviden ez a summája sok évszázada ennek
a darabnak.
A W. S. Othello nem is a summán, hanem annak hogyanján változtat.
Othello alakja már szinte
sablonszerűvé vált a színpadokon. Hatalmas erejű, de gyermeki naivitású
ösztönlényként ábrázolták. Óriási alakításokkal, hogy csak Orson Wellest
említsük meg (az ő Othellójáról már írt a blogban YGergely: ITT olvasható). Zengő hangú robusztus alkatú színészek sora
kötődik e szerephez.
Zsótér rendezésében azonban
Kaszás Gergő alakítja Othellót. Homlokegyenest ellenkező alkatú a bevett
kánonhoz képest. Milyen jó, hogy így van. Jobban rálátunk a jellemére. Kaszás Gergő
nagyszerű színész, és meggyőző Othello.
Nem a vérmes, hatalmas
testalkatba bújt ormótlan naivitást látjuk benne. Jócskán aláás ennek az
értelmezésnek. Kaszás Gergő Othellója is hős katona, ez itt sem kérdéses. Ez az
Othello hiú önnön nemeslelkűségére, parádézik jóindulatú felvilágosultságában,
a környezete fölött átnéző széles látókörűségében. Elegáns világfi, bízik a
hírnevében, dicsőségében. Némiképp gőgösen magabiztos.
 |
| Fotó: Schiller Kata - Stúdió K |
Aztán szépen belegabalyodik az
ármány hálójába, és bután feslenek le róla hiú nagyvilágiságának felszínes
álcái. Mintha ez a környezetéből kimagasló felvilágosult viselkedésmód csak komfortos
élethelyzetben lenne követhető számára. Mintha csak póz és nem valódi mélységű
jellemvonás lenne. Egy apró szikra elég, hogy visszataszítsa abba a hímsovén,
birtokló viselkedésbe, ami környezetének elfogadott és nem vitatott férfiképe.
Kaszás Gergő a velejét láttatja
Othello jellemének. Kiváló játékkal mutatja meg, ahogy a nemes mosoly bizonytalan
fintorrá, majd kegyetlen, keserű grimasszá torzul.
 |
| Fotó: Schiller Kata - Stúdió K |
Ebben az értelemben a Földeáki
Nóra által alakított Desdemona tökéletes párja Othellónak. A jó nevelést
kapott, szabadelvű, nyitott szellemű fiatal lány megtalálja ideális hősét a
néger mór személyében. Hinnénk, tökéletesen összeillő pár ők ketten: korlátokon
túllátó szabadszellemű szerelmesek.
Aztán Othello színeváltozásával
Desdemona jelleméről is lefoszlik az emancipált nő, és ahogy Othello válik
egyre inkább köznapi hímsovénné, úgy hozza ez ki feleségéből a környezete által
elfogadott és nem vitatott nőképet: engedelmes és sorsába belenyugvó alázatos
asszonya urának.
Shakespeare évszázadokkal ezelőtt
leírta az Othellóban: a nőkkel való
bánásmód az emberek közötti egyenlőtlenség prototípusa.
Mielőtt hibáztatni kezdenénk Othellót
és Desdemónát gyengeségük miatt, azért gondoljunk bele, milyen durva
ellenkezést váltott ki szerelmük környezetükből. Mert az rendben
van, hogy a néger mór jól használható bátor katona a Velencét védő csatákban.
De hogy jön ő ahhoz, hogy egy velencei hamvas úrilányra szemet vessen?
 |
| Fotó: Schiller Kata - Stúdió K |
Előző korokban a lánygyerekben
egyetlen hasznot láttak, ha a családi vagyont és pozíciót gyarapítani lehetett
házassága által. A lány véleményére voltak a legkevésbé kíváncsiak. A szerelem
ebben a felfogásban botrány, sőt forradalom.
Aki olyan társat talált, akit társadalmi
helyzetéhez megfelelőnek tekint a nagy mátrix, az bakfittyet sem tud arról,
milyen vesszőfutás még manapság is az olyan szerelem, ami a közel- s távoli
környezetből csak elutasítást vált ki, azért mert
fiatalabb-öregebb, szegényebb-gazdagabb, bennszülött-idegen, és még sorolhatnám a végtelenségig. A szerelemnek vannak
olyan sötét vermei, melyeket a mélyen tisztelt társadalmi elvárások ásnak neki.
Akadnak azért, akik kikerülik ezt
a csapdát. Othello és Desdemona nem tudta. Sokkal mélyebben kötődtek valós
lelki gyökereikkel a társadalmi elvárásokhoz, minthogy képesek legyenek a
kisszerű támadásokon felülemelkedni. Tárt kapura talál az intrika.
 |
| Fotó: Schiller Kata - Stúdió K |
Az Othello cselekményének legfőbb mozgatója, az események indikátora, az ármány és álnokság mintapéldánya Jago. Borzalmasan, fenyegetően nagyszabású intrikus. Minden korban, minden színpadon az egyik leghálásabb szerep.
A W. S. Othello Jagója 21. századira hangszerelt főgonosz. Jago
korábbi színpadokon egy velejéig romlott, gyomorsavasan
rosszindulatú, simulékonyan álnok gazember volt. A gonoszsága már szinte emberi
észt meghaladó, maga az ősgonosz megtestesülése.
A Rába Roland által alakított
Jago sem galamblelkűbb elődeinél. Mondhatnánk egyszerűen, hogy egy igazi
rohadék. Nem is az intrikáló ármánykodásában és rosszindulatában különbözik az
eddigi kanonizált Jagótól, hanem ennek kinyilvánításában.
Sosem nevettem ennyit még az Othello történetén és Jago kegyetlen
játszmáján. Keserű vihánc ez. Ama nagybetűs gonosz bizony ilyen köznapi,
szórakoztató, elbűvölő álcát is tud ölteni.
Rába Roland őrjítően jó Jago. De
egészen más Jago, mint amit megszoktunk. Olyan leplezetlenül cinikusan l’art
pour l’art gonoszság az övé, olyan könnyed ármány, olyan megejtő és magával
ragadó undok képmutatás, hogy a színháztörténészek is felvehetik a legnagyobb
Jago-alakítások listájára.
Nem a megszokott gyomorsavas, feszült
arcizomzatú, összeszűkült szempárú aszkéta-gonosz ő, hanem egy léha, fesztelen,
lendületes, sziporkázó, életvidám undorlény.
 |
| Fotó: Schiller Kata - Stúdió K |
Mindenkit a hálójába csal,
mindenkit megtéveszt, már szinte maga sem hiszi, hogy ennyire bíznak benne. Mindezt
könnyedén, játékosan, elbűvölően teszi. Megtalálja a legbiztosabb pontot az
emberi természet páncélján: a hiúságot. Mindenkinek a kegyeibe férkőzik olyan
pontosan eltalált mondatokkal, amilyennek épp látni szeretnék magukat. Hogy is
lehetne nem hinni neki, ha azt mondja mindenkinek, amit hallani szeretne.
Milyen egyszerű trükk, és milyen
tökéletesen alkalmazható, míg ember lesz a földtekén. A nézőtéren elbűvölten
jól megnézzük magunknak: ilyen familiárisan hétköznapi a gonoszság. Azt hisszük,
majd ráismerünk a való életben is. De épp ez a titka: sosem mutatja meg a valódi
arcát. Saját hiúságán, dicsvágyán, kényelmén kell túllépnie annak, aki le
akarja leplezni.
Egzakt kutatást nem folytattam,
de érzésem szerint az egyik leggyakrabban elhangzott szó a darabban a becsület.
Mondani sem kell, többnyire Jago jelzőjeként hangoztatják, legkivált maga
Othello.
„Becsületes Jago” – íme a
gonoszság diadala.
 |
| Fotó: Schiller Kata - Stúdió K |
Hogy miért csinálja ezt Jago? Egy
ponton túl talán már maga sem tudja. Van egy gyanúja, hogy talán a felesége is
szeretője volt valaha a néger mórnak. Ez csak a kiindulópont. A ranglétrán való előrejutást is ettől reméli. Hozzáadódik
persze valamiféle idegengyűlölő ellenszenv. Meg az irigység. De egy idő után
már önmagáért, az ármány kedvéért, a mások feletti befolyás aljas kis élvezetéért
folytatja. Szinte képtelen leállni, mert nincs gátja. Mindenki beveszi az álnok
mesterkedéseit. Nem is tehet mást, a totális rombolásban senki sem tudja
meggátolni. A végső összeomlásig észre sem veszik, hogy ő az okozója.
Az Othello egyike a leginkább rezignált, feloldást nem adó
Shakespeare-daraboknak. Halál, rombolás, meghasonlás, bűn, gyötrelem marad Jago
önfeledt ármánykodása után.
Végül lelepleződik. És akkor mi
van? Kitombolta magát, kedvére húzta-vonta a szálakat, kiélte minden álnok
ötletét, nagyobb robajú összeomlást hagyott maga után, mint gondolta.
A gyenge és könnyen egyensúlyát
vesztő Cassio kerül Othello fényes pozíciójába (Kovács Krisztián remek
alakítása), tudjuk jól az események fényében, hogy alkalmatlan lesz a
feladatára. Az élet folytatódik tovább, egy fokkal rosszabb minőségben.
Mikor Jagót kérdőre vonják
gaztetteinek oka felől, nyeglén visszautasítja a választ. A nézőtérről világos
az oka és mozgatója a sosem pusztuló, mindig létező ármánykodó gonoszságnak:
„Csak. Miért ne?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése