Almodóvar a vágy törvényeiről
forgat, filmjei melodramatikusak ugyan, de nem melodrámák.
Buñuel életművének java a vágy
törvényét írja és festi. Almodóvar mozija szintén a vágy törvényére épül. Az
igazi különbség mester és (egyik) tanítványa között, hogy Almodóvar a
beteljesíthető férfivágyak poétája, Buñuel a beteljesíthetetlené.
Egy film, csak mert
melodramatikus jelenetei, szálai, sőt hangulatai vannak, nem lesz automatikusan
műfaji film. Ha Almodóvar életművének alapvonulatát lehet is talán
melodramatikusnak érezni, attól egyetlen darabja sem lesz melodráma. Bűnfilmnek
majd mindegyiket inkább mondanám, tragikomédiának épp a legjobbakat. Film noirnak
– a bűnfilm legnehezebb változatának – azonban egyiket sem tartom.
Amit Almodóvar forgat, az „melodramatikus”,
de nem melodráma. A melodráma védett, hagyományos formájában kihalófélben levő
nemes vad. Sajnos Almodóvar orvvadásza lett e védett zsánernek és nem megóvója.
Majdnem minden régi filmjében
volt melodrámai kellék, de azokban inkább a fekete humoros, komolyan kevéssé
vehető, bukfencező bűn vigyorgott, s ha keverte koktélját a különféle műfaji
kellékekkel, mindig a bűn, kevéssé a melodramatikus dallam uralkodott.
A melodráma filmműfaját nehéz
megítélni, a film noirnak talán még szigorúbb kötelmei vannak. A melodráma
alaphangja a romantika naivitása: a jóság, a szeretet apoteózisa. A film noiré a
romantika másik oldala: a gonoszság diadala.
Almodóvar szigorú határú és
szabályú műfajokat akart keverni. Nem alapvetően a történetmesélés, nem a
narráció újítója, mint Tarantino. A zsánerek keverője. „Keverve vagy rázva?” – Almodóvar
a zsánermixelés bűvészművésze. Boszorkányosan és nyeglén. Bravúrosan és
önkényesen, durván és finoman – vagy szabálytalan mélyütésekkel.
Ellentmondásos eredménnyel jár. A
klasszikus zsánerfilmek épp a saját műfajuk szigorú szabályaival, erős,
átléphetetlen határaival nyűgöznek le.
Fiatalkori gyors feltűnésekor avantgarde-amatőr-humoros,
szamárfülesen vihogó kezdet után a későbbi fővonalának egyik jeles darabja A vágy törvénye (Ley del deseo) volt,
nem véletlen, hogy produkciós vállalatának neve lett.
A zsánerfilmek megújítása?
Széttörése? Régebbi, nagyhatású filmjeiben olykor megnyerő, olykor
kellemetlenül reccsenő volt a fő-műfaji filmek (melodráma, komédia, film noir) szabadrablásos
széttörése. Almodóvar nem „ötvözött” soha filmtörténeti műfajokat, a
szabályokkal semmit nem törődött.
„Olyan vagyok, mint a bigámista, hűtlennek
kell lennem a történethez, melyet elmesélek” – ez a felismerés egészen kiváló
önismeretre vall. A szerzői filmes valami módon mindig hűtlen, műfaji korlátjai
nem lehetnek. Nem foghat azonban egyszerre kint s bent egeret – általában (szinte
soha) nem lesz példaadó zsáner (műfaji) film a munkája. Hitchcock is ezért nem
követhető. Semmi baj nincs azzal, ha Almodóvar nem lett műfaji filmes, csak épp
nincs értelme akként ünnepelni némely filmjét, mintha kiváló melodráma lenne.
Igen, a filmzsánernek is van
törvénye – nemcsak a vágynak. Sőt, lehet, hogy a filmzsánernek konokabbak a
törvényei. Csinálhatott Buñuel jónéhány melodrámát, Orson Welles valamennyi
bűnfilmet, Hitchcock a hatvanas évektől bármilyen thrillert vagy horrort, azok
kitörtek a zsánerből és a szabálytörésekkel rendezői művé váltak.
Almodóvarnál minden vörös. Izzanak
a vér színei, ráadásul ő nem a szivárgó vagy alvadt vér mestere, ő mindig a
zubogó, a lőtt, szúrt, töréses, halálos sebekből zuhogó vérfolyam
mestere.
Eleven hús, Mindent anyámról,
Rossz nevelés – ha valaki régebbre
kutat, még több vérfolyamot talál az életmű filmjeiben, de nem ólomkomolyan
véve: szabadabban, anarchikus hangulattal.
Vörös és fehér. Almodóvar a
fehért használja ellentétként. A fehér nála a kórház, a sterilitás, a halál és
az élőhalottak, a nem életszerű színe. A rokonszenves, izzó életű embereknek
nála nemcsak dobogó szíve vörös, hanem a ruhája, sőt még a cipősarka is.
Kórház Almodóvar minden második
filmjében szerepel, hát hogyne, hiszen mindegyikben valamilyen súlyos baleset
éri figuráit. Ha nem, akkor nehéz szülésre látogatunk. Fehérrel keretezi a
vöröst. Almodóvarnál ez a végzetes szín: a kórházfehér.
Idézőjelek, megkérdőjelezés, véresen
túlbonyolított történet – de mintha Almodóvar szabadulóművész, a legtúlzóbban
véres agyonbonyolítottságból is kiszabaduló mesélő lett volna sokáig. Mindig
vegyült benne az egykori amatőrfilmes és a nagyon professzionista tudás.
Inkább talán maga az „Almodóvar-jelenség”
volt korszakos – a Franco-rezsim után ugrás az új spanyol kultúrába – és nem is
annyira művei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése