Ahhoz a generációhoz tartozom,
akik a kilencvenes években váltak felnőtté. Él bennem egy kép a saját
nemzedékem és az előző nemzedékek kelet-európai rendszerekhez való viszonyulásáról.
Nem túl patetikus, inkább ironikus.
Ha az 1960-as, ’70-es, ’80-as
években felnőtté vált generációról (nálunk a Kádár-korszak) kellene egy
szemléletes fotográfiát készíteni, akkor egy embert ábrázolna a fotó kopár
szobában, aki ül egy karosszékben, és mereven bámul egy zárt ajtóra. Kezei a
szék karfáját szorítják, testhelyzete lefojtott feszültséget jelez.
 |
| Apsolutno |
A kilencvenes években felnőtté
vált nemzedék egész más képet mutat. Itt már két ember áll egymással szemben,
és az egyik torz vicsorral öklét rántja a másik elé. Van ebben agresszió, de
hisztéria és nevetségesség is. Hiszen könnyen lehet, hogy csak a márkás és
drága karórájával akar hencegni, ez a nemzedék már csak ilyen hívságos, szereti
a javait mutogatni, és gyakran meg is elégszik ennyi társadalmi állásfoglalással.
 |
| Peter Weibel |
Most már sokkal érdekesebb lenne egy
olyan fotográfia, ami az ezredforduló után felnőtté vált nemzedékről készül.
Ebben a tekintetben hagyott némi hiányérzetet
bennem a Ludwig Múzeum Anarchia. Utópia. Forradalom
című kiállítása. A „nagy öregek” máig ívelő alkotásai mellett jó lett volna nagyobb
számban látni azok reflexióit is, akik a nyolcvanas-kilencvenes években
születtek. Hiszen erről a témáról minden nemzedéknek van valamilyen képzete, és
ha majd egyszer nem lesz, az emberiség elmehet kihalni.
Ám ha azzal a szemmel nézem, hogy
a kiállításnak a kelet-európai államok szovjet blokkból szabadulásának 25 éves
évfordulója adta az apropóját, akkor átfogó válogatást ad az egykori lázadókról,
akik a mai viszonyokra is képesek kritikus forradalmisággal nézni, de
legalábbis a kipukkadt utópiákat művészi hitelességgel rögzíteni. Nem a
mainstream, hanem a rebellis „szó nélkül nem hagyók” körébe tartoznak.
Szándékoltan csak egyetlen konkrétumot
emelek ki a kiállításról, amelyet már a kétezres évek szülöttei alkottak.
Szíriai gyerekek rajzai láthatók nagyjából a kiállítás közepén. Fejbe csap,
gyomron rúg. Színes ceruzás rajzok bombák és fegyverek sűrű árnyékában. Gyermeküket
sirató asszonyok; katona, aki épp főbe lő valakit; romok, gyilkolás, terror és vérfagyasztó
rémület. Lerajzolták az életüket. A komfortos okosságú bácsik és nénik csak
nézzék. A szíriai gyerekek képünkbe vágják a nagy büdös tényállást utópiákról
és anarchiáról. Nehéz megtalálni mostanság azt a vékony pallót, ami egyformán távol
tart a komfortos magánvalóba meneküléstől és az önfelmentő mizantrópiától is.
 |
| Zoran Todorovic |
A kiállítás az elmúlt évtizedek
kelet-közép-európai szcénájára adott radikális művészeti válaszokat tárja
elénk. Séta a pofátlanságban. Elgondolkodhatunk közben azon is, mi a csuda
bucka ez a Kelet-Európa, ahol éldegélünk.
Kísérletek, performanszok,
installációk, filmek, képek, olyan tárgyi reliktumok, amik jelzik, hogy a
művészetnek van egy vonulata, ami a társadalmi viszonyokra, visszásságokra
erőteljesen és érzékenyen reflektáló alkotói hozzáállást tükröz. Pellengérre
állítja a politikai hatalmaskodást, kispolgári tokosságot, sznob allűrt,
konzumpunnyadást.
 |
| drMáriás |
Üde pofátlanság, szellemes
fityisz, művészettörténeti rebellió társadalmi érzékenységgel elegyedve, szívszorító
vagy ordenáré, vidor és vad, de mindenképp provokatív. A rögvalóságot rugdossák pimaszul, és a deklarált értékrendet ízekre szedik. Egy önbálványozó
hatalomnak ez minden korban igazán rosszul eshet.
Láthatók nagy nevek alkotásai és
érdekes rebellis ötletek. Mind azt sugallják, hogy megelégedni, önelégültté
válni kies társadalmainkban nem lehet. Mert akkor jön egy radikális művészi
pofon.
 |
| Marko Brecelj |
A honlapon olvasható, hogy a
kiállítás azt is firtatja, „elindítója-e
a művészet lényeges társadalmi, politikai változásoknak”. Nyilvánvaló a
válasz: egyáltalán nem. Annyi más társadalmi intézmény van erre kitalálva:
tudomány, vallás, politika, média. A művészet egyszerűen csak magunkhoz térít. Az
sem baj, ha néha radikálisan beint a társadalomnak. Általában rászolgál.
 |
| Jonathan Meese |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése