A sátorverő – Bronislaw Malinowski

Írta: Inkabringa

A 20. század első felében a lengyel nemesi származású Bronislaw Malinowski az emberi kultúrák vizsgálatában máig példaadó módszertant dolgozott ki.

Malinowski arisztokrata ősökkel és a legmagasabb intellektuel gyökerekkel indult. Apja neves filológus professzor volt, kérdés sem lehetett, hogy fia is tudósi pályára lép.

Bronislaw Malinowski (1884-1942)

Krakkóban matematikát, fizikát és filozófiát tanult. Tanulmányait 1908-ban fejezte be. Lipcsében ismerkedett meg Wilhelm Wundt pszichológiai elméletével.

A másik erős hatás James Frazer Az aranyág című könyve volt, amit ma már nem annyira tudományos megalapozottsága, hanem kultúrtörténeti fontossága miatt tisztelünk. Olvasása ma is élményt jelent.

Malinowski érdeklődése az egyén kultúrában és társadalomban való létezése felé irányult. Tanulmányait Londonban folytatta, Európa akkori szociológiai és antropológiai központjában.

Malinowski a brit szociálantropológia megalapozója, aki funkcionalista elméletében a biológiai és pszichológiai ismereteket is felhasználta. Elméletének lényege, hogy az emberi kultúra az alapvető emberi szükségletek kielégítésére létrejött másodlagos eszköz. A táplálkozás, biztonság, reprodukció, komfortérzet stb. univerzális emberi szükséglet. A társadalmak közötti eltérést az adott földrajzi-éghajlati adaptáció befolyásolja.

Malinowskit azonban nem teóriája, hanem metodikája tette a kultúrakutatás mesterévé. Ennek lényege az a mondata, hogy „a törzsfőnök mellé kell állítanom a sátramat”. Túllépett a Franz Boas által indított terepmunka felfogáson is. A résztvevő megfigyelést teljes mértékben a vizsgált közösség tagjává válva gondolta el.

A kultúra komplexitásának vizsgálatát nélkülözhetetlennek tartotta ő is, a gazdaságtant éppúgy tanulmányoznia kell a kutatónak, mint a hiedelmeket vagy az élelem feldolgozásának módszereit.

Egy sajátjától eltérő kultúra megismerésének egyik legfontosabb eszközének a nyelvet tartotta. Az adott nyelv stilisztikai és lingvisztikai vizsgálatával a kultúra számos titka feltárul. Malinowski Új-Guinea szigetvilágának több nyelvét kifogástalanul elsajátította, amellett, hogy lengyel anyanyelvén kívül számos európai nyelven beszélt valamint a latinban és ógörögben is járatos volt. 

Első terepmunkája 1914-ben Új-Guinea partjaihoz vezette, Mailu szigetére. Későbbi teóriájának és módszertanának ez adta az alapkövét. Egy év után anyagi nehézségek miatt (ez azóta is kísértő átka az antropológusoknak) fel kellett adnia terepmunkáját.

Hamarosan azonban újból lehetősége nyílt Új-Guinea partjaira jutni és kutatásait folytatni. 1915-ben lépett Trobriand szigetére, amelyre azóta az antropológia „mitikus helyeként” tekintenek.

Az 1918-ig tartó terepmunka tapasztalataiból született könyvek máig példaértékű és nehezen meghaladható kutatói eredmények.

A Nyugati Pacifikum argonautái című könyve 1922-ben jelent meg. Bevezetőjében részletesen tárgyalja terepmunkájának módszertanát, amely bibliája és útvezetője a 21. századi antropológus nemzedéknek is.

A kagylókból készített ékszerek (kula) a szigetvilágban körbejártak és Malinowski megfigyelése szerint mindig figyeltek ezek egyenlő mértékű eloszlására. Ez nem a kereskedelmi forgalmat, hanem a szigetek közötti folyamatos kapcsolattartást szimbolizálta.

Malinowski az európai fehér ember viktoriánus szemléletű magas társadalmi köreiből indult és nagy utat tett meg ahhoz, hogy az emberi kultúrákról való gondolkodás iránya megváltozzon. Ehhez tabukat kellett ledönteni és az mindig botránnyal jár.

Az 1929-ben megjelent A vademberek nemi élete című könyve cenzúra alá került. Pornográfnak, felháborítóan pőrének nyilváníttatott. Celofánba csomagolva jelenhetett meg, a prüdéria útját állta az emberi szexualitással való szembenézésnek.  

A mai kultúrakutatók szerint a dézsából öntött és kirakatba tett hétköznapi pornográfiának ugyanez a prüdéria az alapja. A szexualitás és az erotika mélységeivel való szembenézésre és annak megélésére való teljes képtelenség. Csak ez most nem az elfojtó szigorban, hanem a felszínes idétlenkedésben, tömegcikké válásban nyilvánul meg.

Malinowski új-guineai terepmunkája ideje alatt tört ki az I. világháború. Az angol fennhatóság alatt álló Guineában az osztrák-magyar állampolgárságú Malinowski ellenséggé vált. Az ott élő angol adminisztrációt dicséri, hogy túlléptek a szűk látókörű szabálykövetésen és ahelyett, hogy gyűjtőtáborba zárták volna, engedélyezték, hogy tovább folytassa kutatásait.

Milyen sok összetevője is van annak, hogy egy korszakalkotó gondolat megszülessen.

Malinowski az 1930-as évektől amerikai egyetemeken tanított, a pueblo és zapoték indiánok között is kutatott. Erős, hatásos tanár volt, előadásaira zsúfolásig megteltek az előadótermek. Evans-Pritchard, Raymond Firth és mások, a későbbi antropológiai gondolkodás meghatározói voltak tanítványai.

A halál is a katedrán érte, 1942-ben, a Yale Egyetemen.

Malinowski szellemi-emberi örökségének igazi mélységét és gazdagságát nagy vihart keltett naplójának 1968-as megjelenése adta meg. A naplót nagyrészt a Trobriand szigetén töltött terepmunkája idején írta, és halála után negyedszázaddal, a Nyugati Pacifikum argonautái példaképként rajongott írójának személyes feljegyzései teljes megdöbbenést váltottak ki az antropológusok körében. 

Magyarul máig nem jelent meg. Ismerve az antropológiai szemléletmód hazai lehetőségeit, egyelőre nincs is sok esély rá. 

Malinowski addig valamiféle igazság és tisztesség, erkölcsi magaslat és feddhetetlen elfogulatlanság prófétájaként élt a köztudatban. A naplójából azonban egy hiú, önbizalom hiányos, frusztrált, hipochonder ember vívódását olvashatták ki. A naplót nem publikálásra szánta, nem a közönségnek való mórikálás vezette a tollát. Saját lelkének démonjaival szembesült a terepmunka magányában.

Leplezetlenül őszinte, öngyötrő, feltárulkozó írás.

Legnagyobb vihart a bennszülöttekről írt mondatai keltették. Az időnként kitörő rasszista kiszólásai, a számára idegesítő szokásaik olykor indulatos taglalása. Megütközést keltett a ’néger’ szó használata is. Később belátták, e szó használata egészen mást jelentett 1918-ban, mint az 1970-es években.

Malinowski naplója az antropológusokból megdöbbenést, kiábrándultságot váltott ki. Volt, aki azt mondta, hiba volt nyilvánosságra hozni. Mások trónfosztást emlegettek. A széles körű eszmecsere csak a nyolcvanas évekre csitult el.

A vita, a szemléletmódok ütköztetése – mint mindig, ha jól csinálják – végül meghozta a megtisztító belátáson alapuló megismerést.

Ahogy Raymond Firth, egyik tanítványa írta, mindenki nézzen a saját lelkébe mélyen, és csak utána ítélkezzen. Kevesen mernek ilyen nyíltan saját maguk tükre elé állni.

Mások szerint ez a napló egy biztonsági szelep volt, ami segítette saját kultúrájának és korának, egyéni esendőségének csapdáit felismerni és intellektusával mindezen felülemelkedni.

Malinowski módszerének lényege, hogy egy sajátunktól eltérő kultúrát a bennszülöttek nézőpontjából kell megvilágítani, nem hozzánk képest. A naplója azonban őszinte nyíltsággal beszél arról, hogy mennyire nehéz ez időnként.

Különösen nehéz volt a 20. század elején, amikor ez a megközelítés nemhogy elvárás lett volna, de még nem is létezett. A fehér európai kultúrához képest minden csak lenézett vadság volt. Ahhoz, hogy a tolerancia, az empátia és nagylelkűség alapja a másik nézőpontjának megismerése legyen, Malinowski lelki pokoljárása kellett.

Hiszen még manapság is tapasztalhatjuk, hogy egy adott kultúrához tartozó akkor fogad el valakit, aki másféle, ha az hajlandó olyanná válni, amilyen ő. Olyan lesz a hite, a meggyőződése, az ízlése, a viselkedése, irányultsága, ami számára otthonos. Magához faragja, gondolván, így segít neki. Malinowskinak is köszönhetően az antropológiai szemléletmód túllépett ezen.

Mára nyugvópontra került ez a vita. A Nyugati Pacifikum argonautái és Malinowski személyes naplója egymás kiegészítői. Együtt adják meg egy kivételes emberi lélekküzdelem és a saját korán átlépő intellektuális felülemelkedés történetét.

Malinowski trónja emberi esendőségeivel együtt biztosan áll. Bizonyította, hogy a tolerancia, az empátia, a másik nézőpontjának megismerése és elismerése nem velünk született tulajdonság, ami egyesekben megvan, másokból hiányzik. Tudatos folyamat, intellektuális kihívás, tanulható és mindenki számára elérhető.

Nem az a szégyen, ha valakiről kiderül, hogy hibázó, törékeny ember. Mindenki az. Aki hajlandó saját lelkébe őszintén belenézni, mérlegre tenni a benne élő jót és rosszat, képessé válik mások megértésére is.

Ahogy Malinowski írta naplójában: „Végül is én is csak egy ember vagyok.”

Simon mágus és Danilo Kiš

Írta: YGergely

Danilo Kišsel találkozhattam volna Párizsban. Barátaim látogatták meg, engem is hívtak, én mégsem mentem. Nagydumás, duhajul ivó, nőket bűvölő sármos férfiként emlegették. Irtózom az óbégatva összeboruló férfitársaságoktól, s nőket se bűvöljön sármosan más – helyettem.

Danilo Kiš Simon mágusát azonban nem győzöm újraolvasni. Remekműnek vélem, főleg azért, mert nem tudom utolérni szélvész gyorsan bukfencező fantáziáját, ravaszul elrejtett véleményét. Valószínűleg maga Kiš sem tudta utolérni, csak kergette.

Azért (is) remekmű ez az elbeszélés, mert mulatságosan és fenyegetően színeváltozó, mint valami élő tenger.

Nehéz olyan olvasót elképzelni, aki megmondaná, hogy Simon mágus szent-e vagy szélhámos. Mindenesetre röhögni valóan gyűlöletes és szeretetre méltó.

Simon azzal hivalkodik, hogy nagyobb csodákat tud tenni, mint Jézus. Csúfosan felsül vele. Megint prófétál, s most valóban nagyobb csodákat tesz. Szent vagy csaló?

Játékos mókamester, szárnyalunk vele a tehetség és a népámítás egén. De csont és koponyatörően zuhanunk vissza. 

¡ Arriba!

Írta: Inkabringa

Hozzászoktunk, hogy az esztrád színpadok bonvivánjai tökéletesek, ha nem tökéletesek, akkor tökéletes tánckar kíséri/takarja őket. Szimpla, elvárt, csöppet sem megrázó tökély ez.

Hálám és elismerésem mindazoknak, akik a maguk természetességében állnak színpadra. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez erősen műfajfüggő.

A Spanish Harlem Orchestra három bonvivánja minden esztrád sablonra rácáfol. Lenyűgözőek. Őket látva egyértelmű a definíció: egy férfinak se szépnek, se jónak, se fiatalnak nem kell lennie - elég, ha salsázni és szambázni tud.

Mindenki valamilyen és az épp elég érdekes. A hétköznapi ember a legizgalmasabb. Meggyőződése, hogy semmit nem tud, és semmi nem múlik rajta. Ezt igyekeznek is erősíteni benne. Pedig épp az ellenkezője igaz.

Mindenkinek van az a nagy, nehéz massza a fejében, ami miatt életünk első évében a két lábra állással és járni tanulással küzdünk. Használjuk az agyunkat bátran, a minta- és szabálykövetésen túl még sok mindenre jó.

A ’gondolkodás nélkül követem’ helyett a ’gondolkodva mérlegelem’ lehetne a hétköznapi ember 21. századi nagy megújulása.

A saját vélemény nagyobb kincs, mint az államkötvény.

Úgyhogy mindenki bátran gondolkodjon. És salsázzon. Vagy szambázzon. Vagy ahogy gondolja.

Opportunista zseni – Richard Strauss

Írta: Inkabringa

Richard Strauss százötven évvel ezelőtt született. Hogy megalkuvó sikergyáros vagy őstehetségű zseni volt, arról a kortársai is vitatkoztak és az utókorának is megoszlik a véleménye. Nyilván majd az utókor utókorának is.

Richard Strauss (1864-1949)

A 20. század első felében volt zenitjén a pályája, nem túl elegáns történelmi díszletek között.

Ez a történelem nem kímélte és ő volt annyira óvatlan, hogy hagyta magát besározódni. Áradó muzikalitás, kísérletező zsenialitás, zeneszervezői talentum és kínos bakik, történelmi esetlenkedés, szerencsétlen művészhiúság, politikai naivság. Mindez együtt jellemzi Strauss életét.

Óriási sikerei és botrányai voltak az operaszínpadokon. Zenei tehetségét senki nem kérdőjelezte meg. Sikeres volt, máig az. Puccini után a leggyakrabban játszott 20. századi operaszerző napjainkban is.

Salome (Royal Opera House) - Salvador Dalí díszlete

Még a 19. század végén, 25 évesen tört be az operaszínpadokra a Nicolaus Lenau szövegkönyve alapján írt Don Juannal. Opera egy amorális férfiról, akiben a szexualitás a nihilizmussal keveredik, aki túl van már jón és rosszon. Arcátlanság volt ez a korabeli színpadokon.

A kedélyek borzolását a 20. század elején írt operáival is folytatta. Az Oscar Wilde - szintén nagy botrányt kavart - darabja alapján készült Salome (1905) bemutatóján a cenzorok és a közönség egyformán kiborult az érzékiség és agresszió leplezetlen színre vitele miatt. Folyamatosan színpadon van a mai napig, még mindig képes zavarba hozni és felkavarni a publikumot.

Strauss később sokszor emlegette, hogy ennek az operának a jogdíjából vette meg a bajorországi Garmisch-Partenkirchenben levő rezidenciáját. A jólét és siker mindig fontos volt számára. A II. világháború után innen vitték el az amerikai katonák.

Az Elektra (1909) Szophoklész drámája nyomán Hugo Hofmannsthal librettójára készült. Ez volt az első közös munkájuk és ezután húsz évig, Hofmannsthal haláláig töretlen volt az együttműködésük.

Vitáik voltak azért, mert Hofmannsthal bírálta Strauss művészfelfogását. Strauss művelt, olvasott ember volt, de Hofmannsthal szerint menekült az élettel való szembenézéstől, figyelmen kívül hagyva a magasabb szintű intellektuális létvizsgálatot.

Az Elektrában az ókori görög dráma a 20. század tükreként jelenik meg. Az önpusztító rögeszmék dúlása a 20. század emberének is üzenetet hordozott. Napjainkban is feltűnik az operaszínpadokon. Az üzenete a 21. századnak is szól.

Elektra - Royal Opera House

Egy-két évtizeddel ezelőtt a zeneítészek későromantikus utórezgésnek tartották Strauss zenéjét. Manapság egyre inkább méltányolják a romantikából induló, de bátran a modernitásba forduló műveit. Tudj’ isten, mi lesz a kanonizált vélemény róla ötven év múlva.

Az Elektra mindenesetre a korabeli kritikusokat meglehetősen felháborította. Túl disszonánsnak tartották. Egyikük azt írta epésen, hogy az előadás után alig várta, hogy hazaérjen, és leüssön a zongorán egy C-dúrt, hogy megbizonyosodjon róla, még létezik.

Strauss drámai vétke, hogy ha szőrmentén is, de a náci Németországgal együttműködött. Ez bizony elég súlyos vétek.

Annak, hogy a sikerei csúcsán álló Strauss miért nem szállt szembe a hitleri tébollyal, hogy miért nem menekült el előle belső avagy külső emigrációba, több oka is van.

Az egyik kétségtelenül nemes, de rendkívül naiv érv. Strauss zenésztársai, barátai között számos zsidó volt. Őket próbálta menteni tekintélyével. Sőt, a családjának tagjait is, hiszen menye zsidó származású volt és így két unokája is annak számított.

Befolyását, tekintélyét, minden létező és képzelt kapcsolatát bevetette, hogy mentse barátait, szeretteit. Sajnos kevés sikerrel. Naivsága főként abban nyilvánult meg, hogy azt hitte, a náci gépezetre lehet bármiféle befolyása.

Goebbels, aki a Reichmusikkammer élére 1933-ban kinevezte, lesújtó véleménnyel volt róla, afféle neurotikus dekadensnek tartotta. Semmit nem adott Strauss véleményére. A megvetés kölcsönös volt, Strauss talpnyaló senkiházinak tekintette Goebbelst.

Strauss és Goebbels

Komolyabb konfliktusuk 1935-ben volt, amikor Strauss A hallgatag asszony című operájának plakátján Goebbels nem engedélyezte a zsidó származású Stefan Zweig nevét feltüntetni (ő írta a librettót). Strauss tiltakozott.

Mindezt levélben megírta Stefan Zweignek, és ez a levél a jól működő náci hírszolgálatnak köszönhetően egyenesen Hitler asztalán landolt.

Strauss nemcsak Goebbels intellektuális képességeit, hanem Németország náci jelenét is megkérdőjelezte. Ez az igazgatói székébe került.

Strauss azonban nem tudott elszakadni sikerei földjétől. Megszokta a jólétet, a befolyást, az elismerést, a pozíciót.

Maradt, és sorra belesétált a náci hatalmi gépezet kompromittáló csapdáiba. Az igazgatói székből való távozása utáni évben, a rossz emlékű 1936-os berlini olimpiának már az ő szerzeménye lett a himnusza.

A maga ügyetlenül lavírozó módján azért igyekezett távol maradni a náci befolyástól. A pártba például sosem lépett be (bár presszionálták), ellentétben sok művésszel és tudóssal, akikben az ambíció legyőzte a morális ellenállást.

Richard Strauss nem világtól elszakadt, magányos alkotó volt. Zenei társulatokat vezetett, dirigált, operaszerzőként a színház köreiben mozgott (felesége operaénekes volt). Pezsgő társadalmi életet élt. Az első volt azok között, akik a művész mellett a tevékeny menedzsertípust is megtestesítették.

Aktívan ténykedett azért, hogy a művészek alkotásaikból saját jogon megélhessenek, ne kelljen függeniük hatalmi, kormányzati, pénzmágnási kegyektől. Ez méltányolható igyekezet, Bach, Vivaldi, Mozart is erre vágytak volna, s talán nincs egyéb vágya a mai művészeknek sem.

Megint csak a jóakarat csúszott el az ügyetlen politikai érzéken. Strauss darabot írt Goebbelsnek dedikálva, hogy ezzel a hízelgő gesztussal rávegye, a szerzői jogdíj jogosultságot harmincról ötven évre emeljék. Micsoda történelmi malőr.

A grandiózus tehetség, a közjóért tevékenykedés, a self-made-man pozitív kontextusa keveredett a pitiző megalkuvások és nárcisztikus magakelletések felesleges botladozásaival.

Kezdetben, az 1933-as náci hatalomra jutáskor Strauss még arról beszélt (ezt később is érvként hozta fel), hogy a Wagner zenéjéért rajongó Hitler személyében végre egy művészet iránt érdeklődő kancellár került az ország élére.

Minimálisan is szűklátókörűségre valló mondat ez. Hofmannsthalnak talán igaza volt, Strauss tényleg menekült az élettel való szembenézéstől, az intellektuális keresztmetszettől. Inkább simult, belenyugodott, hiú volt, amikor tisztánlátónak kellett volna lennie.

Tudvalevő, hogy a náci vezérek között szép számmal voltak tuskók, faragatlan ostobák, de voltak rendkívül cizellált intellektusú, széleskörű műveltséggel rendelkezők is. Semmi különbség nem volt közöttük. Egyformán kegyetlen, megszállott hóhérai lettek Európának.

Jó példa erre Franz Hans személye, aki magasan képzett jogász volt, olvasott, finom modorú ember, bámulatos zenei műveltséggel. Strausst is magával ragadta ez a választékos ízlés. Bachról, Beethovenről beszélgettek, értőn, szellemesen. Strauss megint csak a maga szűk világából nézte az életet.

Nem tudta vagy nem akarta tudni, hogy ezt a kitűnő társasági embert Lengyelország mészárosának nevezték. Teljes joggal. Több millió ember halála száradt a lelkén.

Strausst olyannyira magával ragadta Franz Hans zenei rajongása, hogy egy dalt is írt hozzá. A mű elveszett, töredékek maradtak fenn emlékezésekben. Vállalhatatlan morális és művészi fiaskó.

A világháború végén, 1945-ben Klaus Mann egy amerikai újság megbízásából interjút készített az idős Strauss-szal. A mester érvei ugyanazok voltak, mint addig is mindig: nem tudott semmiről, ő egy zeneszerző, és aki a zené(jé)t szereti, ahhoz ő is bizalommal fordul.

Talán némi adalékot adott ez is Klaus Mann Mephistójához.

Amikor egy amerikai tiszt jelent meg a 82 éves Strauss Garmisch-Partenkirchen alkotói rezidenciáján, hogy kihallgatásra vigye, az agg mester ezzel fogadta: „Én Richard Strauss vagyok, a Rózsalovag és a Salome zeneszerzője.” A tiszt elismerően bólintott, szintén zenei műveltségű ember volt, de magával vitte a legendás zeneszerzőt.

Strausst végül felmentették a náci kollaborálás vádja alól. Jogilag nem vonták felelősségre. Nem is volt másokat veszélybe sodró vétke. Morálisan azonban meghasonlott. Levetette korábbi művészhiúságát. Élete utolsó néhány évében a világtól elzárkózott. A rezignált múltidézés és az elmúlás felé tartó megtisztulás vette át a hangot kontemplatív műveiben.

Halála 1949-ben minden emberi esendősége ellenére megrázta a zenéjét szerető világot. Tehetsége, úttörése, nagy zeneművei, méltó sikerei előtt tisztelegtek. Temetésén Solti György vezényelte legnépszerűbb operájának, a Rózsalovagnak híres trióját.

A mai szuperkommerszbe ágyazott világnak is eszébe juthat Richard Strauss, hála a filmnek. Az amerikai filmipar csúcsintellektusú fenegyereke, Stanley Kubrick 2001 Űrodisszeia című filmjének emblematikus jelenetéhez Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című műve adta a zenei aláfestést. Az már Kubrick szemfüles pimaszságát dicséri, hogy a Zarathustra dallama egy másik Strauss Kék Duna keringőjébe úszik át.

A két Strauss csupán névrokon. Kubrick azonban zseniálisan fűzte őket egybe. Nietzsche találkozása a könnyed bécsi vérrel.

Hova nézünk?

Írta: Inkabringa

Az utcán barangolva, két keréken vagy két lábon poroszkálva, netán tömegközlekedve, érdekes dolgokat láthatunk.

Ilyen élmény az egyszerű keddekben vagy szerdákban jőve-menve minduntalan a virtuális világba botlani. Néha konkrétan is belebotlunk, hiszen ha valaki okostelefonját bűvölve tör előre a tömegben, a rögvalóban létező szembejövőknek kell félreugraniuk járókerettel, babakocsival, hogy az amúgy csöppet sem egymásra figyelő közforgalmi zűrzavar ne fokozódjon tovább. Különösen izgalmas a helyzet, ha bringázás közben kattan rá valaki a virtuális létre.

Mindennapos látvány a villamoson, hogy okostelefonjukba zuhant emberek állnak-ülnek a körülöttük levő világ teljes kizárásával. Ez fokozható, ha zenét, más egyebet is hallgatnak közben. Nincs többé zavaró emberi tényező.

Talán alapvető hibakódom, vagy nehézségeim vannak a civilizációs evolúcióval, de el nem tudom képzelni, mi érdekesebb lehet annál, amit a világban magunk körül látunk, hallunk, tapasztalunk. Még ha nem is olyan varázsos és kecsegtető, mint ama másik, szépen szerkesztett univerzum. A valóság minden rút reménytelensége ellenére mégis érdekes.

Leginkább azon csodálkozom, amikor fiatalok lézengenek egymás mellett, egymásra nem is figyelve, messze túl a világháló zugaiban bolyongva.

Két tizenéves fiú felszáll a villamosra, kezükben telefon, szemük a képernyőre szegeződik, és elmélyülten elemzik közösségi oldalaik ismerőseinek ismerőseit, vajon milyen lányokat kellene buliba hívni. Méricskélik kinézetüket, kapcsolati hálójukat, némelyikről megjegyzik, ez még szép is.

Csakhogy ott ül a közelükben két fiatal lány. Szerintem szépek is, bulizni is lenne kedvük. A fiúk, mintha észre sem vennék őket. Teszem hozzá, a lányok sem a fiúkat, mivel ők is okostelefonjaikba mélyednek. Az egyik fennhangon taglalja életének intim részleteit valakinek az éter túloldalán, a másik füldugóval a fülében némán bújja mobilját, pásztázza a világhálót, vagy zenét keres, vagy mit tudom én mit.

Egyetlen pillantást nem vetnek egymásra, pedig láthatóan mind társaságot keresnek. Nem értem, hiszen hinném, karnyújtásnyira van a megoldás. De nem.

Fiatalok ülnek egymással szemben, okostelefonjaikra meredve. Mivel én még egy korábbi alomban szocializálódtam, mindig felötlik bennem a kérdés: miért nem egymást nézik? Vélhetően semmi visszatartó tényező nincs még az életükben, ami akadálya lenne az egymás tekintetébe merülésnek. Miért nem használják ki?

Tudom én, hogy ott a világ pókhálója ezekben a készséges ketyerékben, telve lélegzetelállító érdekességekkel. Meg azt is, hogy egy pillanatra sem szabad lemaradni, útközben is a hálóban kell lenni.

De én annál nagyobb csodát és izgalmas szépséget elképzelni sem tudok, mint egy másik szempárba beleveszni.

Lehet, hogy az okos ketyerébe mélyedt fiatalok is ettől az érzelmi turbulenciától tartanak. Na de miért, ha egyébként épp erre vágynak?

Azért ismerkednek, kapcsolatok, szerelmek szövődnek, ennek még mindig van keletje, sőt továbbra is a legfőbb cél. Csak az üveghegy helyett most már a virtuális mezőkön kell átvágniuk.

Bár az is igaz, hogy egyre kevésbé lepődöm meg, ha a buszon két fiatal ül némán egymás mellett, mobiljukról tekintetüket le sem véve. Vélném, idegenek. Majd valamelyikük megszólal: ’Szállunk?’ A másik bólint, nagy egyetértésben  leszállnak, és kéz a kézben sétálva folytatják tovább okostelefonjaik bámulását.

Az ilyesmi gyakori, de mégsem mondanám, hogy végképp a cyborg-lelkeké a jövő. Nemrég ugyanis egy húszéves lány mesélte nyári élményeit, amikor is a Balatonnál megismerkedett egy fiúval, akivel első látásra egymásba szerettek. Hogy átérezzem a súlyát kapcsolatuk különleges erejének, a következőképp nyomatékosította beszámolóját: annyira belehabarodott a fiúba, hogy két hétig eszébe sem jutott a facebook.

Hiába, ezt már Arisztotelész is megmondta: a szerelem a túlzásnak egy neme. 

Déry és Makk

Írta: YGergely

Makk Károly – Visconti és Bo Widerberg társaságában – rendezői különdíjat kapott az 1971-es Cannes-i fesztiválon a Szerelem című filmjéért.

Az egyik zsűritag, Michele Morgan, a díjkiosztás után elmondta a rendezőnek, hogy nagyon meghatotta a film, különösen a színészek játéka. Melegen gratulál tehát, csak azt nem érti, s kicsit hiányolja is a magyarázatot, hogy miért van évekig börtönben a férfi szereplő, hiszen a Darvas Iván játszotta figuráról alig képzelhető el valamifajta bűntény… Ennyit értett akkor a Nyugat a Keletből.

A rendező Déry Tibor két elbeszélését ötvözte egyetlen forgatókönyvvé. (Szerelem; Két asszony). Irodalmi és történelmi tény, hogy az író saját sorsa szolgált modellül a novellákhoz.

Amikor 1957-ben, hatvankét évesen Déryt börtönbe zárták a forradalom alatti írásaiért, beszédeiért, édesanyja már nem remélhette, hogy fiát viszontlátja. Hallgatni kellett tehát arról, hogy fia börtönben van.

Déry felesége úgy döntött, hogy az író nem börtönben, hanem fontos munka miatt Amerikában tartózkodik. Rendszeresen hamisították anyjához írt leveleit, melyekben nagy amerikai sikereiről számol be.

                         

A matróna korú, német anyanyelvű anya valóban nem éri már meg fia szabadulását. Halálához közeledve saját gazdag múltjában él. (Az író és az anya levelezését kötetben is kiadták, Liebe Mutter! címmel.)

A filmbeli történet idejét, nagyrészt cenzurális okokból, megváltoztatták, nem a forradalom után játszódik. Makk művében az ötvenes évek elejét írják, s a hős (Darvas Iván) a Rákosi-korszak börtönéből szabadul amnesztiával. Az anya múltbeli emlékei olyan erősen különböznek a jelentől, mintha másik bolygón járnánk.

Az árnyéksávok és fénypászmák varázsát az egyik legnagyobb magyar operatőr, Tóth János kamerája teremtette meg. A legszebb tárgyak fekete-fehérben nála csodálhatók meg, de a tárgyak igazsága Makk és Tóth János számára természetesen nem valami szépelgően hamis szecessziós múltidézés jegyében fénylik fel.

Rácsok, korhadt lépcsők, fáradt arcok, vakolat-hullatta nagy falak, Szabad Nép, Kossuth-cigaretta, Terv-cigaretta, rútul kisszerű és szürke, fáradt „valamik”.

Mai nézője valamit megérez a múlt fenyegető erejéből, de abból is, hogy a fenyegető erő nem tud mindent elpusztítani. Ez a film – ha nem is megbékélést, de – békét sugárzott. Szólt más nyitott szívű nézőkhöz is szerte Kelet-Európában: Kieslowski egyik fiatalkori filmjében ott a Szerelem plakátja a főhős szobájában…

A Szerelem három nagyszerű színész, Darvas Iván, Törőcsik Mari, és a magyar filmen és színpadon évtizedek óta nem szerepelt Darvas Lili jutalomjátéka. Molnár Ferenc egykori felesége, a valahai Reinhardt-színésznő elképesztő finomsággal és erővel elevenít meg egy század eleji emlékekben élő idős nagypolgárasszonyt.

Az „időcsere” jelentéktelenné válik, a film képsorai így is az ’56-os forradalom leverése utáni megtorlás idejét sugározzák. Sőt, azt is mondhatjuk, a film készítésének 1970-es jelenére vonatkoznak.

Mint minden nagyon jelentős alkotás: mindig jelen idejű marad. Makk Szerelem című filmje mai film.

Citátumok 2.

Marc Abélés: Az állam antropológiája

„Valaki, aki mindaddig csupán egyike volt polgártársainknak, egyik napról a másikra a közösségi érdekek megtestesítőjeként, illetve szószólójaként lép fel. Erre a megbízotti minőségére hivatkozva követelheti, hogy befolyásolhassa mások cselekvését, és gyakorolhassa hatalmát a csoport felett. Pierre Bourdieu a „képviseletnek ebben az alkímiájában” olyan ténylegesen körkörös folyamatot lát, amelyben (…) „a szószólónak teljes hatalma van rá, hogy a csoport nevében és főleg a csoportra hatva beszéljen és cselekedjen, helyettesíti a csoportot, amely csupán a meghatalmazás folytán létezik”.

(…)

„Ezzel kimondatlanul is elfogadjuk a politikum és a civil társadalom elkülönülésének hagyományos tételét.

(…)

Ha a politikumnak a valláshoz hasonlóan a fetisizmus volt az őse, akkor többé-kevésbé a látszat világába tartozik. (…) a hangsúly a misztifikáló aspektusokra, a politikai „manipulációra” helyeződik az intézményi és szociológiai hatékonyság kárára.”

„…a palota zárt világ, s a királyt körülvevő tabuk jelzik a hatalom világa és a közösség közötti választóvonalat. Mintha a király – tiszteletre méltó és távoli istenségként – a társadalom fölött lebegne. A mi társadalmainkban a hatalom egészen másképp jelenik meg. A televízió segítségével behatol a családokba, magára ölti a családiasság álarcát, s amennyire lehet, igyekszik az érzelmek vagy az evidencia nyelvén szólni. Mi pedig, minden nap elárasztva a média által közvetített politikai képekkel, végül telítődünk a vezetők mindenütt jelen levő látványával.

A politikai dramaturgia eme banalizálódásából mégsem következtethetünk arra, hogy a távolság megszűnt volna a képviselők és a képviseltek között. Épp ellenkezőleg, minden arra mutat, hogy a közszereplők és az egyszerű polgárok hétköznapi világa közötti szakadék egyre mélyül. (…) A rituálék egész serege húz varázskört a kormányzók köré, s teszi elérhetetlenné őket, miközben képüket a média sosem látott közelségbe hozza.”

Václav Havel: A civil társadalom új ellenségei

"A civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. A választási kampányok hevében sokszor feledésbe merül ez az igazság. (...) A rendszer bukása után a szólásszabadságot vissza lehetett állítani egyik napról a másikra, de nem így a civil társadalmat. Sokkal bonyolultabb helyreállítani azt a sokféle párhuzamos és egymást kölcsönösen kiegészítő utat és módot, amelyek révén az állampolgárok részt vehetnek a közéletben..."

"A pártok mintha azt mondanák: 'A kormányzás a mi dolgunk. Ti csak válasszatok, ennél többet ne akarjatok!' Pedig ez sületlenség. A politikai pártok és a demokratikus intézmények csak akkor működhetnek jól, ha erőt és ötletet merítenek egy fejlett, plurális polgári környezetből, és ki vannak téve e polgári környezet bírálatainak. A civil társadalom nem szándékozik a parlament vagy a politikai pártok megkerülésével cselekedni. Ellenkezőleg: hozzá akarja segíteni őket, hogy képességeik és lehetőségeik legjavát nyújtsák. A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, és végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak."

Végezetül álljon itt a porba rajzoló Diogenész mondata, melyet a fölé magasodó Nagy Sándornak válaszolt:

„Ne takard el a Napot!”

A holló hamvai - Pier Paolo Pasolini

Írta: YGergely


Pasolini az olasz film utolsó rebellis zsenije majdnem negyven éve halott, meggyilkolták az ostiai tengerparton. Halála árnyékában életműve sötét oldalát érezzük maradandóbbnak.

Az egész életmű a halál jegyében született: "Oly vadul, oly kétségbeesetten szeretem az életet, hogy az már nem vezethet jóra..., hogy mi lesz a vége, magam sem tudom" - idézik olykor önbeteljesítő jóslatát.

Pier Paolo Pasolini csak a magyar mozikban vár feltámadásra, a kultúrára frissebben figyelő világban vadul és ádázul vitázik nézőkkel, kritikusokkal, utókorával. Nálunk szektás hívei vannak, de nyugodt, tágult értelmű nagyobb nézőrétegei nincsenek e nyugtalan zseninek.

Giuseppe Zigaina festő-barát három könyvet írt Pasolini halálának belső rejtélyéről. Makacsul a "hermetikus halál-megvalósítás" híve, vagyis szerinte - és a költői életműből vett példák szerint - Paolini előre megtervezte halálának módját, idejét mindenszentek és halottak napja között.

A "politikus" szemléletű hívei és barátai szerint élni akart, az élet rajongója volt - a szélsőjobboldal meggyilkoltatta. Lassan negyven éve váltakozva uralkodik a két hipotézis (az összeesküvési elmélet és a tudatosan "meghívott halál").

Marco Tullio filmje, a Szépséges fiatalság (La meglio gioventu) hazáján kívül nem volt túl sikeres. Korábban már nagyot mondó, nagy becsvágyú dokumentumfilmet is készített Pasolini haláláról, szerinte egyértelműen politikai célú meggyilkolásáról.

De már 1978-ban Enzo Siciliano könyve is ezt állította.

Nagy visszhangot váltott ki a börtönből szabadult gyilkos nyilatkozata: "nem egyedül tettem." Sergio Citti, Pasolini egykori autodidakta színész-rendező barátja erre ráduplázott, hogy ő tudja is, kik szervezték a gyilkosságot, s majd ha újratárgyalják, megnevezi őket. Nem tette meg, ha tudta is, magával vitte a sírba a neveket.

A törvény szövedéke mindig felfeslik. A gyilkosság titka nem tárul fel, de idővel majd csak a történészeket izgatja: Pasolini élet- és haláltitka gazdagabb tartalmú, mint a puszta rendőrségi rejtély.

Pasolini a maga korában sem tömegfogyasztásra dolgozott, de azért a Máté evangéliuma a közönségre is ható vitafilmje volt a hatvanas években.

Vitatkozott Eizensteinnel, Fellinivel, az egyházzal, az uralkodó kereszténydemokratákkal, az ideológiai egyeduralmat birtokló kommunista pártokkal, vagy - épp halála előtt - egy bestiális gyilkosság kapcsán Italo Calvinóval.

A szavaktól előremenekült a képi nyelvhez, a képi nyelvet ugyanis függetlennek hitte a kulturális szimbólumoktól, természeténél fogva igaznak. Élete utolsó évtizedében az írott nyelvtől menekülő képrendező volt.

A képi nyelv izzóbb erővel érdekelte: mozgóképelmélettel, sőt tovább: szemiotikával foglalkozott, nyitottabban és tévutakra bátrabban, mint a tudósok.

Pasolini formanyelve finom, rafinált, és nyers, darabos egyszerre. Vágástechnikája leginkább Godard-ra emlékeztet, anélkül, hogy utánzója, epigonja lenne. Minden képi egysége kiáltás és kérdés váltakozásának hat.

Hajlok arra, hogy A túró (La ricotta) a legkerekebb-legnyitottabb filmje (a Rogopag című többrendezős film kimagaslóan legnagyobb értéke).

Orson Welles, a filmbeli rendező - kicsit mintha Fellinit láttatná benne, bár némelykor mintha ő maga lenne, némelykor a hollywoodi rendezők paródiáját látjuk, gúnyrajzot. A "Jó lator", az éhező főhős, fura mód Krisztus másik oldalán függ, nem úgy, mint a megszokott festmény-ábrázolásokon. Ezen minden vetítéskor töprengek. 

Különös utópia-esszéje, a Madarak és madárkák (Uccelacci e uccellini) aligha jellemezhető hagyományos leírással, maga Pasolini rejti bele a kulcsot: "Rossellini és Brecht között".

Apa és fia indul útnak valamerre az ipari modernizáció tetőpontján zakatoló Itáliába, egy hatalmas még el nem készült autósztráda sivárságában. Elkíséri őket egy beszélő varjú, aki hamar bemutatkozik: "Nevem Ideológia, lakhelyem Utópia".

Mintha a diderot-i Mindenmindegy Jakab és szolgája vándorolna a felvilágosodáson túli, irgalmatlanul szuper-ipari társadalom sivatagában.

A filozófusi nyugalmú elmélkedések hátterében erőszak, születés, halál egymással feleselő bizarr képsorai. Mindig a nyers szembenállások, ellentétek - legszebb és legértelmesebb filmjeiben így oltja ki az illusztrálás rossz lángjait.

Helyszín az út, témája talán maga a vándorló gondolat. Kicsit Gombrowicz-hoz hasonlít.

A holló főszereplő a Madarak és Madárkákban, de nem "negatív" és nem is "pozitív" a szerepe. A gyalogló nagy madár különböző történeteket mesél, ezek megelevenednek.

Toto és Davoli, a két éhes vándor, az utolsó képeken jót falatozik a holló testéből. Így aztán végül is az ideológia mégis csak megsegítette őket.

Egész életművében ambivalens a kapcsolata az ideológiával és az utópiával. Az utópiák olykor megakadnak a gondolkodó ember torkán.

Úgy tíz évvel ezelőtt "Római séták" címen rendeztek vándorló filmfesztivált Róma különböző, a filmekhez kapcsolódó helyszínein.

A Csórót (Accatone) a Testaccio hídjára kifeszített nagy vetítővásznon játszották. A Testaccio - ellentétben a konzumkultúrához szelídített Trasteverével - még ma is szegény kiskereskedők, munkanélküliek, csavargók negyede.

A Testaccio-hídnak, mint minden hídnak, eredendően metaforikus jelentése van, akárcsak, ha úgy tetszik, a Csóró nyáréjszakai vetítésének épp ott, a forgatás helyszínén.

Szabálytalan élete sokat kínozta a szabálytalan mindennapokban. Legalább a hídon jól érezné magát Pier Paolo Pasolini.