Opportunista zseni – Richard Strauss

Írta: Inkabringa

Richard Strauss százötven évvel ezelőtt született. Hogy megalkuvó sikergyáros vagy őstehetségű zseni volt, arról a kortársai is vitatkoztak és az utókorának is megoszlik a véleménye. Nyilván majd az utókor utókorának is.

Richard Strauss (1864-1949)

A 20. század első felében volt zenitjén a pályája, nem túl elegáns történelmi díszletek között.

Ez a történelem nem kímélte és ő volt annyira óvatlan, hogy hagyta magát besározódni. Áradó muzikalitás, kísérletező zsenialitás, zeneszervezői talentum és kínos bakik, történelmi esetlenkedés, szerencsétlen művészhiúság, politikai naivság. Mindez együtt jellemzi Strauss életét.

Óriási sikerei és botrányai voltak az operaszínpadokon. Zenei tehetségét senki nem kérdőjelezte meg. Sikeres volt, máig az. Puccini után a leggyakrabban játszott 20. századi operaszerző napjainkban is.

Salome (Royal Opera House) - Salvador Dalí díszlete

Még a 19. század végén, 25 évesen tört be az operaszínpadokra a Nicolaus Lenau szövegkönyve alapján írt Don Juannal. Opera egy amorális férfiról, akiben a szexualitás a nihilizmussal keveredik, aki túl van már jón és rosszon. Arcátlanság volt ez a korabeli színpadokon.

A kedélyek borzolását a 20. század elején írt operáival is folytatta. Az Oscar Wilde - szintén nagy botrányt kavart - darabja alapján készült Salome (1905) bemutatóján a cenzorok és a közönség egyformán kiborult az érzékiség és agresszió leplezetlen színre vitele miatt. Folyamatosan színpadon van a mai napig, még mindig képes zavarba hozni és felkavarni a publikumot.

Strauss később sokszor emlegette, hogy ennek az operának a jogdíjából vette meg a bajorországi Garmisch-Partenkirchenben levő rezidenciáját. A jólét és siker mindig fontos volt számára. A II. világháború után innen vitték el az amerikai katonák.

Az Elektra (1909) Szophoklész drámája nyomán Hugo Hofmannsthal librettójára készült. Ez volt az első közös munkájuk és ezután húsz évig, Hofmannsthal haláláig töretlen volt az együttműködésük.

Vitáik voltak azért, mert Hofmannsthal bírálta Strauss művészfelfogását. Strauss művelt, olvasott ember volt, de Hofmannsthal szerint menekült az élettel való szembenézéstől, figyelmen kívül hagyva a magasabb szintű intellektuális létvizsgálatot.

Az Elektrában az ókori görög dráma a 20. század tükreként jelenik meg. Az önpusztító rögeszmék dúlása a 20. század emberének is üzenetet hordozott. Napjainkban is feltűnik az operaszínpadokon. Az üzenete a 21. századnak is szól.

Elektra - Royal Opera House

Egy-két évtizeddel ezelőtt a zeneítészek későromantikus utórezgésnek tartották Strauss zenéjét. Manapság egyre inkább méltányolják a romantikából induló, de bátran a modernitásba forduló műveit. Tudj’ isten, mi lesz a kanonizált vélemény róla ötven év múlva.

Az Elektra mindenesetre a korabeli kritikusokat meglehetősen felháborította. Túl disszonánsnak tartották. Egyikük azt írta epésen, hogy az előadás után alig várta, hogy hazaérjen, és leüssön a zongorán egy C-dúrt, hogy megbizonyosodjon róla, még létezik.

Strauss drámai vétke, hogy ha szőrmentén is, de a náci Németországgal együttműködött. Ez bizony elég súlyos vétek.

Annak, hogy a sikerei csúcsán álló Strauss miért nem szállt szembe a hitleri tébollyal, hogy miért nem menekült el előle belső avagy külső emigrációba, több oka is van.

Az egyik kétségtelenül nemes, de rendkívül naiv érv. Strauss zenésztársai, barátai között számos zsidó volt. Őket próbálta menteni tekintélyével. Sőt, a családjának tagjait is, hiszen menye zsidó származású volt és így két unokája is annak számított.

Befolyását, tekintélyét, minden létező és képzelt kapcsolatát bevetette, hogy mentse barátait, szeretteit. Sajnos kevés sikerrel. Naivsága főként abban nyilvánult meg, hogy azt hitte, a náci gépezetre lehet bármiféle befolyása.

Goebbels, aki a Reichmusikkammer élére 1933-ban kinevezte, lesújtó véleménnyel volt róla, afféle neurotikus dekadensnek tartotta. Semmit nem adott Strauss véleményére. A megvetés kölcsönös volt, Strauss talpnyaló senkiházinak tekintette Goebbelst.

Strauss és Goebbels

Komolyabb konfliktusuk 1935-ben volt, amikor Strauss A hallgatag asszony című operájának plakátján Goebbels nem engedélyezte a zsidó származású Stefan Zweig nevét feltüntetni (ő írta a librettót). Strauss tiltakozott.

Mindezt levélben megírta Stefan Zweignek, és ez a levél a jól működő náci hírszolgálatnak köszönhetően egyenesen Hitler asztalán landolt.

Strauss nemcsak Goebbels intellektuális képességeit, hanem Németország náci jelenét is megkérdőjelezte. Ez az igazgatói székébe került.

Strauss azonban nem tudott elszakadni sikerei földjétől. Megszokta a jólétet, a befolyást, az elismerést, a pozíciót.

Maradt, és sorra belesétált a náci hatalmi gépezet kompromittáló csapdáiba. Az igazgatói székből való távozása utáni évben, a rossz emlékű 1936-os berlini olimpiának már az ő szerzeménye lett a himnusza.

A maga ügyetlenül lavírozó módján azért igyekezett távol maradni a náci befolyástól. A pártba például sosem lépett be (bár presszionálták), ellentétben sok művésszel és tudóssal, akikben az ambíció legyőzte a morális ellenállást.

Richard Strauss nem világtól elszakadt, magányos alkotó volt. Zenei társulatokat vezetett, dirigált, operaszerzőként a színház köreiben mozgott (felesége operaénekes volt). Pezsgő társadalmi életet élt. Az első volt azok között, akik a művész mellett a tevékeny menedzsertípust is megtestesítették.

Aktívan ténykedett azért, hogy a művészek alkotásaikból saját jogon megélhessenek, ne kelljen függeniük hatalmi, kormányzati, pénzmágnási kegyektől. Ez méltányolható igyekezet, Bach, Vivaldi, Mozart is erre vágytak volna, s talán nincs egyéb vágya a mai művészeknek sem.

Megint csak a jóakarat csúszott el az ügyetlen politikai érzéken. Strauss darabot írt Goebbelsnek dedikálva, hogy ezzel a hízelgő gesztussal rávegye, a szerzői jogdíj jogosultságot harmincról ötven évre emeljék. Micsoda történelmi malőr.

A grandiózus tehetség, a közjóért tevékenykedés, a self-made-man pozitív kontextusa keveredett a pitiző megalkuvások és nárcisztikus magakelletések felesleges botladozásaival.

Kezdetben, az 1933-as náci hatalomra jutáskor Strauss még arról beszélt (ezt később is érvként hozta fel), hogy a Wagner zenéjéért rajongó Hitler személyében végre egy művészet iránt érdeklődő kancellár került az ország élére.

Minimálisan is szűklátókörűségre valló mondat ez. Hofmannsthalnak talán igaza volt, Strauss tényleg menekült az élettel való szembenézéstől, az intellektuális keresztmetszettől. Inkább simult, belenyugodott, hiú volt, amikor tisztánlátónak kellett volna lennie.

Tudvalevő, hogy a náci vezérek között szép számmal voltak tuskók, faragatlan ostobák, de voltak rendkívül cizellált intellektusú, széleskörű műveltséggel rendelkezők is. Semmi különbség nem volt közöttük. Egyformán kegyetlen, megszállott hóhérai lettek Európának.

Jó példa erre Franz Hans személye, aki magasan képzett jogász volt, olvasott, finom modorú ember, bámulatos zenei műveltséggel. Strausst is magával ragadta ez a választékos ízlés. Bachról, Beethovenről beszélgettek, értőn, szellemesen. Strauss megint csak a maga szűk világából nézte az életet.

Nem tudta vagy nem akarta tudni, hogy ezt a kitűnő társasági embert Lengyelország mészárosának nevezték. Teljes joggal. Több millió ember halála száradt a lelkén.

Strausst olyannyira magával ragadta Franz Hans zenei rajongása, hogy egy dalt is írt hozzá. A mű elveszett, töredékek maradtak fenn emlékezésekben. Vállalhatatlan morális és művészi fiaskó.

A világháború végén, 1945-ben Klaus Mann egy amerikai újság megbízásából interjút készített az idős Strauss-szal. A mester érvei ugyanazok voltak, mint addig is mindig: nem tudott semmiről, ő egy zeneszerző, és aki a zené(jé)t szereti, ahhoz ő is bizalommal fordul.

Talán némi adalékot adott ez is Klaus Mann Mephistójához.

Amikor egy amerikai tiszt jelent meg a 82 éves Strauss Garmisch-Partenkirchen alkotói rezidenciáján, hogy kihallgatásra vigye, az agg mester ezzel fogadta: „Én Richard Strauss vagyok, a Rózsalovag és a Salome zeneszerzője.” A tiszt elismerően bólintott, szintén zenei műveltségű ember volt, de magával vitte a legendás zeneszerzőt.

Strausst végül felmentették a náci kollaborálás vádja alól. Jogilag nem vonták felelősségre. Nem is volt másokat veszélybe sodró vétke. Morálisan azonban meghasonlott. Levetette korábbi művészhiúságát. Élete utolsó néhány évében a világtól elzárkózott. A rezignált múltidézés és az elmúlás felé tartó megtisztulás vette át a hangot kontemplatív műveiben.

Halála 1949-ben minden emberi esendősége ellenére megrázta a zenéjét szerető világot. Tehetsége, úttörése, nagy zeneművei, méltó sikerei előtt tisztelegtek. Temetésén Solti György vezényelte legnépszerűbb operájának, a Rózsalovagnak híres trióját.

A mai szuperkommerszbe ágyazott világnak is eszébe juthat Richard Strauss, hála a filmnek. Az amerikai filmipar csúcsintellektusú fenegyereke, Stanley Kubrick 2001 Űrodisszeia című filmjének emblematikus jelenetéhez Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című műve adta a zenei aláfestést. Az már Kubrick szemfüles pimaszságát dicséri, hogy a Zarathustra dallama egy másik Strauss Kék Duna keringőjébe úszik át.

A két Strauss csupán névrokon. Kubrick azonban zseniálisan fűzte őket egybe. Nietzsche találkozása a könnyed bécsi vérrel.