Keresés ebben a blogban

2014. szeptember 6., szombat

A holló hamvai - Pier Paolo Pasolini


Írta: YGergely


Pasolini az olasz film utolsó rebellis zsenije majdnem negyven éve halott, meggyilkolták az ostiai tengerparton. Halála árnyékában életműve sötét oldalát érezzük maradandóbbnak.
Az egész életmű a halál jegyében született: "Oly vadul, oly kétségbeesetten szeretem az életet, hogy az már nem vezethet jóra..., hogy mi lesz a vége, magam sem tudom" - idézik olykor önbeteljesítő jóslatát.
Pier Paolo Pasolini csak a magyar mozikban vár feltámadásra, a kultúrára frissebben figyelő világban vadul és ádázul vitázik nézőkkel, kritikusokkal, utókorával. Nálunk szektás hívei vannak, de nyugodt, tágult értelmű nagyobb nézőrétegei nincsenek e nyugtalan zseninek.
Giuseppe Zigaina festő-barát három könyvet írt Pasolini halálának belső rejtélyéről. Makacsul a "hermetikus halál-megvalósítás" híve, vagyis szerinte - és a költői életműből vett példák szerint - Paolini előre megtervezte halálának módját, idejét mindenszentek és halottak napja között.
A "politikus" szemléletű hívei és barátai szerint élni akart, az élet rajongója volt - a szélsőjobboldal meggyilkoltatta. Lassan negyven éve váltakozva uralkodik a két hipotézis (az összeesküvési elmélet és a tudatosan "meghívott halál").
Marco Tullio filmje, a Szépséges fiatalság (La meglio gioventu) hazáján kívül nem volt túl sikeres. Korábban már nagyot mondó, nagy becsvágyú dokumentumfilmet is készített Pasolini haláláról, szerinte egyértelműen politikai célú meggyilkolásáról.
De már 1978-ban Enzo Siciliano könyve is ezt állította.
Nagy visszhangot váltott ki a börtönből szabadult gyilkos nyilatkozata: "nem egyedül tettem." Sergio Citti, Pasolini egykori autodidakta színész-rendező barátja erre ráduplázott, hogy ő tudja is, kik szervezték a gyilkosságot, s majd ha újratárgyalják, megnevezi őket. Nem tette meg, ha tudta is, magával vitte a sírba a neveket.
A törvény szövedéke mindig felfeslik. A gyilkosság titka nem tárul fel, de idővel majd csak a történészeket izgatja: Pasolini élet- és haláltitka gazdagabb tartalmú, mint a puszta rendőrségi rejtély.
Pasolini a maga korában sem tömegfogyasztásra dolgozott, de azért a Máté evangéliuma a közönségre is ható vitafilmje volt a hatvanas években.
Vitatkozott Eizensteinnel, Fellinivel, az egyházzal, az uralkodó kereszténydemokratákkal, az ideológiai egyeduralmat birtokló kommunista pártokkal, vagy - épp halála előtt - egy bestiális gyilkosság kapcsán Italo Calvinóval.
A szavaktól előremenekült a képi nyelvhez, a képi nyelvet ugyanis függetlennek hitte a kulturális szimbólumoktól, természeténél fogva igaznak. Élete utolsó évtizedében az írott nyelvtől menekülő képrendező volt.
A képi nyelv izzóbb erővel érdekelte: mozgóképelmélettel, sőt tovább: szemiotikával foglalkozott, nyitottabban és tévutakra bátrabban, mint a tudósok.
Pasolini formanyelve finom, rafinált, és nyers, darabos egyszerre. Vágástechnikája leginkább Godard-ra emlékeztet, anélkül, hogy utánzója, epigonja lenne. Minden képi egysége kiáltás és kérdés váltakozásának hat.
Hajlok arra, hogy A túró (La ricotta) a legkerekebb-legnyitottabb filmje (a Rogopag című többrendezős film kimagaslóan legnagyobb értéke).
Orson Welles, a filmbeli rendező - kicsit mintha Fellinit láttatná benne, bár némelykor mintha ő maga lenne, némelykor a hollywoodi rendezők paródiáját látjuk, gúnyrajzot. A "Jó lator", az éhező főhős, fura mód Krisztus másik oldalán függ, nem úgy, mint a megszokott festmény-ábrázolásokon. Ezen minden vetítéskor töprengek. 
Különös utópia-esszéje, a Madarak és madárkák (Uccelacci e uccellini) aligha jellemezhető hagyományos leírással, maga Pasolini rejti bele a kulcsot: "Rossellini és Brecht között".
Apa és fia indul útnak valamerre az ipari modernizáció tetőpontján zakatoló Itáliába, egy hatalmas még el nem készült autósztráda sivárságában. Elkíséri őket egy beszélő varjú, aki hamar bemutatkozik: "Nevem Ideológia, lakhelyem Utópia".
Mintha a diderot-i Mindenmindegy Jakab és szolgája vándorolna a felvilágosodáson túli, irgalmatlanul szuper-ipari társadalom sivatagában.
A filozófusi nyugalmú elmélkedések hátterében erőszak, születés, halál egymással feleselő bizarr képsorai. Mindig a nyers szembenállások, ellentétek - legszebb és legértelmesebb filmjeiben így oltja ki az illusztrálás rossz lángjait.
Helyszín az út, témája talán maga a vándorló gondolat. Kicsit Gombrowicz-hoz hasonlít.
A holló főszereplő a Madarak és Madárkákban, de nem "negatív" és nem is "pozitív" a szerepe. A gyalogló nagy madár különböző történeteket mesél, ezek megelevenednek.
Toto és Davoli, a két éhes vándor, az utolsó képeken jót falatozik a holló testéből. Így aztán végül is az ideológia mégis csak megsegítette őket.
Egész életművében ambivalens a kapcsolata az ideológiával és az utópiával. Az utópiák olykor megakadnak a gondolkodó ember torkán.
Úgy tíz évvel ezelőtt "Római séták" címen rendeztek vándorló filmfesztivált Róma különböző, a filmekhez kapcsolódó helyszínein.
A Csórót (Accatone) a Testaccio hídjára kifeszített nagy vetítővásznon játszották. A Testaccio - ellentétben a konzumkultúrához szelídített Trasteverével - még ma is szegény kiskereskedők, munkanélküliek, csavargók negyede.
A Testaccio-hídnak, mint minden hídnak, eredendően metaforikus jelentése van, akárcsak, ha úgy tetszik, a Csóró nyáréjszakai vetítésének épp ott, a forgatás helyszínén.
Szabálytalan élete sokat kínozta a szabálytalan mindennapokban. Legalább a hídon jól érezné magát Pier Paolo Pasolini. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése