Írta: YGergely
Pasolini az olasz film utolsó rebellis zsenije majdnem negyven éve halott, meggyilkolták az ostiai tengerparton. Halála árnyékában életműve sötét oldalát érezzük maradandóbbnak.
Pasolini az olasz film utolsó rebellis zsenije majdnem negyven éve halott, meggyilkolták az ostiai tengerparton. Halála árnyékában életműve sötét oldalát érezzük maradandóbbnak.
Az egész
életmű a halál jegyében született: "Oly vadul, oly kétségbeesetten szeretem
az életet, hogy az már nem vezethet jóra..., hogy mi lesz a vége, magam sem
tudom" - idézik olykor önbeteljesítő jóslatát.
Pier Paolo
Pasolini csak a magyar mozikban vár feltámadásra, a kultúrára frissebben
figyelő világban vadul és ádázul vitázik nézőkkel, kritikusokkal, utókorával.
Nálunk szektás hívei vannak, de nyugodt, tágult értelmű nagyobb nézőrétegei
nincsenek e nyugtalan zseninek.
Giuseppe
Zigaina festő-barát három könyvet írt Pasolini halálának belső rejtélyéről.
Makacsul a "hermetikus halál-megvalósítás" híve, vagyis szerinte -
és a költői életműből vett példák szerint - Paolini előre megtervezte halálának
módját, idejét mindenszentek és halottak napja között.
A
"politikus" szemléletű hívei és barátai szerint élni akart, az élet rajongója
volt - a szélsőjobboldal meggyilkoltatta. Lassan negyven éve váltakozva
uralkodik a két hipotézis (az összeesküvési elmélet és a tudatosan
"meghívott halál").
Marco Tullio filmje, a Szépséges
fiatalság (La meglio gioventu) hazáján kívül nem volt túl sikeres.
Korábban már nagyot mondó, nagy becsvágyú dokumentumfilmet is készített
Pasolini haláláról, szerinte egyértelműen politikai célú meggyilkolásáról.
De már
1978-ban Enzo Siciliano könyve is ezt állította.
Nagy
visszhangot váltott ki a börtönből szabadult gyilkos nyilatkozata: "nem
egyedül tettem." Sergio Citti, Pasolini egykori autodidakta
színész-rendező barátja erre ráduplázott, hogy ő tudja is, kik szervezték a
gyilkosságot, s majd ha újratárgyalják, megnevezi őket. Nem tette meg, ha tudta
is, magával vitte a sírba a neveket.
A törvény
szövedéke mindig felfeslik. A gyilkosság titka nem tárul fel, de idővel majd
csak a történészeket izgatja: Pasolini élet- és haláltitka gazdagabb tartalmú,
mint a puszta rendőrségi rejtély.
Pasolini a
maga korában sem tömegfogyasztásra dolgozott, de azért a Máté evangéliuma
a közönségre is ható vitafilmje volt a hatvanas években.
Vitatkozott
Eizensteinnel, Fellinivel, az egyházzal, az uralkodó kereszténydemokratákkal,
az ideológiai egyeduralmat birtokló kommunista pártokkal, vagy - épp halála
előtt - egy bestiális gyilkosság kapcsán Italo Calvinóval.
A szavaktól
előremenekült a képi nyelvhez, a képi nyelvet ugyanis függetlennek hitte a
kulturális szimbólumoktól, természeténél fogva igaznak. Élete utolsó
évtizedében az írott nyelvtől menekülő képrendező volt.
A képi nyelv
izzóbb erővel érdekelte: mozgóképelmélettel, sőt tovább: szemiotikával
foglalkozott, nyitottabban és tévutakra bátrabban, mint a tudósok.
Pasolini
formanyelve finom, rafinált, és nyers, darabos egyszerre. Vágástechnikája
leginkább Godard-ra emlékeztet, anélkül, hogy utánzója, epigonja lenne. Minden
képi egysége kiáltás és kérdés váltakozásának hat.
Hajlok arra,
hogy A túró (La ricotta) a legkerekebb-legnyitottabb filmje (a Rogopag
című többrendezős film kimagaslóan legnagyobb értéke).
Orson
Welles, a filmbeli rendező - kicsit mintha Fellinit láttatná benne, bár
némelykor mintha ő maga lenne, némelykor a hollywoodi rendezők paródiáját
látjuk, gúnyrajzot. A "Jó lator", az éhező főhős, fura mód Krisztus
másik oldalán függ, nem úgy, mint a megszokott festmény-ábrázolásokon. Ezen
minden vetítéskor töprengek.
Különös
utópia-esszéje, a Madarak és madárkák (Uccelacci e uccellini)
aligha jellemezhető hagyományos leírással, maga Pasolini rejti bele a kulcsot:
"Rossellini és Brecht között".
Apa és fia
indul útnak valamerre az ipari modernizáció tetőpontján zakatoló Itáliába, egy
hatalmas még el nem készült autósztráda sivárságában. Elkíséri őket egy beszélő
varjú, aki hamar bemutatkozik: "Nevem Ideológia, lakhelyem Utópia".
Mintha a
diderot-i Mindenmindegy Jakab és szolgája vándorolna a felvilágosodáson túli,
irgalmatlanul szuper-ipari társadalom sivatagában.
A filozófusi
nyugalmú elmélkedések hátterében erőszak, születés, halál egymással feleselő
bizarr képsorai. Mindig a nyers szembenállások, ellentétek - legszebb és
legértelmesebb filmjeiben így oltja ki az illusztrálás rossz lángjait.
Helyszín az
út, témája talán maga a vándorló gondolat. Kicsit Gombrowicz-hoz hasonlít.
A holló
főszereplő a Madarak és Madárkákban, de nem "negatív" és nem
is "pozitív" a szerepe. A gyalogló nagy madár különböző történeteket
mesél, ezek megelevenednek.
Toto és
Davoli, a két éhes vándor, az utolsó képeken jót falatozik a holló testéből.
Így aztán végül is az ideológia mégis csak megsegítette őket.
Egész
életművében ambivalens a kapcsolata az ideológiával és az utópiával. Az utópiák
olykor megakadnak a gondolkodó ember torkán.
Úgy tíz
évvel ezelőtt "Római séták" címen rendeztek vándorló filmfesztivált
Róma különböző, a filmekhez kapcsolódó helyszínein.
A Csórót
(Accatone) a Testaccio hídjára kifeszített nagy vetítővásznon
játszották. A Testaccio - ellentétben a konzumkultúrához szelídített
Trasteverével - még ma is szegény kiskereskedők, munkanélküliek, csavargók
negyede.
A
Testaccio-hídnak, mint minden hídnak, eredendően metaforikus jelentése van,
akárcsak, ha úgy tetszik, a Csóró nyáréjszakai vetítésének épp ott, a forgatás
helyszínén.
Szabálytalan élete sokat kínozta
a szabálytalan mindennapokban. Legalább a hídon jól érezné magát Pier Paolo
Pasolini.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése