Hova nézünk?

Írta: Inkabringa

Az utcán barangolva, két keréken vagy két lábon poroszkálva, netán tömegközlekedve, érdekes dolgokat láthatunk.

Ilyen élmény az egyszerű keddekben vagy szerdákban jőve-menve minduntalan a virtuális világba botlani. Néha konkrétan is belebotlunk, hiszen ha valaki okostelefonját bűvölve tör előre a tömegben, a rögvalóban létező szembejövőknek kell félreugraniuk járókerettel, babakocsival, hogy az amúgy csöppet sem egymásra figyelő közforgalmi zűrzavar ne fokozódjon tovább. Különösen izgalmas a helyzet, ha bringázás közben kattan rá valaki a virtuális létre.

Mindennapos látvány a villamoson, hogy okostelefonjukba zuhant emberek állnak-ülnek a körülöttük levő világ teljes kizárásával. Ez fokozható, ha zenét, más egyebet is hallgatnak közben. Nincs többé zavaró emberi tényező.

Talán alapvető hibakódom, vagy nehézségeim vannak a civilizációs evolúcióval, de el nem tudom képzelni, mi érdekesebb lehet annál, amit a világban magunk körül látunk, hallunk, tapasztalunk. Még ha nem is olyan varázsos és kecsegtető, mint ama másik, szépen szerkesztett univerzum. A valóság minden rút reménytelensége ellenére mégis érdekes.

Leginkább azon csodálkozom, amikor fiatalok lézengenek egymás mellett, egymásra nem is figyelve, messze túl a világháló zugaiban bolyongva.

Két tizenéves fiú felszáll a villamosra, kezükben telefon, szemük a képernyőre szegeződik, és elmélyülten elemzik közösségi oldalaik ismerőseinek ismerőseit, vajon milyen lányokat kellene buliba hívni. Méricskélik kinézetüket, kapcsolati hálójukat, némelyikről megjegyzik, ez még szép is.

Csakhogy ott ül a közelükben két fiatal lány. Szerintem szépek is, bulizni is lenne kedvük. A fiúk, mintha észre sem vennék őket. Teszem hozzá, a lányok sem a fiúkat, mivel ők is okostelefonjaikba mélyednek. Az egyik fennhangon taglalja életének intim részleteit valakinek az éter túloldalán, a másik füldugóval a fülében némán bújja mobilját, pásztázza a világhálót, vagy zenét keres, vagy mit tudom én mit.

Egyetlen pillantást nem vetnek egymásra, pedig láthatóan mind társaságot keresnek. Nem értem, hiszen hinném, karnyújtásnyira van a megoldás. De nem.

Fiatalok ülnek egymással szemben, okostelefonjaikra meredve. Mivel én még egy korábbi alomban szocializálódtam, mindig felötlik bennem a kérdés: miért nem egymást nézik? Vélhetően semmi visszatartó tényező nincs még az életükben, ami akadálya lenne az egymás tekintetébe merülésnek. Miért nem használják ki?

Tudom én, hogy ott a világ pókhálója ezekben a készséges ketyerékben, telve lélegzetelállító érdekességekkel. Meg azt is, hogy egy pillanatra sem szabad lemaradni, útközben is a hálóban kell lenni.

De én annál nagyobb csodát és izgalmas szépséget elképzelni sem tudok, mint egy másik szempárba beleveszni.

Lehet, hogy az okos ketyerébe mélyedt fiatalok is ettől az érzelmi turbulenciától tartanak. Na de miért, ha egyébként épp erre vágynak?

Azért ismerkednek, kapcsolatok, szerelmek szövődnek, ennek még mindig van keletje, sőt továbbra is a legfőbb cél. Csak az üveghegy helyett most már a virtuális mezőkön kell átvágniuk.

Bár az is igaz, hogy egyre kevésbé lepődöm meg, ha a buszon két fiatal ül némán egymás mellett, mobiljukról tekintetüket le sem véve. Vélném, idegenek. Majd valamelyikük megszólal: ’Szállunk?’ A másik bólint, nagy egyetértésben  leszállnak, és kéz a kézben sétálva folytatják tovább okostelefonjaik bámulását.

Az ilyesmi gyakori, de mégsem mondanám, hogy végképp a cyborg-lelkeké a jövő. Nemrég ugyanis egy húszéves lány mesélte nyári élményeit, amikor is a Balatonnál megismerkedett egy fiúval, akivel első látásra egymásba szerettek. Hogy átérezzem a súlyát kapcsolatuk különleges erejének, a következőképp nyomatékosította beszámolóját: annyira belehabarodott a fiúba, hogy két hétig eszébe sem jutott a facebook.

Hiába, ezt már Arisztotelész is megmondta: a szerelem a túlzásnak egy neme.