Hogyan lesz az apartheid? – 2. rész

Írta: Inkabringa

A dél-afrikai apartheid rendszer a 20. század amúgy is szép számú gyalázatainak egyik mintapéldánya.

A búrok angol birodalom ellen folytatott harcának eredményeként 1910-ben az ország Dél-Afrikai Unió néven domíniumi státuszt kapott, tehát a brit birodalom részeként ugyan, de önálló államisággal rendelkezett.

A lakosság egyötödét tették ki a fehérek. A földek, bányák és egyéb vagyontárgyak fölött pedig kizárólagos hatalmuk volt. Ezt a hatalmat nem is akarták a legkisebb mértékben sem megingatni, ezért ádáz küzdelmet folytattak az afrikai bennszülött és az indiai bevándorló népesség igényeivel szemben.

A kevés számú fekete és indiai értelmiség a korábbi fegyveres ellenállás helyett a polgárjogi küzdelmeket választotta. Az 1910-es években a Dél-Afrikában elnyomott rétegekért, az olcsó munkaerőt jelentő indiai bevándorlókért sokat tett egy fiatal jogász, akit Gandhinak hívtak.

Hamarosan az egész világ megismerte a nevét.

Gandhi

Az afrikai bennszülöttek is szervezkedni kezdtek, és 1912-ben megalakult az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), amely a korábbi törzsi megosztottságok helyett valamiféle pánafrikai szellemiséget hirdetett meg.

A számarányukat tekintve kisebbségben levő, de a javak birtoklása tekintetében abszolút hatalmat gyakorló fehérek félretették korábbi ellenségeskedéseiket, és az országban élő búrok és angolok együtt próbálták visszaszorítani a fekete és ázsiai rétegek fokozódó emancipációs nyomását.

Aggodalmuk érthető volt, hiszen Dél-Afrika ásványkincsekben, természeti erőforrásokban gazdag ország. Kőszén, arany, gyémánt, platinafémek, vanádium, króm nagy mennyiségben található itt. A Föld egyik legnagyobb ásványkincs exportőre.

Az ilyesmi már sok ember fejét megzavarta.

A fehér kisebbséget a mesés kincs kizárólagos használatának vágya végül az apartheid rendszer létrehozásához vezette. A faji megosztottság és kirekesztés 1948-ban törvényi erőre emelkedett.

Előzményei a jogalkotásban is voltak ennek, hiszen egy 1894-ben hozott törvény értelmében a bennszülött lakosságot rezervátumokba zárták. Nyilván máshonnan is ismerős ez a „megoldás”.

Majd 1936-ban elfogadtak egy földtörvényt, mely a fehér lakosság kezében összpontosította a legnagyobb és legjobb termőföldeket. A bennszülött afrikaiak a földterületek 13%-án osztoztak.

Ezt a törvényt csak az apartheid rendszer megszüntetése után vonták vissza.

A búrok ekkor már végképp elmerültek önnön csodálatukba, nacionalista és kirekesztő, csak a maguk érdekeit szem előtt tartó törekvéseik egyre korlátoltabbá és belterjesebbé tették őket.

Az apartheid lényege, hogy az egyes rasszokat elválassza és szeparálja egymástól. A búr nemzet uralmát csak a fekete fajok veszedelmes jelenlétének kizárásával lehet megteremteni.

A fehér népességet pedig, amely már az előző évtizedekben-századokban is oltva volt a fekete veszedelemtől való félelemmel, ezzel az ideológiai abszurddal tökéletesen meg lehetett arról győzni, hogy az ország boldogulásának egyetlen gátja a bennszülött őslakosság.

Áhítat, heves éljenzés, mámoros gyűlölködés kísérte a fehér lakosság jelentős részében az apartheid rendszer bevezetését.

„s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek” – ahogy Radnóti Miklós írta egy másik 20. századi borzalom kapcsán.

Hendrik Frensch Verwoerd kezdetben belügyminiszterként majd miniszterelnökként elméleti megalapozója és gyakorlati kivitelezője is volt az apartheidnek.

Hendrik Frensch Verwoerd

Elképzelése szerint minden rassznak megvan a saját fejlődési iránya, amely csak rá jellemző. Mind az asszimilációt, mind az integrációt mereven ellenezte. A megoldás a teljes elkülönítésben van.

Négy rasszba sorolták a lakosságot: fehér, ázsiai, „színes” (fehérek és más rasszhoz tartozók leszármazottai) és fekete. Ezek szigorúan megvont határok voltak, még családtagok sem érintkezhettek egymással, ha más rasszba tartozónak tekintették őket.

Gondoljunk bele, egy ember a más rasszba tartozás miatt (ami természetesen hatósági önkény alapján lett megállapítva) sem rokonával, sem barátaival, sem szerelmével nem tarthatta a kapcsolatot.

Van úgy, hogy az agyrém tort ül az emberek lelkében.

Ilyen az emberi korlátoltság diadala.

Az iskolákat állami kézbe vették, és kötelezővé tették az afrikaans nyelv oktatását.

Iskolákban, nyilvános helyeken, szórakozóhelyeken is életbe lépett a fajok elkülönítése. Nem érintkezhettek, nem házasodhattak egymással. Az apartheid gépezete a családi otthonokba és hálószobákba is betolakodott.

Egy fehérrel szemben esélye sem volt egy feketének vagy indiainak. Bármit elvehettek tőle: vagyont, házat, munkát, családot még az életét és a szabadságát is.

A legapróbb vétkekért is azonnal börtönre ítélték őket, majd a nyilvánosságra hozott statisztikai adatokkal rémisztgették a derék fehéreket, hogy milyen bűnöző lelkek is a feketék.

Régi trükk, az ausztrál őslakosokkal, az új-zélandi maorikkal, az amerikai indiánokkal, feketékkel is megesett ez. Egyszer csak bűnözőkké váltak a társadalom szemében.

Máig akad rá példa bőven, ez a mutatvány mindig bejön.

Tömegek emigráltak ekkoriban az országból.

Kívülről nézve Dél-Afrika demokratikus berendezkedést mutatott. Működött a többpártrendszer és a demokratikus intézmények. Látszólag.

Csakhogy a bevándorló ázsiai és a fekete afrikai népességnek nem volt parlamenti képviselete és minden erre irányuló törekvésüket azonnal visszaverte a búr vezetés.

Miközben az ötvenes évektől egyre jelentősebb mértékben szerveződött meg a fekete és ázsiai rétegeket képviselő szűk értelmiségi réteg, amely próbálta rábírni a fehér kormányzatot jogaik biztosításához.

Walter Sisulu

Az országot elkülönített területekre osztották (ezek voltak a bantusztánok) és csak igazolvánnyal lehetett egyik területről a másikra utazni.

Egész városnegyedekből lakoltatták ki a feketéket egyik napról a másikra, mert azt a területet fehér övezetté nyilvánították. Többé be sem tehették oda a lábukat.

A hivatalos magyarázat az volt, hogy ezzel az intézkedéssel elősegítik az egyes rasszok saját fejlődési irányuk szerinti alakulását. Primitív ideológiai maszlag, de mégis sokan bevették.

A fekete lakosság körében ez óriási felháborodást váltott ki és 1960. március 21-én egy hatalmas tüntetéshez vezetett, melyet a hatóságok véres kegyetlenséggel szétvertek.

Ez a sharpville-i mészárlásként vonult be Dél-Afrika történelmébe.

Több ezer ember gyűlt össze Sharpeville-ban békés tüntetésre az útlevél törvény bevezetése ellen. A rendőrség azonnal a tömegbe lőtt és 69 embert megölt, 180 embert megsebesített.

A kormány rendkívüli állapotot hirdetett meg, és ezt kihasználva több mint húszezer embert letartóztattak. Közöttük volt az akkor már egyre inkább az egész kontinenst átfogó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezérkara is: Nelson Mandela, Walter Sisulu és Oliver Tambo.

A vád nemes egyszerűséggel hazaárulás volt.

Hosszú, gyötrő tárgyalássorozat után ekkor még felmentették őket.

Ez a brutális vérfürdő már világszerte felháborodást keltett. Az ENSZ határozatban követelte az apartheid rendszer eltörlését, amire természetesen Verwoerd kormánya ügyet sem vetett.

Emlékezve a sharpeville-i mészárlásra, Nelson Mandela kezdeményezésére 1994-ben az emberi jogok napjává tették ezt a napot Dél-Afrikában. 

Ugyanakkor az UNESCO világszerte a rasszizmus elleni nappá nyilvánította március 21-ét (Antirasszista Nap).

Dél-Afrika 1961-ben végleg kilépett a brit korona fennhatósága alól és felvette a Dél-Afrikai Köztársaság nevet.

Az ország véglegesen függetlenné vált, de a határokon belüli terror és elnyomás csak ezután jutott a tetőfokára.

Nelson Mandela fiatal polgárjogi aktivistaként és jogászként már az ötvenes évektől aktívan részt vett az apartheid elleni küzdelemben.

Nelson Mandela

Képzett, rendkívüli intelligenciájú, tettre kész és kiváló ösztönző erővel megáldott személyiségként hamar az apartheid elleni küzdelem fontos szereplőjévé vált.

Tehetségére és a benne rejlő energiákra azonban nemcsak a fekete közösség, hanem a kormányzati körök is felfigyeltek. Minden módon el akarták hallgattatni. Évekig illegalitásban szervezte az apartheid ellenes mozgalmat, mert hivatalosan nem jelenhetett meg nyilvános rendezvényeken.

középen Mandela

A sharpville-i mészárlást követően a feketék is a nyílt harc irányába mozdultak el. Rettegés, düh, reménytelen elszántság volt bennük.

Mandela fiatal volt és rendkívül lobbanékony, heves természetű.

„A tűz ellen csakis tűzzel lehet felvenni a harcot” – hirdette ekkor. Szabotázsakciókra készült, bejárta illegális papírokkal Afrikát, hogy támogatókat és adományokat gyűjtsön.

Mandela később rájött, hogy a megoldás sosem az agresszióban van.

„A szabadságharcos előbb-utóbb megtanulja, hogy a harc szabályait nem ő, hanem az elnyomó hatalom diktálja.”

Ha van a bölcsességnek útja, akkor Mandela életében ezt nyomon követhetjük.

Hazatérve azonnal letartóztatták és 1964-ben életfogytiglani börtönre ítélték Walter Sisuluval együtt.

Oliver Tambo ekkor már külföldre emigrált és onnan szervezte az apartheid-ellenes küzdelmet, folyamatosan ébren tartva a világ figyelmét a dél-afrikai elnyomásra.

Az apartheid kormánya ezzel lefejezte a legfőbb fekete polgárjogi szervezetet, az ANC-t.

Mégsem dőlhettek hátra, mert az elnyomott feketék és ázsiaiak ellenállása nem tört meg, sőt egyre inkább erősödött.

Nem hagyták magukat, nem nézték néma belenyugvással jogfosztottságukat.  

Nelson Mandela és rabtársainak szabadon bocsátását folyamatosan követelték, az emigrációban élők állandó nyomásnak vetették alá a nemzetközi szervezeteket és kormányokat.

Az otthon maradottak pedig az állandó életveszélyben küzdöttek.

Mandela a börtön izolációjában is igyekezett kapcsolatot tartani a külvilággal, egy-egy kicsempészett néhány soros levélben tartotta bennük a lelket.

A fehér kormányzat végső célja a feketék állampolgárságának megvonása és egy teljes fehér uralom kialakítása volt.

Nem volt azonban egységes a feketék álláspontja sem. A zuluk a nemzeti elkülönülés lehetőségét látták bele kezdetben a bambusztánok létrehozásába, míg a xhosák (az ANC-vel együtt) egy egyenrangú, integrált állam létrehozását szorgalmazták.

Közben változott lassan a nemzetközi szcéna is.

Az USA korábbi magatartása Jimmy Carter elnökségével (1977-1981) elmozdult. Korábban támogatta az USA a dél-afrikai kormányt, mert az afrikai országok nagy része a Szovjetunió bűvkörébe került. A pretoriai kormány viszont szilárd bástyája volt a kommunista-ellenességnek.

Carter kormányzása érzékeny volt az emberi jogok iránt, és a Dél-Afrikával való barátkozás nagyon nem volt ínyére.

Másrészt a nyolcvanas évekre a Szovjetunió is kezdte belátni, hogy a hidegháború iramát nehezen bírja. Beletörődött, hogy a nagy fekete kontinens befolyás alatt tartásáról le kell mondania.

A hetvenes évek végén felálló új apartheid kormány, Pieter Willem Botha vezetésével már hiába udvarolt az USA-nak, hogy megvédi Afrikát a kommunizmustól.

A Szovjetunió szép csendben letette a fegyvert a hidegháborúban, békén hagyta Afrikát, és az USA-nak a nemzetközi porondon rendkívül kényelmetlenné vált az ostoba brutalitásra épülő dél-afrikai apartheid.

A nagy hegyek morgolódása felőrölte ezt a bűnös, álságos és beteg gondolkodású apartheid rendszert.

Többé senki nem fogott velük kezet, nem ültek velük egy asztalhoz.

Dél-Afrika kormánya légüres térbe került.  

Akárcsak Kelet-Európában, Dél-Afrikában is 1989 hozta meg a változást.

Frederik Willem De Klerk lett Dél-Afrika elnöke, aki azonnal megindította az apartheid lebontásának folyamatát.

De Klerk és Mandela

Az egész világ ünnepelt, amikor 1990-ben Nelson Mandela ismét szabad lett.

Amit Mandela tett a kilencvenes években Dél-Afrikáért, a történelmük fényes fejezetei közé tartozik, még akkor is, ha egy személyben nem tudott mindent és azonnal megoldani. 

Sok még a gond. 

Egy biztos: ami a kilencvenes évektől történt Dél-Afrikában, az már nem az apartheid története.  

Küzdelem, gyürkőzés, de a demokrácia szabályai szerint.