Egy tömegember feljegyzései

Írta: Inkabringa

Budapest csupa élmény, jó is, rossz is akad belőle. Gyalogosan a járdán evickélve, valamelyik tömegközlekedési eszköz áldásos zötykölődését élvezve vagy épp bringáról nézve, e táj telve van izgalmas és figyelemreméltó történetekkel.

Vannak közöttük felháborító, sőt gyalázatos, elszomorító, szívet facsaró, vagy éppen ellenállhatatlanul groteszk és humoros, esetleg szeretetteljes és – ne szégyelljük kimondani – megható történetek.  

Elmegyünk mellettük, megtorpanásra késztet minket, bevésődik, vagy a következő sarkon befordulva már töröljük a gondolatainkból. Mindig van néhány élmény, ami velünk marad, nem felejtjük.

Pillanatokra, néhány megállóra, egy rövid utcahosszra tanúi leszünk vadidegen emberek életének. Érdemes erre odafigyelni, én legalábbis olthatatlan kíváncsisággal követem az ún. tömegember vagy kisember világban való létezését. Budapesten vagy bárhol máshol.

A fővárosi nyüzsgés bizony néha zavaró, olykor kifejezetten félelmetes is tud lenni. Mondjuk akkor, ha egy metróból vagy villamosból konok menetelésben zúdul ki a tömeg rezzenéstelen, ádáz arccal. Ebben van valami ijesztő. Nem fizikálisan, inkább a részvétlenség és a közöny miatt.

A sietés, minden áron való előrejutás jóformán társadalmi elvárás az utcán, aluljáróban, mozgólépcsőn. Ha kell, ha nem, törtetni illik, meg aztán ajánlatos is. Elkerülhetetlen velejárója a nagyvárosi létnek.

A türelmetlenség megkeseríti az utcán való tartózkodást. Az összes többi járókelőt hátráltató elemnek, zavaró tényezőnek tartjuk. Egyben modortalan, undorító, alja embernek.

Mit cammog? Mit lökdös? Hova szalad? – dohogjuk, miközben másokat méltatlankodva félretolunk, nem jó helyen levésére figyelmét lökdösődésünkkel felhívjuk.

Itt bizony harc folyik.

Mintha a tömegben levő embernek egyetlen útja az lenne az egyediségének a megőrzéséhez, hogy mindenki mást, aki vele együtt tömeget alkot, megvet.

Ennek ellenére vannak olyan helyzetek, amelyek minden addigi és azutáni negatív tapasztalatunkat áthúzzák és megkérdőjelezik.

Olyan helyzetek, amikor emberek figyelnek a másikra, észreveszik a másik kiszolgáltatottságát, elesettségét, és ez nem bosszankodást, hanem figyelmet és odafordulást vált ki belőlük.

Most néhány olyan élményt írok meg, ami az általános „piha, tömeg!” premisszát határozottan cáfolja. Van erre is példa.

Az egyik történet egy zsúfolt buszon esett meg, egy igazi őrült csúcsforgalmi kora estén.

Alacsony padlós busz volt, közeledett egy megálló, az utasok jelezték a leszállást. Mikor a busz beállt a megállóba, lezúdultak az emberek a kinyíló első ajtón, és ekkor egy érett, zengő férfihang kiáltása hallatszott: „Nyissa ki középen, tolókocsis jelzett!”

Az ajtó kinyílt és a hirtelen megcsappant tömegben odaláttam, többen segítettek egy kerekesszékesnek a leszállásban. Ebben a pillanatban kicsapódott a vezetőfülke ajtaja és a sofőr kifejezetten bosszús arccal leugrott a buszról és a középső ajtóhoz sietett. 

Magamban háborogtam, hogy miért van annyira feldúlva, talán csak nem olyan nagy teher, ha egy kerekesszékes a buszról leszáll.

Felháborodásom azonban hamar zavart szégyenkezéssé vált. A sofőr ugyanis ezt mondta a kerekesszékesnek. „Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy jelzett. Minden rendben?” A kerekesszékes mosolyogva mondta, hogy semmi probléma, ebben a csúcsforgalomban nem is csoda.

Barátságosan intettek egymásnak, elköszöntek, a sofőr kisimult arccal visszaült és tovább navigálta a buszt a káoszban.

A bosszúsága a saját figyelmetlenségének szólt, az én szégyenkezésem pedig a felületes véleményemnek. 

Egy másik alkalommal az egyik legforgalmasabb aluljáróban a teljesen áttekinthetetlen kusza tolongásban egy harminc év körüli erős, izmos testalkatú férfira lettem figyelmes, aki kutyáját pórázon vezette.

A kutyán vakvezető mellény volt, a férfi kezében fehér bot.

Ebben a kaotikus nyomakodásban meglepő ügyességgel haladtak céljuk felé, a metró lejáróhoz. A kutya szorosan a gazdája lába mellett haladt és finom érintéssel terelte a férfit a legoptimálisabb irányba.

Látszott, hogy összeszokott, egymást a legapróbb jelekből is értő páros.

Rafinált leleményességgel kerülgették a látó, de másokon keresztülnéző és vakságot tettető embereket.

Minden probléma nélkül eljutottak a metróba vezető mozgólépcsőhöz. A kutya egy pillanatra megtorpant, a gazda rálépett a mozgólépcsőre, egy-két lépcsőfok után a kutya is követte.

Én ekkor már közvetlenül utánuk mentem, álmélkodva figyelve ügyes-taktikus haladásukat.

A kutya ott állt gazdája mögött, az addigi okos és találékony természete azonban megváltozott. Fülét-farkát behúzva, lábait megrogyasztva, teljes testében remegve szenvedte a meredek mélységbe kattogó mozgólépcsőt.

Ez csak néhány pillanatig tartott, mert amint a férfi biztosan megtalálta az egyensúlyát, a kutyájához fordult és ezt mondta: „Gyere, segítek.”

A kutya remegő lábakkal engedelmesen a gazdájához simult, aki lehajolt és magától értetődő, begyakorolt mozdulattal felnyalábolta nem épp kis testű négylábú kísérőjét. „Így már jobb?” – dörmögte a férfi.

A kutya addigi remegése egy csapásra elmúlt, a fejét a férfi vállára hajtotta és megnyugodva nézelődte végig a hosszú mélybe ereszkedést.

Mikor leértek, a kutya ismét szorosan a férfi lábához simult és heves farkcsóválás kíséretében visszaváltozott a hemzsegő emberáradatban kiválóan közlekedő okos-nyugodt ebbé.

Végezetül még egy történet felötlik bennem, amit egy villamoson láttam.

Se túl zsúfolt, se túl üres nem volt a villamos. 

Az egyik megállónál többen is felszálltak, közöttük egy hatvan év körüli asszony. Megállt az ajtónál, úgy, hogy senki se lássa a villamoson utazók közül, és neki se kelljen senkit látnia.

Észrevettem, hogy sír. Nem zokogva, sőt kifejezetten kerülni akarta a feltűnést, de az is látszott rajta, hogy mérhetetlen fájdalom van benne, amit képtelen visszafojtani.

Ezek nem a megbántottság, hisztéria vagy önsajnálat könnyei voltak. Aki megélt már ilyet, annak érzéke lesz észrevenni másokon is. A sírása a legvisszavonhatatlanabb fájdalom jele volt. Ez az asszony gyászolt.

Kovács Margit: Gyász

Nem volt látható jele a gyászának, ruhája sem ezt mutatta, talán épp a villamosra szállása előtt tudta meg, hogy elveszített valakit végleg, akit szeretett.

Megrendülten néztem. Körbepillantottam zavartan, hogy fájdalmát észrevettem, s figyeltem, vajon más előtt is lelepleződött-e ez a legszemélyesebb bánat. Közömbös arccal ült mindenki, nem tűnt fel nekik a síró asszony.

Volt azonban még valaki, aki észrevette a könnyeit, és azonnal megértette az okát is.

Újabb megálló jött ugyanis, és egy másik ajtónál felszállt egy hajléktalan, tekervényes körmondatokban harsányan kiáltozva néhány forintért. Mindenkinél megállt egy pillanatra, hogy felmérje, számíthat-e egy kis aprópénzre. Ahogy az lenni szokott, volt, aki adott neki, volt, aki úgy tett, mintha ott sem lenne, volt, aki látványos megvetéssel elfordult.

A hajléktalan megállt az ajtón kifelé bámuló síró asszony mellett is, és tovább hangoskodva, tőle is kért aprópénzt. Az asszonyt kilendítette a fájdalmából ez a harsány intermezzo és rápillantott a kéregetőre, majd megrázta a fejét. Nem elutasítóan, inkább a cselekvésre képtelenségét jelezve.

A kéregető férfi szándékolt és provokatív harsánysága egyszerre elillant. Rámeredt az asszonyra és halk, vigasztaló hangon ennyit mondott: „Nem láttam, elnézést. Részvétem.” Az asszony könnyes szemmel fájdalmasan ismét bólintott és válaszolt: „Köszönöm.”

A következő megállónál mindketten leszálltak, az elhúzó villamos ablakából még láttam, hogy a férfi mély együttérzéssel nézi a fájdalmát cipelve távolodó asszonyt.

A tömeg idegesítő, sőt, ijesztő, elismerem. De a tömeget alkotó egyes emberek hihetetlenül érdekesek és egyediek. Érdemes közelebb menni, figyelni, körbejárni.

A tömegben egy vagyunk a sok közül, ennél nem több, de nem is kevesebb.