Írta: Inkabringa
Az apartheid szó mindenki számára
ismert a világon. Ami elsőként eszébe jut ezt hallván az embereknek, az
erőszakos faji diszkrimináció, mely Dél-Afrikában a 20. század második felében
szedte áldozatait. Tulajdonképp ez a legfontosabb, amit erről tudni érdemes.
Nem árt azonban egy kicsit mélyebben is megismerni az apartheid rendszer
kialakulásának gyökereit és a lebontásáért folytatott küzdelmet.
Köztudott, hogy a globalizáció
már Kolumbusz korában elkezdődött. Kezdetben a portugálok, később más európai
országok hajósai is nekivágtak a végtelen tengereknek újabb és újabb
földterületek felfedezése és - csöppet sem elhanyagolható szempontként – igába
hajtása miatt.
Afrika partvidékéről már a 17.
század elejéről is viszonylag pontos térképek maradtak fenn. Egy holland kiadó
1668-ban Afrika leírása című
könyvében meglepően precíz térképet közölt, bár a kontinens belsőbb
területeiről szóló leírások - tapasztalás híján - már a mesebeli fantáziavilág termékei voltak. Más
kérdés, hogy hosszú ideig ez valós útikönyvként szolgált.
Hiába, a gyerekkorból nehéz
kinőni, túl sok a vesződség vele.
Dél-Afrika partjain az első
hollandiai telepesek a 17. század végén jelentek meg. Többségükben hollandok
voltak, a jobb élet, a remélt javak, a gazdagodás feltöretlen mezsgyéjét látták
ebben a földben.
Mindezt meg is adta nekik
Dél-Afrika.
Ők lettek a búrok, létrehozva
Afrika déli csücskén egy önálló identitást. A búr szó a holland ’boer’
(jelentése: paraszt) szóból származik, sok más népnévhez hasonlóan eredetileg ez
is csúfnév volt (mint a matyó vagy az eszkimó), de az idők folyamán általuk is elfogadott
elnevezéssé vált.
 |
| búr család |
A 17-18. század folyamán érkező
németalföldi telepesek kialakítottak a holland nyelvjárásokból, az
ide települt francia, német ajkúak nyelvéből illetve az afrikai nyelvekből egy
sajátos keveréket, önálló nyelvet: ez az afrikaans.
Az ’apartheid’ szó is az
afrikaans nyelvből származik, jelentése ’szétválasztás’, ’elkülönítés’. Ez a
kifejezés 1948-tól törvényi rangra emelkedett, amikor a Dél-Afrikában élő fehér
kisebbség bevezette szegregációs, rasszista alapú politikáját. Mélységes
sötétségbe és kilátástalanságba vetve az országot.
A búrokat azonban nem
tekinthetjük a történelemben egyértelműen habzó szájú gyűlölködőknek, bár a 20.
századra már ide korcsosultak egykor volt ideáik.
Fokvárost például a búrok
alapították, fontos kereskedelmi gócpont volt már a 17. századtól kezdve.
 |
| Fokváros |
A búrok kemény életet vállaltak
azzal, hogy letelepedtek ezen a számukra ismeretlen földön. Hollandiából
magukkal hozták a protestáns, puritán eszméket, melyek legfőképp a református
egyház hatását mutatták. Az új életért verítékes munkával, szorgos és
fegyelmezett hétköznapokkal küzdöttek, gyarapodásukért, gazdagodásukért kemény,
önfeláldozó munkát követeltek meg maguktól és egymástól is.
Ez a munkához és az élethez való
hozzáállás tartást, büszke identitást, bátor kiállást adott nekik akkor is,
amikor az angol korona gyarmati politikája el akarta tőlük venni nehezen kialakított
életterüket.
A búr háborúk során a 19. század
folyamán (1880-1881 és 1899-1902) harcoltak az angol gyarmatosítók erőszakos terjeszkedése ellen. Végül felőrölték
őket gyilkos, kegyetlen és véres küzdelemben. Településeiket felégették, a
búrokat koncentrációs táborokba zárták, ellenállásukat fizikailag és lelkileg
is megsemmisítették.
Három jelentősebb búr állam
létezett a 19. században: Natal, Oranje és Transvaal.
Még az angol gyarmatosítókkal
szembeni harcokat megelőzően azonban a búrok véres csatákat vívtak az afrikai
bennszülött törzsekkel is. Az ok ugyanaz volt, ami miatt aztán később őket
akarták megsemmisíteni az angolok: területszerzés.
A történelem már csak ilyen nehéz
leckéket ad a magukat sokra hivatottnak érző nemzedékeknek. Amit másokkal szemben megtenni
természetesnek, sőt dicsőségesnek tartunk, azt a magunk bőrén tapasztalva erőszakosnak és
méltánytalannak.
A gyarapodó számú búrok egyre
északabbra hatoltak Afrikában és a bennszülöttektől próbáltak területet
szerezni újabb telepeik számára.
Kezdetben az afrikai
bennszülöttek koiszan nevű törzseivel találkoztak (ilyenek például a busmanok).
Ők békés, állattenyésztésen és vadászaton alapuló közösségekben éltek. Nem
voltak harcos népek, nem úgy alakult a történelmük, hogy a megélhetésért háborúzni
kellett volna.
A búr telepesek megjelenése ellen
sem tudtak védekezni. Lassanként alávetetté váltak, szolga-úr kapcsolat alakult
ki közöttük. Mondhatnánk, hogy barátságos viszony, de azért ne feledjük, hogy a
búr anyagi és fegyverbeli fölény rányomta bélyegét erre az együttélésre. Patriarchális
függés alakult ki a koiszanok és a búrok között. Egyenlő felekről egyáltalán nem
beszélhetünk, bár a koiszanok nem voltak a szó szoros értelmében vett
rabszolgák.
Az Afrika más részeiről
rabszolgaként behurcolt feketék azonban a legkiszolgáltatottabb fogságban
éltek. Hamar megjelentek a gyarmatosítás és a területi terjeszkedés eredményeként
az indiai népcsoportok is.
A bőrszín alapján történő
minősítése az emberi csoportoknak már a legkorábbi búr telepesek gondolkodását
is meghatározta. A sikerre és vezetésre hivatott bőrszín a fehér, az ettől
sötétebb színűek csak tudatlan, vad és irányítást igénylő alávetett csoportok
lehetnek.
A búrok megtelepedésre és életben
maradásra alapot adó büszke, puritán magatartása az idők folyamán gőgös,
kirekesztő, csak önmagát mértékül vevő korlátolt és agresszív mentalitássá
fajult.
Annyira féltették nehezen
megszerzett identitásukat, hogy minden tőlük eltérő kultúrát és életlátást
lenéztek, megvetettek, ellenségnek tekintettek.
Csak az a jó, amilyen én vagyok, csak
azt szeretem és fogadom el, aki ugyanazt és ugyanúgy szereti, amit és ahogy én
szeretem.
„Vanitatum vanitas et omnia vanitas” – az
emberiség örök csapdája.
A búrok egyre északabbra
jutottak, de itt már harcos bennszülött népekkel találkoztak, ők voltak a zuluk
és a xhosák. (Nelson Mandela és Desmond Tutu is xhosa származású.) Ők már nem adták
olyan könnyen területeiket. A ’trekkerek’, ahogy az új területeket felfedező és
betörő búr telepeseket nevezték, komoly ellenállásba ütköztek. Fegyvereik,
harci tudásuk is fejlett volt, véres csatákat kellett vívnia a fehér
telepeseknek, hogy területet szerezzenek.
 |
| xhosa harcosok |
A búrok leszármazottai mai napig
hősökként és honalapítóként tekintenek a trekkerekre. A zuluk és xhosák épp
ellenkezőleg. Az agresszort és kegyetlen hódítót látják bennük.
A Véres-folyó
menti csata 1838. december 16-án a búrok fényes győzelmét hozta a zuluk felett.
A búr csapatokat Andries Pretorius vezette. Az itt élő fehérek nemzeti hősként emlékeztek rá, róla nevezték el Dél-Afrika egyik városát Pretoriának.
 |
| Andries Pretorius |
A zuluk számára viszont gyásznap
ez, a betolakodó fehér hatalom véres koncolásának napja.
Nelson Mandela minden tekintélyét,
bölcsességét, higgadtságát, diplomáciai érzékét bevetette a kilencvenes években, hogy az apartheid
évtizedeiből ne véres polgárháborúba zuhanjon az ország.
A gyarmatosítás alól felszabadult
afrikai országok egymás után csúsztak bele hol a polgárháborúkba, hol a katonai
diktatúrákba.
Mandela mindent megtett, hogy
Dél-Afrika elkerülje ezt az utat.
Ehhez a zuluk és a búr
leszármazottak közötti gyűlölködő ellentétek oldására is szükség volt.
 |
| zulu harcosok |
Mandela javaslatára december 16.,
a Véres-folyó menti csata napja, a Megbocsátás napjává vált. Állami ünnep, mely
az országban élő és súlyos történelmi terheket cipelő népcsoportok közötti
megbékélést jelképezi.
Folytatása következik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése