Írta: Inkabringa
A melankólia eredeti jelentése
fekete epe.
Elég ijesztően hangzik.
Hippokratész sem biztatta semmi
jóval azt, kinek vére besűrűsödik. S mivel szerinte a vér a szellem és értelem
fészke is, ebből logikusan következik, hogy kinek vére feketedik, annak kedélye
is megváltozik.
Arisztotelész szerint a
melankolikusok kiválasztott, rendkívüli emberek. Olyanok, mint mondjuk Platón.
S vajha kinek ne okozna megnyugvást nagy nekibúsulásában, ha Platónhoz
hasonlítják?
Elképzelhető, hogy e 21. századi
celebbel teljes térben senkinek.
A szó napjainkban általánosan használt
jelentése: levertség, búskomorság, lehangoltság.
Ugyan ki szereti ilyennek látni
magát, amikor a világ ormait ostromló örökké vidám és folyton pezsgő, önelégült
lélek az ideáltípus?
Ennek eléréséhez azonban elkerülhetetlenül
le kell mondani a gondolkodásról. Ugyanis a világ elmélyült szemlélésének komoly
hátránya, hogy elveszi a jókedvünket.
 |
| Albrecht Dürer: Melankólia |
Így aztán a megoldás, hogy nem
gondolkodunk, és elégedett bárgyúsággal habzsoljuk, amit elénk raknak. Hátránya,
hogy manipulálható gügyögővé tesz minket, bár, ha már azzá váltunk, ez csöppet
sem lesz zavaró.
Van egy másik, kacskaringósabb,
de mégis jól járható út: megtanulunk együtt élni a világra ismerésből
elkerülhetetlenül fakadó melankóliával.
Ez azért is jó megoldás, mert
kedélyünk vígságra alkalmas maradhat értelmünk sutba dobása nélkül is.
Talán a Kistehén Melankolikusokat
is valami efféle késztetés indította el. Nem bírják nem észrevenni a világ
csorbult tökéletlenségeit, a tökéletesség lehetetlenségét. Próbálják meglátni a
valóságosat. Akkor is, ha semmi sincs jól, semmi sem jól alakul és szinte semmi
nincs, ami ne lenne rég elrontva.
Vállalják melankóliájukat a
tisztánlátásért cserébe. Nem tesznek úgy, mintha minden rendben lenne, nem sírnak,
nem nevetnek, csak töprengenek.
A közönség pedig értékeli ezt a
vállalt vívódást.
A mai csupa csicsa világban
megadják a publikumnak is a mélázás kiváltságát, és a publikum ezt hálásan
fogadja. Akármit is mondjanak a világmarketingerek, erre még mindig van igény.
Olybá tűnik, hogy felnőtt számba
veszik a közönséget. Ez önmagában értékelendő, mert a világban épp ellenkező
tendencia érvényesül, igyekeznek mindenkit benne tartani valami
félreértelmezett gyermeki (vagy inkább gyermekded) állapotban.
A teljes felnőtt léthez a gyermekit
is meg kell őriznünk magunkban, ami azonban nem bamba megelégedettséget jelent, hanem a világra való elfogulatlan
nyitottságot. Ez csak az igazi játék. Fenségesre és alávalóra egyforma kíváncsisággal nézni. Ezt csak a gyerekek tudják, és ha nem rontják
el őket nagyon, akkor felnőttként is képesek lesznek rá.
Az egyik dolog, amit kedvelek a
Kistehén Melankolikusokban, hogy verseket zenésítenek meg. Kortárs költők
korunkról írt verseit.
Weöres Sándornak meggyőződése
volt, hogy a versszöveg, a ritmus meg a dallam szoros egységben van egymással.
Együtt tényleg többre képesek.
Erdős Virág, Kemény István,
Grecsó Krisztián és mások szólalnak meg Kistehén feldolgozásban.
Jó dalok. Dudorászósak, nem
világrombítóan harsányak, de agyba furakodóak, figyelősek, merengősek.
A másik, amit kedvelek a
Melankolikusokban a hangszerelés. Mert rendben, hogy van gitár meg dob, de a
gitárt is másként pengetik, a dob mellett most ott volt a vibrafon (ami
zseniális ötlet) és a basszust is nagybőgő adja. Kollár-Klemencz hangja pedig
tökéletesen illik ezekhez a sanzonokhoz. Nem érzelmes, inkább értelmes dalok.
Öröm ilyet hallani manapság.
Ötletes mütyürködés ez versekkel,
zenékkel. Játék, amit komolyan vehetünk.
A nyáreste mindennek hangulatot
ad. A délutáni nagy eső nyomai még ott úsztak az égen. Szutykos, szürke felhők,
de szakadozott végeik közül kilátszott az alkonyi tiszta égbolt.
Néhányszor felnéztem, még az ég
is olyan melankolikus volt. Ügyesen komponált díszlet, mondhatnánk.
Vendégei is voltak a zenekarnak:
Lantos Iván és Másik János.
Az egykori Kolinda zenéjét
ismerem. Lantos Ivánt viszont egyetlen egyszer láttam eddig színpadon, évekkel
ezelőtt Sebő Ferenccel. Akkor a sok zenész között nem tűnt fel, ami most a színpadra lépésekor
szembeszökő volt.
Hihetetlen fesztelenség és laza
életderű van benne. Nem külsőséges, hanem természetes módon. Ebben az országban
én még ilyet nem láttam, pedig elmélyülten figyelem az embereket egy ideje már.
 |
| Lantos Iván |
Megfigyelésem szerint kétféle
véglet van: az egyik a kamaszos, túlmozgásos kivagyiskodás, a másik az ernyedt
izomzatú, vállvonogató közönybe burkolózás. Ennek a két viselkedésnek a
változatai, keverékei adják a nagy magyar fesztelenséget.
Csupa görcs és póz.
A legtermészetesebb viszonyulás
ehhez a kelet-európai görcshöz, ha vállaljuk és nem elfedni akarjuk.
Először azt figyeltem, nem
megjátszás-e ez. Beláttam, nem az. Aztán azon gondolkodtam, mitől lehet ilyen
felszabadult valaki ezen a helyen, és főként hogyan kéne ezt mindenki másnak is
megtanulnia.
Lehet, hogy még nem látta Borsod
és Szabolcs reményt vesztett településeit, gondoltam. Bár azt sokan mások sem
látták még, elképzelésük sincs róla, ennek ellenére görcsösek.
Vagy talán ezt nem is lehet
tanulni. Így született. De mindenki más is így született, csak aztán szépen
elromlott a lendkerekes felhúzója.
Talán az is segített neki, hogy
kiszakadt egy időre ebből a mindig magával elfoglalt országból.
Ezen morfondíroztam, nem tudtam
rájönni a megfejtésre, de mintha egy neonfilccel lett volna körberajzolva,
annyira szembetűnő volt a görcstelensége. Rááll már a szemem az ilyenre, ez
ritkaság a világnak ezen a fertályán.
Elképesztő volt látni, hogy ilyen
is van.
Másik János is meghívott vendége
volt ennek a nyáresti melankóliának.
Róla egy külön bejegyzést is
írhatnék.
Most csak annyit, hogy azon
emberek között tartom számon, akire egyszerűen azt mondom: jó, hogy a világon
van.
 |
| Másik János |
Van egy nagyon szubjektív csoport
bennem, ezek emberi hangok, hangszínek (közvetlen szeretteim hangján túl), melyek
a végtelenségig megnyugtatnak. Magam sem tudom pontosan megmagyarázni ezt, de a
hangjukból kicseng valami nyugodt értelem. Nem sok olyan hang van, ami így hat
rám, egy kezemen meg tudom számlálni.
Elég vegyes társaság:
Jordán Tamás, ahogy József Attilát mond, Rainer M. János, ahogy higgadtan
’56-ról beszél, Nádas Péter, ha saját írását felolvassa, de bármit mondhat, és
Másik János, ha énekel.
Az értelem megnyugtat. A világgal
való szembenézés először óhatatlanul melankóliához vezet, de az értelmezése
végül erőt, sőt derűt ad.
Kezdjünk valamit azzal, ami van. Csak
akkor változik.
A melankóliának ereje van.
Gondolkodásra késztet.
„… bár járd a Vígság templomát, szentélyét fátylas Mélabú üli.”
Úgy tűnik, ezt tudják a
melankolikus Kistehenek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése