Példaképem Csempe-Pempe

Írta: Inkabringa

A napokban beszélgettem valakivel, aki meggyőződéssel vall, hisz, rajong egy bizonyos életfelfogást. Tágabb ez, mint politikai irányultság, de azt is magában foglalja, és számos eleme már szinte vallási meggyőződésre, egyféle feltétlen hitre utal.

Feltétel nélküliség és mérlegelés nélküliség, kizárólagos igazságként való elfogadás. Ezek félelmes veszélyeket rejtenek magukban.

A beszélgetés kedélyesen kezdődött, engem érdekelt is az ő világról alkotott véleménye, de hamar észrevettem azt a ragadós kulimászt, ami ilyen esetekben kivétel nélkül menekülésre késztet.

Mint valami százkezű ölelő-fojtogató lény ragacsosan körbefon és megpróbál magával rántani, hogy legyek én is feltétlen követője az általa vallott ideáknak. Hiszen ez az eszme, hit, rajongás tárgya, nevezzük bárminek, számára megoldást jelent és meggyőződése, hogy akkor mások számára is azt fogja jelenteni.

Megoldás és egyetlen igazság.

Meggyőződését ugyanis kizárólagosnak hiszi, nem fogad el másféle nézőpontot, vagy ha mégis kénytelen tudomásul venni a létüket, akkor ősellenségnek tartja azokat.

Minapi beszélgetőpartnerem megpróbált „rajongóvá” tenni engem. Minden siker nélkül.

Szigorúan nekem szegezte, hogy muszáj hitet tennem valami mellett (politika, eszme, hit, márka, tévésorozat, celeb, bármi), mert ilyen világot élünk.

Miután rájött, hogy nem tud vallott ideáinak megnyerni, először az ellenséget kereste bennem, de az sem volt teljes élmény számára, mert én őt semmiképpen nem óhajtottam ellenségemnek tekinteni.

Bár tény, hogy rajongott eszméihez sem kívántam csatlakozni. Az ő logikájában tehát mégis ellenség vagyok.

Beszélgetőtársamnak abban azonban vélhetően igaza van, manapság elvárás, hogy feltétel nélküli odaadással higgyek eszmében, világlátásban, hitben, esetleg konkrét személyben, csoportban.

Vadóc természetem okán ennek az elvárásnak sem képes, sem hajlandó nem vagyok megfelelni.

Önmagában a lelkesedés inspirál és előrevisz. Pozitív energiák rejlenek benne.

A túlzott, kizárólagos, sőt kirekesztő és másokkal szemben ellenséges lelkesedés, a rajongó vakhit azonban bajt okoz. Okozott is már eleget.

Többféle megnyilvánulása van az ártatlan identitáskereséstől egészen a világpusztító dúlásig.

A rajongásnak legszelídebb és ritkán bajkeverő változata a népszerű személyekért való olthatatlan lelkesedés.

Teleragasztják kedvencük fotóival a falukat, vagy párnájuk csücskébe hímezik a nevét és azt az ízlést, életmódot tartják követendőnek, amit rajongásuk tárgya képvisel.

Ez ritkán vezet durva agresszióhoz, de nyilván erre is van példa.

Akikre tartozik (rajongóknak és rajongottaknak) nagyon élvezetes ez az állapot, az összes többit pedig nem zavarja.

Jó is lenne, ha itt fúlna ki a hevült elragadtatottság.

Sajnos azonban az élet egyéb részeibe is betolakszik a kizárólagos imádat, ami könnyen métellyé és uszító erővé válhat.

A sport már nem olyan veszélytelen a rajongás szempontjából, mint a szórakoztatóipar.

A futball kitermelte a maga fanatikusait, akik már ölre mennek, bicskát rántanak, egész utcákat csatatérré változtatnak. Táptalaja a vandalizmusnak.

Egy amerikai futballcsapat híve az „ősellenség” csapat jelképének számító fát locsolta meg méreggel egy vesztes mérkőzés után. Legalábbis ezt recsegte kárörvendően a telefonba. „Pusztulni fog a fátok.” Felnőtt emberekről beszélünk...

Ahogy azok is felnőtt emberek, akik vallási meggyőződésüket kizárólagos világmegváltónak tartják és a leggyilkosabb vérengzésbe merülnek mámoros önkívületben, ha a felsőbb hatalmakat más ceremóniák szerint imádó csoportokkal találkoznak.

Gondoljunk bele, mennyi keresztényt öltek már meg a hitükért és mennyi keresztény ölt már vallási vakhitből.

Gandhit is egy hitsorsosa, egy másik hindu ölte meg, aki fanatikus vallási elvakultságában nem bírta elviselni, hogy Gandhi a muszlimokkal a megbékélést keresi.

Tette, amit fanatizmusa sugallt neki. A másfélét el nem ismerő kizárólagosság gyilkossághoz vezette.

A vallás sokaknak megnyugvást, vigaszt, megbékélést ad. Egy hitforma fanatikussá válása azonban a legiszonyúbb gyűlöletet hozza felszínre és a könyörületesség teljes hiányához vezet.

Felerősíti azokat a gyilkos ösztönöket, aminek elfedésére a vallás létrejönni hivatott.

A 21. században a középkori ezoterikus eszmék ismét virágkorukat élik. Csillagokból, betűkből, számokból, kártyából, meg ami még eszembe sem jut most, messzemenő következtetéseket vonnak le.

Személyes sorsot, embertípusokat, történelmet, világvégét, mindent megmagyaráz. Csoportosít, rendszerez, általánosít.

Meggyőződés ez is, hit, erős elkötelezettség, hogy az igazság egyértelmű és kizárólagos, és a magyarázat a rejtett erőkben rejlik.

Nincs az a vallás, ezotéria, eszme, hit, amelynek képviselőjének gondolataira ne lennék kíváncsi. Csak ne akarja egyetlen üdvözítő megoldásként rám erőltetni.

Én nem tudok ilyen megnyugtató egyetlen magyarázatokban elmerülni. Nyilván jó egy olyan eszme, ami mindenre magyarázatot ad és vitának helye nincs.

De talán épp ez a baja ennek a világnak, hogy nincs benne helye a vitának. 

Helyette van egyik végletként az eszményített bálványimádás, másik végletként az acsargó gyűlölködés.

Én nem vágyom erre. Nincs egyetlen igazság. Mások igazságának a megértésével, de legalábbis elfogadásával lehet a pusztító fanatizmust elkerülni.

Ami természetesen soha nem jelentheti azt, hogy saját véleményemet ne vállaljam és ne képviseljem.

„A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.” – írja Nádas Péter Élveboncolás című novellájában.

Elismerem, ez sokkal nehezebb út, mint a tálcán kínált egyetlen üdvözítő igazság elfogadásának teljes odaadással átadni magunkat. Még sincs más lehetőség, ha nem akarunk másokat megvetni és gyűlölni.

Feltéve, hogy nem épp ez adja meg nekünk a magasabbrendűség vigaszát.

Talán a legcinikusabb és a mindennapjainkat leginkább befolyásoló rajongás a politikai vakhit, ami olykor vallási tébollyal és egyéb kényszerképzetekkel is keveredik.

Érdemes belenézni a világsajtó tudósításaiba. Megnézni a felvételeket, ami a fanatizált, befolyásolt, elkeseredettségét és tanácstalanságát egyre dühödtebb pusztításban kiélő tömeget mutatja.

„Bárcsak képes volna a tömeg Kritónom, a legnagyobb rosszat okozni, mert akkor képes volna a legnagyobb jót is okozni, és így jól volna; de valójában nem képes egyikre sem, mert nem tud sem értelmes dolgot cselekedni, sem esztelenséget, hanem azt teszi mindig, amibe éppen botlik.”

Döntse el mindenki, hogy egyetért-e Platón gondolatával.

A vakhittel és a fanatizmussal sok mindent el lehet érni. Például hatalmat. Akinek ez a fontos és csak ez a fontos, az használni fogja ezt az eszközt.

Egész más az, ha valaki elmegy szavazni és leteszi a voksát egy éppen akkor arra alkalmasnak érzett politikai közösségre, és egész más, ha vakgyűlölet forr benne a politikai ellenlábas ellen, és kizárólagos, feltétlen, sóvár imádat a választott pártja iránt.

Nem beszélve arról, hogy a józan belátáson alapuló demokráciaművelésnek éppen nem a választási kampányérzés fenntartása az alapja, hanem a hétköznapokban is megvalósuló demokrácia tevőleges alakítása.

Mondani, tenni, javítani, figyelmet felhívni, segíteni, a másikhoz odafordulni, szóba állni, érdeket, és hangsúlyozottan nem csak saját érdeket érvényesíteni, a hangjukat hallatni nem tudók mellett kiállni: ez lenne a lényege.

Ezt a politikai pártok melletti zengzetes hitvallás vagy tomboló szitokáradat nélkül is meg lehet tenni.

Ehelyett mindenki el van foglalva saját választott imádatának (gyakran érdekének) ápolgatásával. Egymásra, a másikra ügyet sem vetve.

Nem állnak szóba a másikkal, csak elképzelik őt valamilyennek. Ez sehová sem vezet.

Illetve mégis vezet valahova: egyoldalú, belterjes, kirekesztő és fanatizált gyűlölködéshez és az ezzel együtt járó szélsőséges rajongáshoz.

„… a kétségbeesés meg az idő megrozsdásítja a vas- és acélkötelékeket, de mit sem tehet az eszmék meggyökeresedett uniója ellenében, legfeljebb még szorosabban tapasztja őket egymáshoz; az agy puha rostjain épül fel a legerősebb birodalmak ledönthetetlen alapzata.” – írja Foucault.

Be kell látnom, hogy most nem az egymás iránti kíváncsiság, a megértésre és együttműködésre való készség korát éljük. Valljuk be, többnyire sosem ezt élte az emberiség.

Hevült elragadtatottság és megvetés, sőt gyűlölet élteti mostani rajongó korunkat is.

Ilyenkor se vitának, se más véleménynek nincs helye. Kinek mi az irtózat: nekem ez.

Weöres Sándor mindennél jobb jellemzése így szól:

„a hettita a hettita

különös nép a hettita

azt hiszi minden hettita

mindenkiről hogy hettita

furcsa madár a sirály

azt hiszi minden sirály

ha jön egy másik sirály

az nem igazi sirály”

Segíteni a másikon, odafordulni máshoz, szóba állni másokkal, megérteni a másikat hörgő elragadtatottság  nélkül.

Nekem ez célravezetőbbnek tűnik. Miközben tudom, hogy nehéz, munkás, szöszölős, macerás a világot és benne magunkat folyamatosan értelmezni.

Induló ütemére, mások lépteihez igazodva menetelni sokkal könnyebb. Elismerem.

Talán úgy van, ahogy alkalmi ismerősöm mondta, hogy muszáj valahova csatlakozni a feltétlen rajongásban.

Én nem vagyok hajlandó erre. Egyáltalán nem.

Mándy Iván Pálya szélén című könyvének főszereplője, Csempe-Pempe társaságát választom inkább.

Ahogy Heinrich Böll írta Mándy jelképes főhőséről:

„Csempe-Pempe nem hős és nem is csirkefogó.”  

A legjobb társaság.