Paradicsom (és nem koktél)

Írta: BikassyGergely

A rendkívülien hideg április után szintén hideg, szeles, esős május következett, közben két kánikulai nappal. Két kis non-stop élelmiszerboltba járok, gyümölcs az egyikben soha nincs, a másikban rossz minőségű. Rossz paradicsomot ne vegyünk. Gyümölcsből mindig a jobbat. A drágábbat, amíg lehet, s marad (pénzünk).

Más bölcsességre most a paradicsom kapcsán nem telik. Ha rossz valahol a paradicsom, akkor marad a paradicsomlé, a sűrített paradicsomok sokféle fajtája. Régi híve vagyok a magyar Aranyfácánnak. Mostanában egy szerb gyártmányú "Passata" vásárlója és fogyasztója lettem. Elég jó, de azért kutatgatom, mennyi a hozzáadott cukortartalom benne. Bizalmatlan vagyok az ilyesmiben. Jogosan. Az egyik tévé állandó műsorában két hétpróbás gasztronómia szakértő értékeli hetenként a boltban kapható ételeket és italokat. Legutóbb az uborkákat listázták. Elárulom, a "Bonduelle" nyert. Sajnos, a paradicsomlék versenyét elmulasztottam az ő műsorukban, az is lehet, ilyen még nem volt. Ha lesz, igyekszem nézni, de ha már nem volt, esküszöm, nem keresgélem visszamenőlegesen, az ilyesmi, ide-oda kattintgatásokkal nekem macera és szégyen. Olaszosoknak teszem hozzá, nagyon fontos alapvetésül, hogy igazi olasz mélyen megveti a világot elárasztó ketchupot, és be sem teszi a lábát olyan vendéglőbe, ahol ketchup látható. Legalábbis így volt sokáig, de már jó ideje az olaszok is kénytelenek elfogadni. Minden falatozóban ott a ketchup, sőt minden külföldieket is fogadó étteremben ott van. A luxuséttermeket nem ismerem. Érdekes kérdés, ott mi a helyzet: hiszen a luxus-külföldiek hátha reklamálnák. Ide tartozhat dühöngésem egyik tárgya: a "koktélparadicsom" szó. Nem maga a "kisparadicsom" dühít, hanem buta magyar elnevezése, korbácsot érdemelne, aki ezt a szót kitalálta. Olaszul, ahol azért ma már a paradicsom sok fajtája nagyon otthon van, szebb a neve. Keresse meg, aki nem tudná.

Végül egy jól ismert, mégis gyakran feledett történelmi paradicsomtényt ismétlek meg. A paradicsom ételként egészen az ezerhétszázas évek végéig (!) ismeretlen volt Európában: a spanyol királyi udvar kertészetében tenyészették ugyan, de csak dísznövényként. Így hát Itália sem ismerte, és semelyik régebben élt híres olasz, tudós vagy festő, Galilei vagy Leonardo vagy más, közember vagy fejedelem soha nem evett paradicsomot. Olasz konyha paradicsom nélkül. Így múltak az évszázadok...

Legközelebb talán olyan filmekről töprengek, melyeknek a címében legalább szerepel a paradicsom szó - a gyümölcs jelentésével.

Suppli - húsvétra is...

Írta: YGergely

Annyit tudtam az olasz konyháról, mint a turisták, mint más magyarok. Spagetti, makaróni, pizza, ezzel aztán kész, később jött még a lasagne meg a ravioli. 

Egyik sem igazi római étel, és mindkettővel előfordul, hogy nem csinálják jól. A Risorgimentón egy rokonszenves gyorsétteremben olcsó pénzért felejthető minőségben szervírozták, de nekem tetszett, épp ezért tetszett: végre rosszat ehetem Rómában, nemcsak olcsót és tűrhetőt, hanem olyan igazán semmilyen ízűt, ami minden bennszülöttel is előfordul, ha sietős helyre sietősen beül.

Lasagnét véletlenül huszonöt éves koromban ettem nagyon jót a genovai kikötőnél (a kikötő le volt zárva, a kőfal miatt csak a nagy hajók kéménye látszott), egyszerű állóbüfében. 

Nagy zavaromra a pincér átszaladt borért a szomszéd borozóba, úgy hozta át nekem, farmeros csórónak, magától értetődően hozta, és akkor hasított belém először ugyanaz, mint majd Párizsban bármelyik zöldségpiacon, főleg a Rue de Bucin: hogy nemcsak a legyőzhetetlen nácizmussal és bolsevizmussal van baj Magyarországon, hanem azzal is, hogy sehol semmikor egyetlen pincér sem fog átszaladni a szomszéd borozóba egy pohár borért. 

Supplì – először visszatérve Rómából, hiába kerestem bármilyen szakácskönyvben, holott Rómában minden vendéglő előtt hosszan olvastam a kirakott étlapot, de supplì? Fel sem tüntették, mint a szégyellni való cselédlányt, a család rokon lányát, aki felszolgálhat, de azért nem kell vele büszkélkedni.

A legelegánsabbak még a bruschettát sem tüntették fel… a bruschettát, ami nélkül Rómában még elkezdeni sem érdemes az étkezést! Természetes hát, hogy minél kevésbé lerobbant a vendéglő, annál kevésbé van az étlapján supplì. Leginkább az állóbüfékben biztos. Én meg azon éltem, supplìn. 

Egyetlen szakácskönyv becsüli meg a supplìt, hazánkfia, dr. Lénárd ennek a szerzője: a németül írt és Frankfurtban megjelent A római konyha lapjain brokkoli, cukkini, padlizsán és supplì.

Álltam egyszer a Santa Cecilia előtti téren: Roma Sparita, hirdette egy zárkózott kisvendéglő a sarkon. Annak kirakati étlapján láttam először, hogy supplì al telefono? Ez mi lehet? Gondolnánk, hogy mint a pizzáét, ennek is a hazaszállítását vállalják, supplì al telefono, csak az volt gyanús, de nagyon gyanús, hogy miért nincs pizza al telefono vagy gnocchi al telefono…?

Rá nem jöttem volna, de Lénárd szakácskönyve ezt is megmondja. Kitalálhatatlan. (Mellesleg a supplìt nagyon másként írja le, mint ahogy most Rómában készítik.)

Cseresznyepaprika és pomodorino. Ugyanaz a kettő? A Szent István háztól le lehet gyalog ereszkedni a Portuenséhez, ott felszállni a 48-as vagy 43-asra, és átvágva a Gianicolón meg a fél Trasteverén, eljutni fél Rómán át a Veneziáig. Valeria nővér így magyarázta.

A Portuensén ettem először cseresznyeparadicsomos pizzát. Nagyon ízlett.

Portuense

Végül a sarki újságárusnál vettem egy Porta Portesét, és a lakáshirdetéseket olvastam, épp annak a háznak a közelében, ahol kiszemeltem a későbbi lakásomat. Rögtön tudtam, hogy ideköltözöm. A Santa Saba középkori templom közelébe, a Piazza Bramante kis piaca mellé.

Santa Saba

A tér sarkán ott egy kis bár, amelyben kétféle supplì kapható: nemcsak a szokott rizses, hanem kukoricadarás is: grocetto. A szót csak a legnagyobb szótárakban keressék… vagy ott sem.