Pirandello unokája voltam

Írta: Bikassygergel


Most olvasom, hogy karácsonykor bezárt a Pirandello Emlékmúzeum (Studio di Luigi Pirandello) évfordulós kiállítása. Tavaly júniusban nyitott. Én magam – pár évvel megelőzve a százötven éves jubileumot – egészen közel laktam hozzá. És nem elég, hogy annak idején a Hotel Villa Pirandello nevű szép közeli szálláson laktam tizenkét napig, véletlenül elcsíptem egy Pirandello-műsort is. Borús, sőt esős idő volt a júniusi Rómában, inkább hűvös, mint meleg. (Nem először június elején, legalábbis nekem sokadszorra az.) A Biblioteca Nazionale nagy termeiben hidegebb volt, mint az esős utcán, őszi köpenyemben és dupla sálamban is fáztam.

Ez a Hotel Villa Pirandello szép kis szállás a Via Nomentana egy csendes mellékutcájában. Gondolom, nagyon is szándékosan a mai emlékmúzeum, vagyis az író egykori háza mellé épült. Elég szorosan melléje. Nem mintha a közelség zavart volna, sőt: jó rálátásom volt Pirandello dolgozószobájára és kertjére. A dolgozószobájában malteros legényeket láttam, a kertben malteros ládákat. Renoválták a régi házat. A Pirandello programot sem a régi házban rendezték, hanem mellette, a kis szállodában. Nem nagyon hirdették, én valóban csak a mogorva júniusi eső miatt vetődtem „haza”.

A könyvtárakon kívül legtöbb időmet a szintén szomszédságban levő nagy Torlonia parkban (Villa Torlonia) töltöttem: ezt is csak tíz éve hozták rendbe. Múzeuma van (finoman elhallgatják, hogy Mussolini római lakhelye volt 1943-ig), és több kis kiállítási épülete, fehér márványból vagy márvány-utánzatból. Engem hatalmas fái és ritka növényei jobban érdekeltek, mint ahogy a kutyaversenyekre készülő kutyafuttatások is.  Fűre lépni szigorúan tilos! Természetesen a közeli iskolák tanulói mind vadul fociztak a füvön. A Villa Torlonia, főleg a bejárattól nézve kicsit emlékeztet a budai Mechwart-ligetre, de annál úgy négyszer nagyobb. Azt is szerettem, hogy távol esik a turista-belvárostól. És jákó papagájok is élnek a magas fák odvában.

…Hazatérve tehát, látom ám, hogy az esőben is szép számú vendég ül a szálló kertjében. Volt még hely, leültem én is. Annyi derült ki, hogy a szicíliai központú Pirandello emlékbizottság római részlege tart kis irodalmi műsort. Néhányan felolvastak a Mester műveiből, mások, talán hosszabban a kelleténél, irodalmi emlékeikről beszéltek. Mint a legtöbb efféle rendezvény, nekem kezdett unalmas lenni. Az eső egyre esett. Indultam volna a szobámba, de a portásnő is nyilván a műsort nézte, mindenesetre a kulcsot nem találtam az üres portán.

A hotelnek volt egy kertre néző üveges verandája, oda beülve várakoztam tovább. Néhányan ültek már a fotelekben, úgy láttam, közreműködők. A verandáról a kertre nyíló ajtón épp akkor indult ki fellépésére egy magas, lebernyegbe burkolózott egyéniség. Lenyűgözött a tógára emlékeztető lebernyege, de az egész jelenség is. Nem „színészféleség”, hanem maga az örök Színész volt ő, nagybetűvel. Színészkirály. Az Isten is XIX. századi komédiásnak teremtette. Hosszú, felfelé pödrött hegyes bajsza is mintha garantálná hitelességét. Háttal nekünk már széles taglejtésekkel recitált a kert közönségének.

Épp azon töprengtem, hogy az üvegverandán várakozó néhány közreműködő vajon mennyire ismerheti a Színészkirályt meg egymást: úgy éreztem, nem igazán. Egyszer csak észrevettem, hogy a tőlem nem messze ülő két hölgy egy ideje engem nézeget. Nézeget, sőt méreget – vajon mi érdekeset látnak rajtam? Próbáltam máshogy ülni, kézbe vettem a kis asztalról valami újságot. Akármit tettem, a két nő egyre inkább engem bámult. Izgatottan suttogtak valamit. Szemmel láthatóan már nem érdekelte őket a Színészkirály, már csak én érdekeltem őket. Mozdulatlanná váltam, mint egy ünnepi fénykép. Ez sem segített, mire taktikát változtatva közönyös léptekkel kifelé indultam. Elhaladva előttük, udvariasan biccentettem, talán nem kellett volna. Tiszteletteli mosollyal emelkedtek fel a székükről, s az egyikük kis kérdőjellel, de inkább a tényt megfogalmazva mondta a szemembe: „Dottore, Lei è il nipote di Pirandello?", azaz "Pirandello unokájához van szerencsénk?”

Nem jött szó a számra. Lehetnék éppen, s miért ne lennék. Az unoka, Andrea Pirandello tanár és kritikus, valóban ott ül a nézőtéren, az imént, épp amikor az utcáról  beléptem a kertbe, üdvözölték is. Most, egy félkész tablóképbe merevedve ott álltam a két hölgy között, el kellett döntenem, hogy a Pirandello-estre beférkőzött szélhámos vagyok-e inkább, aki vacsorameghívás reményében „Rameau unokaöccsét” utánozza a klasszikus francia irodalomból, vagy egy tuskó, afféle bárdolatlan kelet-európai, aki sután elhárítja a kitüntető figyelmet, és némileg elrontva mások hangulatát, recsegve lelép a vígjátéki színről.

Úgy emlékszem, az utóbbit választottam, kiérdemelve a drámai helyzetek ínyenceinek csalódott füttyét.

Kapcsolódó bejegyzés: Az álom valósága - Luigi Pirandello