Fagyos filmpünkösd Bondokkal

Írta: bikassygergel


Már húsvétkor is olyan hideg volt az eső, hogy közönyös maradtam, amikor a Titanic-fesztivál sikertelenségén borongó tudósításokat olvastam. Borongani persze én is tudok, főleg, amikor filmcsalódásokról kell szólni, vagy hallgatni. Mosthát hallgatok is (ezerről) meg szólok is (néhányról) csak úgy találomra.

Úgy két hete történt egy vasárnap este. Valamelyik főadón A szerelem három évig tart című ígéretes limonádéba csöppentem, balszerencsémre. Az a fajta, néhol kesernyés szerelmi komédia, amihez a franciák konyítanak a legjobban, gondoltam elégedetten az első tíz percben. Új hullámos mozihagyomány érződött halkan, de biztatóan. Ebből aztán nem sok maradt, csak a manirok, erőltetettség, és némi belterjes "párizsi értelmiségi" humorkodás. Hiszen a főhős fiatal író, aki első regényének kéziratával házal. Az első regény legutóbbi nagy szerelméről szól, és a kéziratot ugyanúgy visszautasítják, mint őt az erotikusan, vérhagyma-ajkakkal mosolygó válófélben levő fotósnő... Ehhez a közhelyparádét ígérő történethez meglepetések kellenének, meg jó színészek. Sajnos a férfi főszereplő gyenge muzsikus, és hiába szép meg erotikus a női, itt semmi váratlanság nem tud kibomlani, csak erőltetetten váratlant kereső igyekezet (már amennyire az ilyesmi "kibomlik"). Csakis  a párizsi "értelmiségi" utalások, értelmiségi hírességek futó szerepeltetése tartott a filmbeli tévéműsorokban - ezen még el is mosolyodtam. A vérhagyma ajkú nő rádöbben, miszerint az ifjú író - az ő engedélye nélkül - őt és kapcsolatukat írta meg - álnéven, amit előtte eltitkolt -, és dobja a gyáva férfit. Aki innen kezdve a film legvégéig szerelmet vall, a legkülönbözőbb, és nekem egyre unalmasabb módokon. A nő előbb egyre inkább utálja, végül sikoltva és kacagva megbocsát. Nem azért, mert az eddig sikertelen imádója most már hírneves, hanem, mert a lektürfilm szabályai így kívánják.

 

Ez nem nekem való, gyorsan átkapcsoltam hát egy közeli csatornára, valamelyik régebbi Bond-film közepébe. A régi, klasszikus James Bond filmek némelyikét szerettem, főleg a ma is becsült Goldfingert. Örömmel látom, hogy a Bond-öröklistáknak mindig az elejére szavazzák, vagy első, vagy második a ranglistán. Én Párizsban láttam, 1967 novemberében. Már nem a premier hetében, ezért a mozi is félig, vagy még inkább üres volt, bár a kevés néző jól mulatott: egyértelműen paródiának tartották, olyannak, mely komolyan véve is szórakoztató. Sean Connery ellenfele a rút és vöröshajú, kappankövér milliomos Goldfinger, meg annak szintén kövér, kopasz koreai verőlegénye. 

Ez a koreai nem akármilyen ellenfél, bemutatkozásképpen egy billiárdgolyót morzsol szét a tenyerében, később egy golflabdát (amikor Bond leleplezi, hogy gazdája csal a golfpályán). Mindez még hagyján volna, de a végső nagy összecsapásban beveti élesre fazonírozott peremű acélkalapját: messziről hajítja süvítve áldozatainak torkára. Ennek már Connery sem tudna ellenállni, ha nem jutna eszébe végveszélyben, hogy áramot vezet a kalapba, mielőtt a koreai utolsó kalapdobását elkezdené...

Maga Goldfinger még hátra van, de az már csak afféle feszültség-levezetés: a dagadt és gonosz milliárdost saját magánrepülőgépe utastér-ablakán paszírozza a külső légtérbe.

Régi jó Bondok... Amibe most a tévén bekapcsolódtam, hát az se éppen új, viszont sokkal feledhetőbb. Bizonyos Pierre Brosnan játssza, állítólag nem is a legrosszabb Bond-alakító. Sőt, ezt a filmet is inkább a középszerűek, mint a leggyengébbek közé sorolják. (A világ nem elég). Nekem bosszantóan rossz volt, hiába szaladgált óceán mélyén és hatalmas hadikikötőkben. Gyorsan elzártam volna, ha nem tűnik fel az örökké fiatal maradt Sophie Marceau Bond áruló szerelmeként. Sophie több kamasz-nemzedék örök vágya volt, talán még közeli nagymama-korában is az marad. Szívesen lennék miatta vénen is kamasz, de túlkoros rajongásomban ugyancsak zavart a fent említett Brosnan, meg az a borzadályos fordulat, hogy Bond egy csúnyácska és nagyon fiatal leányzót ment meg a gonosz Sophie gyilkos karmaiból... Ha ő a szerelme Sophie helyett, legyen vele boldog.

Hideg húsvét, éjfél felé: és akkor még nem is tudtam, hogy pünkösd még hidegebb lesz. Utolsó aznapi kapcsolásom a Bikaborjakra esett. Fellini örök klasszikusa nekem különösen szeretett filmem: mivel vagy tucatszor láttam, csak percekre akartam belenézni, aztán ott maradtam sokáig. Ez jót tett, viszont az már kevéséb, hogy belenéztem a Port.hu Bikaborjak-kommentjeibe: fanyalgó figurák teljesen érzéketlenül odavetett fontoskodó megjegyzései randították véglegesen a rútul hideg ünnepeket. Fellininek nem ártanak (mint ahogy a rossz Bond-filmek sem ártanak Sean Connerynek), nekem viszont nagyon is.

Zárszó: azokban a napokban halt meg Guy Hamilton, a Goldfinger rendezője a mediterrán Mallorcán, kilencvenhárom éves korában, és Connery rövid, de szép méltatást közölt róla már másnap.