Isten mozigépészei

Írta: YGergely

Rossellini, Pasolini, Fellini. Nem rabjai, élvezői a hitnek.

Nem hívőként mindig érzek valami házifeladat-ájtatosságot, kegyetlenséget és hitetlenséget leplező szemforgatást, valami hamisságot, ha a művészetet a vallás súlyos és fojtogató védőszárnyai alá terelik. Ha „alkalmazott” művészettel, e fából vaskarikával kerülünk szembe. A művészettörténet hosszú és boldog évszázadai során nagy alkotóktól a tisztes mesteremberekig mindenki önként vállalhatta e nagy védő- és büntető ernyőt.

Oda naivságunk. A „modern művészetek” esetében zavaró már a tétel, a tézis, a mondandó elsőbbsége. Pompásan gondolattalan giccs- és tanító célzatú filmek sora készült például Krisztusról, a szentekről, a vallási megigazultságról, általában a vallási élményről. A káprázatosan giccses Zeffirellitől a felelősen vívódva primitív „kései”Zanussiig mind viszolyogtat.

Az olasz film csodája, hogy a vallás élményét mélyen és átélhetően, az őszinteség és egyszerűség hitelével tudja elénk vetíteni. Stromboli... Rimini... Ostia... Mindig meglepődöm, ha olasz filmekben a hősök ugyanúgy elámulnak a tengerparton, mint a tengernélküli közép-európai látogatók.

Nekik sem mindennapi, nekik sem unottan természetes a tenger látványa. Fellini majd minden filmjében tengerparti kulcsjelenet rendít meg. Már a korai Bikaborjak kisvárosi, magukat aranyifjaknak álmodó figurái a távolba bámulnak időnként a tengerparton, a Dolce vita végén tengeri szörny mered ránk, a Júlia és a szellemek fura óriásai mind a tengerről jönnek, Poseidon küldöttei... E borzalom-univerzum nem oly szikáran következetes, mint a tengertelen rémálmoké, játszani lehet szörnyeivel, becsapni lehet őket, miként Odüsszeusz becsapta az egyszeműt.

„Emberhalászok lesztek”, mondta Krisztus. Máshol, mint az olasz filmekben, másutt, mint Rossellininél, Pasolininál prédikációba s nem moziba valónak érezném Máté evangélista leírását.

Rossellini a legismeretlenebb, sőt, mi rosszabb: a legfélreismertebb olasz rendező.

Roberto Rossellini

A „neorealizmus atyja”, a filmművészetet sarkaiból kifordító irányzat egyik legnagyobbja élete végéig sajnálta, hogy későbbi, a neorealizmustól más ihletések felé forduló nagy műveit a kritika és a közönség nem értékelte igazán. Nálunk be sem mutatták őket, csak 1990/91-ben, egy nagyszerű, de megkésett életmű-sorozat alkalmával. De hiszen Itáliában sem kedvelték a neorealizmustól elkanyarodó Rossellinit!

L'amore. Rossellinit blaszfémiával vádolták e filmje után, melyben az Anna Magnani játszotta falusi bolond lány azt képzeli, Krisztussal terhes. Rossellini védekezésképpen elmond egy történetet. Eszerint egy paraszt megölte kutyáját, azt hívén, a kutya szétharapta kisfiának torkát. Mikor rájött tévedésére, eltemette az állatot. „Itt nyugszik Bonino, akit megölt az emberek vadsága”. Később, azt hívén, szent van itt eltemetve, templom épült föléje. Elég blaszfémikus történet volna talán minden más katolikus országban, de nem az Itáliában.

Rossellini: L'amore (Federico Fellini és Anna Magnani)

Rómának az Anyafarkas a profán védszentje, a Capitoleumot gágogó ludak védték meg, Szent Ferenc „az fordólt farkasról” regélt: Itália legendáiban egy ordas, egy kutya is szentté válhat. A félkegyelmű parasztlány még inkább. Ez csak az olasz film adománya – vagy az olasz katolicizmusé? Rossellini szerint a L’amore, melyet Spellmann bíboros Amerikában betiltatott, ilyen egyszerű és hittel teli mese. Fellini, aki nagyon kevés filmben játszott vagy tűnt fel villanásra, örömmel vállalta a parasztlányt teherbe ejtő szélhámos, szentnek hitt csavargó szerepét. Buñuel undorodott a Róma, nyílt város egyszerű naivságától, a gonosz náci és a jó pap ellentétpárja miatt. 

A Napfivér, Holdnővér  Zeffirelli színesre glancolt filmje, a szem lakomája. Rossellini Assissi Szent Ferencről szóló filmjében (Ferenc, Isten lantosa) nemcsak szín nincs, díszlet és jelmez sincs, a frátereket igazi szerzetesek játsszák, hitelesebben, mint a színészek. A legfontosabb film az örömről. Fellini 8 és féljében mondja egy bíboros Mastroianninak: „hol van az megírva a Bibliában, hogy e földi létben a boldogság a cél?” Ha máshol nem, Szent Ferenc életében van megírva. Öröm-üdvtan, de ezek az együgyűek nem megszállott eszelősök, nem rabjai a hitnek, hanem alakítói, fogyasztói, mondanám profánul: élvezői.

Fellini Rómáról s az élet könnyűségéről többször is beszélt. Nagy adomány itt az öröm, a büntetés és a bűntudat csekély volta, de felszínes könnyedségre is vezet. A rómaiak valahogy nem érzik az élet súlyát, a katolicizmusnak azt az élményét, melyet például a spanyol Unamuno Tragikus életérzés című filozófiai művében világított meg.

Federico Fellini

Fellini ravaszul kibújt a vallás közvetlen ihletése alól, őt nem lehetett didaktikussággal, „nevelő célzattal”, naiv egyszerűsítéssel vádolni. Ha faggatták, szétfecsegte a faggatók kérdéseit. Rossellini viszont ideális naiv nyilatkozó. Nem bután naiv, az értelem naivitása az övé. Filmjei a Strombolitól kezdve nem naivak: fájdalom, csalódás szivárog át a képeken, de hitét nem veszti. Ha van példatárba illő keresztény rendező, épp Rossellini az, akit az egyház oly sokat bírált, pedig folyamatosan csodálnia és becsülnie kellett volna.

Pier Paolo Pasolini

Pasolinire sok mindent rá lehet fogni, de naivitást, együgyűséget aligha. Ideológiai tudatosság, teóriák vonzása jellemzi, marxista, ami távol állt Rossellinitől. Mégis hasonlóan látnak, közös valami bennük, nyilván az olasz vallásosság-élmény okozza.

Pasolini Máté evangéliuma az orosz némafilm öntőformájában készült. Közeliek, nagyközeliek és tömegjelenetek totáljának ütköztetése. Sodrások. Érzelemmel átfűtött illusztráció, de nem tételek, érzelmek-hitek illusztrációja. Üdvösen friss amatőrfilmes jellege, a vágás szabálytalanságból renddé váló módszere.

„Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa” – nem véletlen, hogy ez a gyakran idézett mondás is olasz gondolkodótól származik. 

Rossellini legtöbb filmje profán szenvedéstörténet, de nagyszerű dallamuk a naiv, boldogító hit – a L’amore, s főként a Ferenc, Isten lantosa képsorain. E művekben együtt van, egyszerre munkál a szakralitás és a földi én. Naiv keresztény legendák hitével festi a mosolyt, a derűt, és a szeretet világformáló erejébe vetett nagy bizalmat. Csak napfényes, tengerparti tájakon bontakozhat ki ilyen filmművészet. 

Szörnyű blaszfémiát mondok most. E nagy itáliai művészek mindegyike Isten mozigépésze…