Pilinszky, Róma, eső...

Írta: YGergely


Pár napos egyetemi kirándulás után harminc év múltán egy tavaszi napon jutottam el ismét Rómába. Legjobban arra a hatalmasan zuhogó esőre emlékszem, ami a város közepén kapott el. Koradélután hirtelen sötét lett. Tömbökben zuhogott. Tetszett is volna, ha kicsit melegebb. Esernyő nélkül rohantam az utcán, fogalmam sem volt, jó irányban-e, minden kis utca máshova kanyarodott, a nagy zuhatagban látni sem lehetett, s én benne voltam a városban, mint valami magzat. Itt maradok, ha meg nem öl a hideg.

Három napos nagyhideg eső után hatalmas nyár lett. Bejárom Fellini Rómáját, gondoltam nagyravágyóan. Hogy majd látom is Fellini Rómáját. Húsz kilométert is megtettem egy nap gyalogolva, de csak azt éreztem, ősz-tél-tavasz-nyár, nem tudom bejárni mind.

Pilinszky kétszer járt itt, másodszor állítólag egy apácazárdában lakott. Ki sem mozdult cellájából, ott ült egész nap a rácsnál, nézett kifelé. Hol lehetett, melyik zárdában, ennek nyomát kutatnám. Pesten levelet írtam akkori kísérőjének, Sz. F. jezsuita tanárnak. Keresztényi módon nem válaszolt levelemre.

Mindez az első napokban eszembe sem jut, csak a platánokat bámulom. Nem bírok betelni a két Tevere parti platánsorral, hatalmas, sűrű, egészséges fák, védő lombozatuk alatt harmincöt fok körüli melegben is órákig lehet sétálni.

Első májusi vasárnap délelőttömön toronyiránt rohantam a kis Sant Apollinarius templomhoz, hogy ne késsek el a papok gregorián énekéről. Egy akkori útikönyvben szerepelt, hogy ott énekelnek. A templom üres volt, majd előbukkant egy pap. Gregorián éneket nem itt, hanem a Pantheonban hallhatok, mondta jóindulatú csodálkozással. Megint rohantam, Baedeker-balek, feldühödve.

A Pantheon nemzetközi kultúrpályaudvarnak tűnt. Hangzavar. A gregoriánt éneklő papokat kötélkorlát választotta el a tömegtől, hallani semmit sem lehetett belőle. Tolakodás, lökdösődés. A kötélhez nyomódtam. Közben vastag hangon misézett valamilyen vendég főpap mikrofonba és hangszóróval. Most hova meneküljek? Két sarokkal odébb a barokkvilág barokkterére: Piazza Navona. Butító vasárnapi tömeg.

Következő vasárnap az Aventino három templomában is esküvő volt. Bámultam. Óriási tömeg. Félórával előbb a pár, mint valami főpróbán, még egyedül, a pap irányításával gyakorolta a bevonulást. Balettszerűen lépegettek. Vagy, mint akik aknák közt, óvatosan teszik. Újból kezdték, újból előre, lábujjhegy-lépések japán-lassan. Megtelt a templom, kint is álltak, a kertben.

Sant Anselmo - Aventino

Az ünnepi tömeg miatt persze nem tudtam kutatgatni, melyik aventinói kolostorban lakott Pilinszky. Állítólag bencéseknél. A jezsuita atya Pesten talán ezért nem válaszolt? Vagy azért, mert rosszul, világi módon szólítottam meg? „Atyám!” – így kellett volna? Taszít e vallási szó.

Santa Maria Liberatrice - Testaccio

Lejőve a dombról a Testacción mászkáltam. Itt nem volt semmiféle műemlék. „A város határán egy furcsa domb áll, a Monte Testaccio, arra ment fel. Ezt a dombot azért hívják cseréphegynek, mert az egész hegy eltörött cserepekből keletkezett. Itt volt a Római időkben a borpiac.” Természetesen az Utas és holdvilág hőse ment fel arra, nem én. Én sokat mászkáltam tavasszal, ősszel is a Testaccio negyedben, nem igazán turista-látvány, de nem is mocskos külváros. Láttam egy kicsinek álcázott alattomosan nagy téren a Santa Maria Liberatrice nevű mozaikos homlokzatú templomot például, melyről az útikönyv nem szól, meg mindenfélét láttam, labdázó gyereket és játék-könyvesboltot, de a cseréphegynek közelébe sem jutottam. 

Monte Testaccio

Így is figyelőhelyem lett a Testaccio, turista itt nem járt. Onnan indulva egyszer gyalog felmentem a Gianicolóra. Nem szomszédos a két hely, izzasztó menet volt. Hétvégén nem ajánlatos: turista-bazár, cukorka- és bóvliárusok tömege, mint a Gellérthegy augusztus 20-án.

Több száz mellszobor a Garibaldi emlékmű közelében, mind Garibaldi harcostársa. Türr Istvánt nem találtam, pedig többször végigsétáltam a mellszobrok során: vannak ott professzorok és katonák, különös kalpagú szakállas mókusok tucatszám, mindenki ott van, csak Türr István nincs, a leghíresebb olasz magyar. Pedig neki is volt olyan nagy, hegyes bajsza, mint ezeknek itt. Vizsgálatot kérek Türr István ügyében… (Más is kért és nem sokkal később lett bajszos szobra.)

Bámuló helyem lett a Trastevere határát jelentő Porta Settimiana, már-már falusias, de városiasan falusias: középkori kapuboltív, mellette presszó. Az útikönyvek Raffaello szeretőjének és modelljének egykori házáért lelkesednek itt a sarkon, de én inkább a presszót figyelem.

Porta Settimiana

A kapun át a Gianicolo-domb alá lehet jutni, meg a minden útikönyvben megcsillagozott Farnesina palotához, ahova sokáig nem mentem be, csak belestem néha. A közelben van egy roppant híres múzeum, Krisztina királynő szobájával. A múzeum majdnem üres volt, épp akkor senki nem látogatta. Kihalt könyvtártermekbe nyitottam be. Az emeleti folyosóról, ahova modern üvegfalú lift vitt fel, hihetetlenül szép a rálátás a Botanikus Kertre. Visszamentem Krisztina királynő szobájába és onnan is a kertet lestem.

A Trastevere olyan, amilyennek reméltem, de egy kicsit másmilyen, mint régi emlékeimben. Barátságos és természetes. Nem bujkálóan, nem setéten rejtelmes, inkább megtűrő, elnéző, valahogy – bármilyen paradox – csendes. Kerestem könyveket a Trasteveréről. Egy könyvesboltban, valahol a Campo de’Fiori környékén szép fotóalbumot mutattak: a Trastevere fényképei és hosszabb beszélgetés Fellinivel. Tétován azt mondtam, úgy emlékszem, a Rómában nem szerepel a Trastevere. Dehogynem, mondta a könyvárus, a Noiantri ünnepségről hosszú epizód van benne. Elfeledtem. Amikor először láttam, nem mondott semmit az, hogy Trastevere. Az Utas és holdvilág vége is hiába játszódik ott, Róma már önmagában is távol volt, elérhetetlenül. Róma térkép volt és olvasmány, a város sem kapott önálló arcot, nemhogy a kerületei. Ahhoz ide kell jönni.

Sokat panaszkodtam, hogy nem jutok el Rómába. Egy ideig el voltam tiltva a nyugati úttól, de aztán mehettem volna, de valahogy nem mentem. Rómához ide kell jönni, én idejöttem.

Egy májusi szerda koradélutánján érkeztek meg Rómába a fecskék. A magyar Akadémia tetőteraszán ültünk egy társasággal, pompás ebédet ettünk mindenféle könnyű borokkal, amikor hatalmas rajokban megérkeztek. Afrikából? Élesen vijjogtak, vadul keringtek: „helyet keresnek, ideiglenes vagy végleges szállást” – mondta valaki. Tűzött a nap. Innen miért akarnak tovább menni északnak?