Színe-fonákja

Írta: Inkabringa

Három foszlány Budapest hétköznapjaiból…

Első foszlány:

Forgalmas fővárosi közlekedési csomópont. Csúf helye a városnak.

A buszmegállónál egy pantomimes élőszobor tetőtől talpig ezüstre festve. Mintha a busz után loholna, ebbe a lendületes mozdulatba merevedett bele.

A vastag festékréteg alatt is látszik, hogy idősödő férfi. Megbámulják a járókelők, de csak futólag, épp csak megsiklatva rajta a tekintetüket. Nagyobb figyelmet nem vált ki, még csak nem is lassítanak.

Aztán egyszer csak odasétál egy másik férfi. Nagyjából a pantomimessel egyidős lehet. A nélkülözés, a nyomor letéphetetlen rétegei őt is átfestették már.

Szakadt, elnyűtt figura.

De most mosolyog. Barátian, szinte bajtársiasan. Odamegy a mozgásba fagyott pantomimeshez és letesz elé némi aprót.

Derűsen, örömmel, kedvvel, mondhatni jó szívvel teszi ezt.

Ebben a pillanatban a pantomimes megelevenedik, dermedtségéből váratlanul felháborodott mozdulatba csap át.

Láthatóan indulatos és rendre utasító szavakkal kergeti el magától az imént neki adakozó szegény embert.

Talán egy percnyi lehet közöttük a kommunikáció. Messziről nem hallani belőle semmit, de tudható a gesztusokból, hogy az ezüstszínű idősödő indulatosan elzavarja nyomortól elgyötört kortársát.

Talán még ki is kéri magának, hogy egy ilyen szakadt alak segíteni merte. Kotródásra szólítja fel, csak rontja az üzletét, ha ilyen nyomorultak gyűlnek köréje.

A szegény adakozó meghajlottan, leeresztett vállal hallgatja a másikat. Kezdetben még az adás öröme miatt érzett mosoly az arcán marad, de inkább csak azért, hogy álcázza a helyzetét: megalázták, elzavarták, kiebrudalták. Még a jótettét sem fogadják szívesen.

Próbál úgy tenni, mintha párbeszéd alakulna ki kettőjük között, tíz körömmel ragaszkodik ehhez a fikarcnyi kis lelki komforthoz, amit a pantomimes barátságos jutalmazása nyújtott neki.

Az ezüstszínű azonban épp ellenkezőleg, túlhangsúlyozott gesztikulációjával azt jelzi a világnak, hogy neki semmi köze hozzá, semmi közös ügye nem lehet egy ilyen ágrólszakadt alakkal. Indulatosan elzavarja jótékony adakozóját.

A másik végül beletörődik, hogy már jót sem tud tenni, az sem kell már tőle senkinek.

Hátat fordít az ezüstszínűnek, néhány lépés után megtorpan. Meggörnyedt, valósággal belerokkant ebbe a méltatlan alázásba. Kaphatott már eleget. S vajon mennyit bír még el?

Aztán váratlanul irányt vált és mintha mázsás súlyt vinne a vállán, nekivág a tér másik oldalának.

Ekkor egy buszból iskolás lányok áradnak ki, vidáman csivitelve, minden látnivalóba belekapva.

Ők az egész jelenetből semmit nem láttak. Odafutnak nevetve a pantomimeshez, kérdeznek tőle valamit, csak sebtében, kuncogva.

Az ezüstszínű azonnal kedélyt vált: a mosolytól szétfutó ráncok valósággal szétrepesztik a festékréteget az arcán. Laza, nagyvilági pózba vágja magát, elomló kedvességgel parolázik a lányokkal, akik néhány szó után máris feledve őt, továbbnevetnek a világba.

Az ezüstszínű lelki békéje, vagy a számára fontos társadalmi reputációja ezzel helyre billent.

A szegény adakozója a tér másik sarkából még visszanéz jámbor megbántottsággal. Vállai leestek, háta talán már mindörökre görbe marad.

Vajon, ha Móricz most élne, hogyan írná meg a Hét krajcárt? Sehogy. Eszébe sem jutna.

Második foszlány:

A villamosra fiatal pár száll fel. A lány arcát nem is látni, fejét odaadással fúrja a fiú vállába. Mindketten nagyon fiatalok, húsz évesek sem lehetnek. Olyan érzésem van, még új a kapcsolatuk.

Ölelkezve szállnak fel, majd a hátam mögött ülőhelyet találnak.

Innentől már csak hallom őket.

A testek első pillantásra egymáshoz simuló egyetértése a beszélgetésbe fordulva köddé foszlik.

A fiú hetyke, de némiképp számon kérő hangon a lány viselkedését bírálja.

„Ilyet többé ne csinálj, ha velem akarsz maradni. Én ezt nem tűröm, jegyezd meg.”

A lány nem hagyja magát, cserfesen, de öntudatosan válaszol:

„De nekem volt igazam. Miért, nem mondhatom, amit gondolok?”

A fiú már szigorú és kioktató:

„Tanuld meg, hogy tisztelned kell engem. A férfit tiszteld bennem. Jó lesz, ha megváltozol.”

A lány nem hagyja magát:

 „Akkor te is változz meg. Nekem sem tetszik mindig, ahogy viselkedsz.”

A fiú most már szinte fenyegető:

„Ide figyelj, amit én megteszek, azt te nem hogy nem teheted meg, de még gondolnod sem szabad rá. Tiszteld bennem a férfit.”

A lány hallgat. Talán arra gondol, most kellene lelépni. Vagy épp most nyugszik bele, hogy úgysem talál jobbat, mást.

A villamos megáll, nyílik az ajtó, leszállok, hátra sem nézve a mutáló sztentori hangú fiúra.

Harmadik foszlány:

Betévedek egy pékségbe. Több méter hosszú ragyogó pulton emeletes magasságokban sorakoznak a péksütemények garmadái. Nem győzöm olvasni a neveiket.

Régi népi tapasztalatom, hogy valahogy mégis mind egyforma ízű, a sokféleség csak látszat. A sajtos-baconos épp olyan, mint a túrós-meggyes.

Két fiatal lány az eladó. Az egyik még újonc, kipirult arccal igyekszik követni a másik határozott utasításait. Minden mondata, mozdulata merő utánzás. Bár talán betanítója sincs ott egy-két hónapnál régebben, mégis magabiztos tettrekészséggel irányítja a pékség életét.

A tapasztaltabb eladólány fordul hozzám. Kiflit kérek, ott már semmi csalódás nem érhet.

A bolt választékára és saját jártasságára büszkén kérdez vissza: „Görbét vagy egyenest?”

Kérdésem kibillenti rutinjából: „Ízben van közöttük különbség? Mivel enni fogjuk őket.”

Személyesebbé válik a hangnem, zavartan elneveti magát: „Nincs semmi, egyforma ízűek.”

„Akkor adjon mindegyikből kettőt.”

Jókedvünk már megmarad. Szemem sarkából látom, hogy a másik csodálattal figyeli betanítója vevővidító profizmusát.

Az ajtón kilépve átsuhan rajtam, hogy az igyekvő újonc nehogy gondolkodás nélkül átvegye ezt a sikerült mondatot, és a kakaós csiga meg a pizzás tekercs összehasonlítására is alkalmazza.

Még ha igaz is…