A világraszóló tánc

 Írta: Inkabringa

Szorgos napokat élünk, de egy röpke bejegyzés erejéig megemlékezünk az emberré (és emberségessé) válás fontos eleméről, a táncról. A tánc képes megbékíteni embereket, kultúrákat, társadalmakat. Világnapja is van, épp a mai napon, bár nekem az efféle világnapok mindig azt jelzik, hogy valamit, amit egyébként kellene, nem becsül meg eléggé az emberiség. Talán a tánc is ilyen.

A tánc az ember legősibb kísérője, ahogy a zene is. Sokáig rítus volt, vallási szertartás, a közösségbe tartozás szimbóluma. Mára inkább a szórakozás részeként tekintünk rá, de egy agyondolgozott világban a szórakozásnak és kikapcsolódásnak is mágikus jelentősége van.

Ünnepi pillanat lesz, amikor a járvány után végre összegyűlhet mindenféle ember és együtt táncolhat. A tánc spontán boldogságforrás.

A táncantropológia friss ága a kulturális antropológiának. Bár már az első mesterek (Boas, Malinowski) is írtak a táncról, az első komolyabb tánctudósításnak Evans-Pritchard az afrikai azande törzs sörtáncáról szóló megfigyeléseit tartják (1928). A tánc komolyabb antropológiai elemzése csak az 1970-es évektől indult meg. A tánc ugyanis társadalom- és kultúraszervező erő. Elemzése révén sok mindent megtudhatunk egy adott társadalomról vagy közösségről.

A tánc a Föld nevű bolygó élőlényeivel is rokonságba hozza az embert és erre az érzésre mindennél inkább szüksége lenne a természettől elszakadt emberiségnek. A tánc egy csábító örömforrás. A madarak, halak, emlősök és kígyók is táncolnak a másik kedvéért. Miért maradna ki ebből a jó mulatságból az ember? A tánc a legkönnyebb út két ember és két élőlény között. Ha valamire szüksége van az emberiségben, az éppen a spontán örömforrások megtalálása. A tánc erre az egyik legkiválóbb eszköz. Minden kultúra minden tánca örömforrásunk lehet. Nem kell hozzá pénz, hatalom, pozíció, csak az emberek harmonikus együttmozgása.

Van-e ennél értékesebb dolog a világon?

Bondan Tias: Party on the street

Kapcsolódó bejegyzések:

Évszakváltás tánclépésben

Szamizdat öröm

"A zene mindenkié"

Tango nuevo

A szamba ereje

Swing, swing

Fintoros április

 Írta: Inkabringa

A kádárizmusban felnőttként élők állítólag a társadalmi valóság elől belterjes köreikbe és a pletykálkodásba menekültek. A mostani felnőttek a jelenlegi társadalmi valóság elől pontosan ugyanilyen módszerekbe menekülnek. A kádárista felnőttek is már elődeiktől tanulták a túlélési technikáikat, és így tovább Etelközig. Az autoriter hatalmat az egymásról mit sem tudó belterjes társadalmi csoportok szolgálják leginkább. Volt-e valaha olyan hatalom, amelyik nem játszotta ki egymás ellen a fővárost és a vidéket vagy a kisebbségeket és a többségi társadalmat? Nemzetközi szakirodalma van ennek a jól bevált trükknek. Ha belegondolunk, rémes örökség ez. Olykor legszívesebben felülnék a bringámra és meg sem állnék az Andokig, ahol menedéket kérnék egy őshonos népcsoporttól. Bizonyára befogadnának egy kelet-európai indiánt.

Akadnak azért olyanok az országban, akik hátat fordítanak ennek az örökségnek, és a társadalmi csoportok közötti párbeszéd és átjárás kedvéért száműzik mindennapjaikból a belterjesség édes szalonbuborékjait. A hétköznapok mélyrétegeiben élnek ők, távol a véleményvezérek és pozicionált emberek kasztjától. Vonzalmam olyan erős irántuk, mint a bizalmam. Mindegyszerűen úgy szokták hívni őket, hogy „civilek”. Minél inkább démonizálja avagy negligálja őket a hatalom, annál biztosabb, hogy mindennél nagyobb szükség van rájuk. Kelet-Európában a civil szervezeteknek és civil öntudatnak nincsenek hagyományai. Ez bizony nagy baj. Akik mégis ezzel az öntudattal élik az életüket, gyakorlatilag normaszegőknek számítanak.

Tóth Gábor Attila (aki maga is „civil”, a Társaság a Szabadságjogokért egyik alapítója) így fogalmazta meg néhány éve az autokrácia definícióját: „Az autoriter rendszerek a szabadságot és egyenlőséget biztosító emberi jogok, a jogállamiság és más alkotmányos elvek, értékek rendszerszerű megsértésével kényszerítik ki a közhatalomnak való engedelmességet.” Gyakran jut eszembe ez a mondat kies hazánkban élve. Főként azért, mert úgy érzem, hogy a hatalom elvárásainak való engedelmesség egyre inkább normává válik ebben az országban. Életkortól függetlenül minden nemzedékre jellemző, de minden nemzedékben vannak – szerencsére – normaszegők.

A felnőtt lét olyan, amilyet az áprilisi születésű Esterházy Péter élt, aki képes volt a tág horizontú nagyvonalúságra és a játékosságra is. Hol van még egy ilyen ember? Ő egyszeri tünemény volt, de erről már sokat írtam. Az én normaszegésemhez Esterházy Péter egyik mondata a sorvezető: „Csendben mást olvasni.” Vagyis csendben másként élni, másként gondolkodni, mást választani, mint amit a hatalmi és társadalmi elvárás ránk tukmál.

Esterházy Péter

Egy másik áprilisi születésű, Emil Cioran élete a kelet-európai csapdák példatára. Romániában született, ifjúként lelkes híve volt Hitlernek, aztán eliszonyodott eszméitől, hazájától és önmagától is („Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van!”). Franciaországban új életet kezdett és a nihilizmus 20. századi teoretikusává vált. Így jellemezte őt az 1949-ben, már francia földön megjelent, az A bomlás kézikönyve egyik méltatója.

Cioran a kalodába zárt kelet-európai ember példája, akit tehetsége messze repítene, de ő a lázadást a hatalmi célratöréssel keverte össze. Tipikus kelet-európai csapdahelyzet. Emiatt vált később a szkepszis filozófusává. Megtagadta múltját, hazáját, de az irónia és a szkepticizmus sajátos kettőse révén némiképp mégis kelet-európai maradt.

Emil Cioran

Cioran szerint a legborzalmasabb hatalom az, amely fanatikus eszméket hirdet, és akkor már sokkal jobb, ha a politikusok ideológiák nélküli korrupt haszonlesők. Vajon mit szólna a mai magyar valósághoz, amikor a hatalmon levők korrupt haszonlesők ugyan, de a szofisztikált hazugságaik szerint nemzetet és szent eszméket védő népvezérek? Hatásuk épp olyan romboló, mint a meggyőződéses eszmediktátoroké. Ugyanúgy a rajongásba hibbantakra és az engedelmességre szocializáltakra építik rombolhatatlan légváraikat.

Cioran meghasonlott és az emberiség legnagyobb szkeptikusává vált. Én nem tudnék ilyen nihilista lenni, még pózból sem, bár magamtól sem kellett még eliszonyodnom, mint neki, de mégis van némi igazság ebben a végtelen szkepticizmusban. „Bizarr emberiség!” – ahogy a szintén áprilisi születésű Baudelaire írta. És ha már a Föld napja is áprilisban van, megemlítem Cioran mondatát, mely szerint „mi maradna a mi tragédiáinkból, ha egy írástudó kis állat egyszer csak elénk tárná az ő tragédiáit?” Ezt több mint hetven évvel ezelőtt írta, amikor még keveseknek jutott eszébe a természetrombolás réme, és az emberiség (legalábbis annak jólétben élő része) épp a fogyasztói kultúra mámorának küszöbén állt.

Hogyan kerülhetjük el azt a kelet-európai csapdát, amibe Cioran olyan esztelen becsvággyal belesétált? Nem kell mindig minden hatalomnak minden áron engedelmeskedni vagy megfelelni. Hogyan lehet olyan szabaddá válni, mint Esterházy Péter? Kezdem sejteni, mekkora munkája volt ebben. De talán az a megoldás, hogy a hatalommal dacolva csendben mást olvasunk.

Kép: Dariusz Klimczak

Buñuel és a gyilkosság angyalai

Írta: BikassyGergely

Szándékosan rejtettem el itt (könnyű keresésre) az egyik legnehezebb Buñuel-film címét. Most olvasom hogy Bodó Viktor valahol Európában színpadra vitte. Jó volna látni. Valaki talán azt is tudja, vitték-e már színpadra régebben? (Én nem tudom). Operaszínpadon azonban már előfordult, néhány éve az Uránia híres városokból operákat közvetítő sorozatában látni lehetett. Különös volt, mint az eredeti.

Öldöklő angyal (rendező: Bodó Viktor)

A rejtélyes mexikói film több, mint ötven éve nagy feltűnést keltett (talán) Cannes-ban. Akkorra csak a nagyon profik emlékeztek egy 1930-as években botrányos avantgarde filmeket rendezett ifjú spanyolra, Dalí egykori barátjára. Luis Buñuel hosszú viszontagságok után az európai néző számára itt született újjá. Ki ismerte itt féltucatnyi Mexikóban készített remekművét? Utólag lehet ugyan felfedezni remekléseket, de sohasem ugyanaz, mintha akkor, ugyanakkor, épp időben!

Buñuel aztán egy még nagyobb, jótékony botránnyal visszatért Madridba és Párizsba: mellesleg ez a filmje (Viridiana) korszakos remekműve lett a filmművészetnek, és ezt legalább fél Európa rögtön megtapsolta. A másik fele (ahova mi tartozunk), csak később, és csak filmklubokban. A hőkölés népe mindenről lekésik. Mindig? A jövőben is? Nem tudom, de ilyes gondolatokkal kezdem most írni "Buñuel és a gyilkosság angyalai" munkacímmel a Filmvilág számára nyári dolgozatomat. Lesz nyár, lesznek angyalok...

Gül Baba utca 10

Írta: BikassyGergely

A Budai cukrászda című 1935-ös Kabos-film szerint ott található a címadó budai cukrászda. Mivel egy másodpercnyi külső felvétel alig van az épületről, valószínűleg fiktív cím, és még Zágon István regényét sem fogom elolvasni, hogy ebben bizonyos legyek. A Gül Baba utca mára egyébként teljesen megváltozott, sorozatos bontások után sokkal kétségbeesettebb, mint bármikor. Érdekessége ma a szomszédban nemrég megépült Gül Baba türbéje, az legalább szépen sikerült. Csak nehogy tovább építkezzenek és bontsanak, ennyi elég volt.

A filmről alig van mondandóm, sajnos zsigerileg taszít a harmincas évek magyar filmje. (Szőts István és Radványi később érkezik... nekem túl későn). A Budai cukrászda úgynevezett "jól megcsinált" film, tele magyar nevetéssel és búsongással. Somlay Arthur sikeres festőművész, aki mindenki "méltóságos uramnak" szólít. A cukrászda kávés kisasszonya Perczel Zita, az ő "papukája"  Gózon Gyula, elszegényedett egykori szabadkai földbirtokos. Erőltetett fordulat ugyan, de arra jó, hogy a filmtől teljesen idegen módon harsány irredenta képsorok is belekerüljenek. Előbb egy vén kintornás, majd kisgyerekek, majd cserkészek, végül masírozó katonák éneklik egyre hangosabban a "Szabadkai udvaron..." kezdetű nótát.

Gaál Béla filmjét annak idején ez a motívum (nemcsak Perczel, Kabos és Gózon) még inkább sikerre vitte. 1945 után sokáig egy ideig sehol nem vetítették, a hetvenes-nyolcvanas években állítólag már feltűnt a tévében is (lehet, a cserkészek és a katona mars) ki lett vágva, mindegy, a film - nem ettől - nagyon idegen a számomra. A fenti probléma politikatörténet. Van annak is érdekessége, de nekem a Budai cukrászdából csak a Gül Baba utca volna érdekes (ha benne volna...)

Gül baba utca - Budapest

Szomjas György meghalt

Írta: BikassyGergely

 Ha pontos címet, csak ezt, csak így.

Nemrég írhattam róla nyolcvanadik születésnapján. Azt hiszem, azóta nem találkoztunk, de ilyenkor kicsit felbomlik a naptári időrend. Nagyon rég ismertük egymást. Sokáig, évtizedeken át - részt vettem a munkáiban, belemerültem a filmjeibe. 

Váratlanul meghalt. Csak azt a közhelyet tudom elmondani, hogy a filmjei itt maradnak. 

-.-

Szomjas György (1940-2021)

Vörös Hadsereg a Piazza Farnesén

Írta: BikassyGergely

Róma a legkatolikusabb város, és Róma ugyanakkor egyházellenes tüskékkel teli város. Hagyomány szerint mindennap délben ágyút sütnek el a Gianicolo dombon, és az ágyú csöve jelentőségteljesen a Vatikán felé céloz. Garibaldi hagyománya.

A "Vörös Hadsereg Frakció" olasz megfelelője, (Brigate Rosse - egykori nevüket kezdik feledni), sok gyászt és kárt okozott Rómában, de az "igazi" Vörös Hadsereg soha nem jutott el ide. Vagy mégis? 2005 vagy 2006 húsvét vasárnapján szabadtéri hangversenyt adott a híres Alekszandrov-együttes a Farnese téren. Régi Róma főtere, mondanám, némi joggal. 

Farnese tér - Róma

Most régi Róma főtere zengve harsogott az érces orosz (mi több: szovjet) katonanótáktól. Remegtek az ősi falak, porladoztak a reneszánsz szökőkutak vízcseppjei. Talán nem sorolnám a címeket. Hej, Katyusa, gyönyörű Katyusa... A folyónál állt Dunjuska, Dunjuska-a, Dunjuska...  Poljuska, Poljuska, végtelen mezőkön szél jár...  Amuri partizánok dala: És a várost elfoglalta sokezernyi partizán..

Ércnél ércesebb férfihangok, fényes szovjet egyenruhába öltözve szálltak a római égre. Nagyszombat, Húsvét. Rómában fel sem merült, hogy nagyszombaton nem énekelhetnek a szovjet érchangok. A nézők talán félig töltötték meg a teret, de tetszéssel hallgatták. Róma minden utcáján és terén több a külföldi, mint a helybéli, itt is sokan ácsorogtak, helybéliekkel vegyesen. Dübörgő, zajos sikert nem észleltem, inkább jóindulatú figyelmet. Ez az Alekszandrov együttes minden idők és a világ legjobb, leghíresebb katonakórusa. Elképesztő a maga műfajában, egyebet nem lehet mondani. Tátott szájjal? És vegyes gondolatokkal? Én, kelet-európai néző Róma nagy húsvéti ünnepén tátott szájjal és elegyes gondolatokkal tapsoltam a Katyusát, a Poljuskát, a Dunjuskát, a Kalinkát, a "Verve fut már sok kozák atamánt"... Világverő, gyönyörű érchangok. (Például ITT) Érzelmek vitustánca fülemben. Oh, Róma, Róma, az örök város...

Tíz évvel később "robbant" a hír. Repülőszerencsétlenség áldozata lett a teljes Alekszandrov-együttes, valahol a Földközi tengeren. Kegyetlen robbanás. Mintha a világ verhetetlen olimpiai együttese semmisült volna meg. A hivatalos Szovjetunió egyik nagy hagyománya. Ilyenkor úgy tíz évig nincs méltó folytatás. Állítólag már másnap százak jelentkeztek a kórusba. Bizonyára így volt, és hamar talpra álltak, de nagy hangversenyükre azóta nem emlékszem. Ezt, a rómait nem felejtem.