Akira Kurosawa 110 éves

Írta: BikassyGergely

Nem tudom, mikor halt meg, de fontosabb, hogy 110 éves... Azért írom nemzetközi írásmód szerint, és nem fonetikusan a nevét, mert annak idején így találkoztam vele. (Egy fél évig japánul is tanultam, elsőéves évfolyamtársam azzal biztatott, hogy három év múlva japán tudással kijuthatunk a tokiói olimpiára...)

Akira Kurosawa 

Legutóbb arról írtam néhány bekezdést, mi is volt első gyerekkori moziemlékem. Most arról, melyik film hatott rám életemben legerősebben (mindmáig). Itt nem kell sokat gondolkoznom: ez a Vihar kapujában. Tizennyolc éves korom felé közeledtem (vagy lehet, hogy épp betöltöttem) 1959 szeptemberében vagy októberében. Akkor mutatták be, és a Duna moziban vetítették: néhány ismerősöm és barátom már látta, úgy emlékszem, én egyedül. A film után a nagyon meleg kora őszi estén gyalog mentem hazafelé, át a Margit hídon. Gyönyörűen szép kora őszi este, a híd lámpái alatt sok-sok árvaszúnyog repdesett.

A filmre nehezen illett volna a "gyönyörűen szép" kifejezés. Felzaklató, görcsös film volt, bár a sok szörnyűség utáni szelíd zárlattal mégis valamiképp rámondható. Görcsös szépség? Valamikor a szürrealisták ebben látták a művészet lényegét. Nyitójelenetében egy esőverte kunyhóba behúzódott emberek beszélgetnek. Az egyik elmeséli, mit is látott nemrég. Amit felelevenít, az már az elején elkapott: a kamera egy erdei úton, hosszan kísér egy favágót, és nem egyszerűen kíséri, hanem a néző a favágó szemével látja az utat. (Filmesztétikán később megtanultam, ezt hívják "szubjektiv kamerának".) Hosszan Ravel Bolerójára nagyon hasonló zene kíséri a jelenetet, előbb halkan, aztán egyre erősödve. Míg aztán a zene és a kamera hirtelen zökkenve megáll: brutális kép következik.

Nem mesélem tovább: az egyik legismertebb filmtörténeti klasszikus, hosszú évekkel a magyar premier előtt ez tette hirtelen Európában ismertté és becsültté a japán filmművészetet. Az alapjául szolgáló novellák íróját (Akutagawa) úgyszintén, a könyv nemsokára magyarul is megjelent, a film idején még nem.

Hosszú évtizedeken át Kurosawa minden filmjét remekműként bámultam. Már, ha csak sorolni kezdeném, mint valami lexikon, jó borzongás fog el. Hét szamuráj... Véres trón... A Testőr,  Ran,.. Álmok...

Nem "lexikolom" tovább. Inkább megnézem most újból az Álmokat...

Megperzselt szárnyak

Írta: BikassyGergely

Kései ifjúkoromban Nemeskürty tanár úr egy filmszemináriumon sorban megkérdezett bennünket, mi az első film, amire visszaemlékezünk. Bennem két film emléke ütközött meg, egyikre sem emlékeztem jól, de arra jól emlékeztem, hogy az egyiket annak idején egyáltalán nem értettem, nyilván épp ezért maradt meg töredezett és zavaró emlékképként.

Majdnem öt éves voltam már, és nagy izgalommal vártam a kisvárosi mozi előadást, ahova a szüleimmel mentünk. Azt hittem, nekem való lesz, a mozik kirakatába kitett fényképeken repülőgépek, és pilótaruhás férfiak voltak, a film címe pedig még csábítóbb: "Megperzselt szárnyak".  Mint háborút nemrég átélt kisfiú, nagy légi csatákra számítottam, égő és zuhanó harci gépekkel.

Keservesen csalódtam: voltak ugyan repülőgépek (kereskedelmi járaton) és pilóták, de nekem nagyon kevés jelenettel. Ha jól emlékszem, (a feliratokat alig tudtam még elolvasni), valami balesetről szó is volt, de lángoló szárnyú, zuhanó repülőgépek és tűzharcot vívó katonapilóták sehol. Ehelyett állandóan, és számomra teljesen követhetetlenül szerelmi bonyodalmakról, megtört vágyakról és csalódásokról volt szó és kép, több férfi és több nő bonyodalmas csalódásairól, sok-sok párbeszéddel.

Amerikai film volt, a több száz közül, melyet a háború után elöntötték a mozivásznakat. Élesen élt bennem egy furcsán világító nagy fehér lámpa képe, naiv módon úgy képzeltem, a mindent tudó Nemeskürty kapásból megfejti nekem a furcsa fehér lámpa titkát... Lehet, hogy meg is fejtette volna, ha jól emlékszem a film címére, vagy legalább valamelyik jelenetére, de még annál is kevesebbet tudtam neki felidézni, amit most leírtam. A címében is bizonytalan voltam. Kölcsönösen csalódva hagytam (hagytuk) abba a filmemlékezést.

Másodszor csalódtam tehát ebben a filmben. Először, amikor láttam, és semmit sem értettem belőle, később meg felidézésének kudarcakor.

Évtizedekkel később, valamelyik filmtörténeti könyvben "gyanús" fotókat láttam: igen-igen, mintha ebből a filmből! Csakhogy más címen, mint amire én emlékeztem. Nem "Megperzselt szárnyak", hanem többféle más magyar címen említették, legtöbbször az eredeti amerikai szó szerint fordításával: "Csak az angyaloknak van szárnyuk"... (Értsd, hogy a földi nőknek nincs, és már ezt sem értettem...Egyébként is, ez a cím kevésbé érdekelt volna.) Az én címem viszont nem szerepel a magyar nyelvű filmtörténeti könyvekben. Mégis, egyre inkább biztos vagyok, hogy ezt láttam, ezt nem értettem. Nézzük csak.

Howard Hawks 1939-es klasszikusát '45 őszén mutatták be nálunk. Cary Grant egyik nagy szerepe, nemesen kiábrándult viharvert szerelmest alakít, és mellékfiguraként itt vált ismertté a démoni Rita Hayworth... Nemeskürty tanár úr óráinak idején Hollywood egyáltalán nem érdekelt, csak a francia új hullám. Az sem hozta közelebb nekem, hogy Godard, Truffaut, és az akkori Cahiers du Cinéma ezt a Hawks nevű rendezőt Hitchock-kal egyenrangúnak ítélte. Na igen, igen: néhány fő filmjét, például az eredeti  Sebhelyes arcú-t még láttam is akkoriban filmtörténeti vetítésen, de semmi izgalmat nem okozott. Hawks épp akkor, 1966-ban vagy 67-ben halt meg, (Chaplin temetésén súlyos baleset érte!) erre a hírre még vállat sem tudtam vonni.

Csak az az érdekes cím (amiről nem is tehet), csak a furcsán ható fehér lámpa emléke maradt meg.

Kastély-Könyvkiadó Dél-Franciaföldön

Írta BikassyGergel

Ilyenkor, kényszerű, vagy önkéntes zárlatban nemcsak a szokott, és gyakran buta internetes oldalakat nézzük. Valamikor például feliratkoztam egy "Academia" nevű honlapra, amely időnként kiváló, magas színvonalú doktori disszertációkat és szakkönyveket küld. Ingyen olvasható mind, választott témában. Néhányat elolvasva, csak hozsannázni tudom. (Ifjú magyar tudósjelölt francia nyelvű nagydoktorija is volt: kiváló).

Legutóbb véletlenül egy dél-francia könyvkiadó (Verdier) honlapjára bukkantam. "Telephelye" egy Mediterrán-tengerhez közeli hegyi kastély, ennek külön és érdekes középkori története van. A kiadónak persze párizsi címre lehet írni, könyvesboltjuk ott is van, és néhány, főleg délvidéki városban. A választéka imponáló: sok nem-francia könyvet gondoz, főleg olaszt és spanyolt, de vannak orosz és lengyel kiadványai is. A francia kultúra sokáig hagyományosan nem figyelt más országokra, még a nagy spanyol irodalom is "Pireneuson túli", az olasz pedig "Alpokon túli" volt, nekem egy jó francia filmlexikon szerzője exkuzálta magát könyvének olasz és spanyol hiányaiért ilyen módon. Felbátorodva udvarias válaszától, megkértem néhány kifelejtett magyar rendező (Huszárik, Gaál és Sára Sándor) pótlására is - mindez régen, a nyolcvanas évek elején történt.

Érdeklődve látok most a Verdier Kiadó választékában egy "Bela Czuppon" nevű szerzőt. Magyar eredetére csak kicsit bizarr neve utal. Béla az ő neve, ékezettel vagy anélkül. Montpellier-ben élő színházi szakember és rendező. A Kiadó programjában nagyon sok könyvbemutató és más közönségrendezvény szerepel, mind kisebb- nagyobb déli városokban. Messze, egyre messzebb most minden élő esemény. Talán a legújabbakat sorban el is halasztják. Örülhetünk, és örüljünk is az internet segítségének...

Kapcsolódó bejegyzés:
Terek és könyvek (Régi Párizs főterén 2.)

Boris Vian 100 éve

Írta: BikassyGergel

Újabban jó néhány nagyszerű szerző lett száz éves. Sőt, van, aki még több: Ferlinghetti például, akinek száz éves korában írt könyve nemrég, példaadó gyorsasággal magyarul is megjelent. Írtunk is róla itt a blogban, nem keresem vissza, emlékezzen az olvasó. "Fellini 100" címen Federico Felliniről az áprilisi Filmvilág közöl majd cikket, Boris Vianról nem tudom, melyik lap. (A Nagyvilág már megszűnt, amelyben 1968/69 táján nekem volt szerencsém ismertetni magyarul akkor még kiadatlan L'écume des jours /Tajtékos napok című remekművét.) 

Boris Vian most, épp e márciusi napokban száz éves.

Boris Vian (1920-1959)

Vianról sem először írunk, de még többször is lehetne. Most gyorsan belenéztem a francia és magyar wikipédiába. Persze a francia bővebb, sőt példaadóan bőséges, de a magyar wikipédia sem szégyenkezhet: hasznos forrásként közli a magyar kiadások a fordítások adatait: sok könyve több kiadásban, új meg új fordításban is megjelent. Bajomi Lázár Endre volt az első, utána  mások, Pödör László, Bognár Borisz, majd Vargyas Zoltán, Ádám Péter, majd megint újabbak következtek. Vian szövegei egyáltalán nem könnyűek, minden fordítóját külön kellene méltatni.

Évtizedekkel halála után nagyon különös, hogy remekművei egyáltalán nem arattak sikert, sőt alig volt visszhangjuk a francia kulturális életben. Holott nem volt igazán ismeretlen: dzsessz-zenészként kis, de hangos klubokban ünnepelték, s a Dezertőr című dala nagy botrányt keltett. Sőt, botrányt keltett Vernon Sullivan álnéven írt Köpök a sírotokra című detektívregénye. Bírósági tárgyaláson kellett hamisan bizonygatnia, hogy ő csak fordította. Így is elkobozták. Életében ez a regénye volt prózaíróként az egyetlen sikere. Szinte hihetetlen, hogy remekműveinek (Tajtékos napok, Pekingi ősz, Szívtépő) semmi, pedig kis kiadóknál többször is megjelent némelyik. A magyar olvasó joggal lehet akár büszke is, hogy itt magyarul nagyon hamar ismertté és sikeressé váltak. Akkorra persze már Párizsban is - jókora késéssel: kellett hozzá 1968 tavasza...

Bevallom, a Köpök a sírotokra nem tetszett annyira, mint a Tajtékos napok vagy a Pekingi ősz. Sőt, azt is bevallom, hogy novelláit sokáig nem ismertem jól, bár a Les fourmis/A hangyák című kötetét már az első zsebkönyv-kiadáskor (1972) megvettem a párizsi Gibert Jeune könyvesboltban. Mondanom sem kell, hogy a franciák ezt is csak '68 után szerették meg, holott a címadó novella már 1949-ben olvasható volt... de akkor nem olvasták. "De továbbá" - hogy némileg Füst Milános fordulattal éljek - azóta már több magyar kiadó is megjelentette, olvasói is voltak, s legyenek is még. Itt kell megemlítenem a Cartaphilus Kiadó, a legtöbb Vian-regényt lefordíttató könyvkiadó nevét. Az irodalom- és magyar kultúrtörténetbe Viannal írta be magát, nem tudom, azóta milyen értékei vannak..

A Hangyák francia eredetije mellett a Venyigeszú és a plankton-t lapozgattam legtöbbször az elmúlt hónapokban. Ezt franciául sohasem olvastam, valahogy a nehezen érthető francia címe sem vonzott. Ha húsz-harminc éves lennék, betéve tudnám minden sorát. Házibulik és nagy csajozások bravúrosan "komikus komédiája". Nagyon önéletrajzi szöveg. Könnyed és egyszerűen olvasható, a sok korabeli argó kifejezés ellenére is. Még a világháború alatt írta, és csak nagy remekművei után adták ki. A háborúról alig esik szó benne.

... Olvassuk Boris Viant. Nemcsak azért, mert épp száz éves.

Kapcsolódó bejegyzés:
Boris Vian, április bolondja

Tavaszi csönd, avagy az aktív passzivitás heroizációja

Írta: Inkabringa

Egyik éjszaka fura álmom volt. Álmomban bringáztam, boldogan tekertem a napsütésben, aztán egy út végén kordonba ütköztem, és azt mondták az ott őrködők, hogy innen nem mehetek tovább. Egyáltalán hogy képzelem, hogy Olaszországba akarok menni? Megdöbbentem. Honnan veszik, hogy én oda akarok menni? Ezt mindenki tudja, lelepleztek, hiába próbáltam álcázni, nem tudtam eltitkolni, válaszolták.  

Nos, ami most van Európában, olyasmi, amit még soha nem tapasztaltam. Szerintem más sem. Ami Olaszországban van, az egyenesen szívszorító. Többször jártam ott, boldog, önfeledt napokra emlékszem, derűs, pezsgő életre. Nagyon szeretem Olaszországot, szerintem sokan így vannak ezzel. Most meg minden zárva, üresek az utcák, és veszélyben vannak az ott élők. Aki járt már ott, annak a szíve egyik része most értük aggódik.

A bajok mindig csak a világ más tájain történnek - így nőttünk fel Európában. A 80 év körüliek és afölöttiek még emlékeznek a nehéz időkre, háborúkra, elnyomásra. Sokkal bölcsebben viszonyultak mindig ehhez a kényelmes biztonsághoz, amiben Európa nagy része él. Ők sokat láttak és sokat megértek már ezen a kontinensen, annyi vésszel kellett már szembenézniük, és most megint értük kell a leginkább aggódni. Nagyon jó nemzedék, sokat tanulhatnánk tőlük, vigyáznunk kell rájuk.
Ahogy az orvosokra és egészségügyi dolgozókra is, akik gyakran megfelelő védőfelszerelés nélkül küzdenek a frontvonalban.

„Európa csendes, újra csendes”. Sőt, az egész világ csendbe burkolózott. Bezárkózott, elcsitult, megdermedt. Megfosztjuk önmagunkat a legalapvetőbb emberi tulajdonságunktól, a közösségbe tartozás élményétől. Elszeparálódunk, széttöredezünk, hogy kijátsszuk trükkösen ezt a váratlanul felbukkant mikroszkopikus ellenséget. Egyelőre nincs más eszközünk ellene.

Szokatlan, hogy a cselekvés helyett most a teljes passzivitás a gyógymód. Szétszóródunk, és nem mozdulunk. Nem engedünk utat a kórokozónak. Mindig úgy gondoltam, a cselekvés minden dolog titka. Arisztotelész is ezt mondta: „az ember csak cselekvés által létezik”. A társadalomban, úgy általában, ez így is van. Kivételes esetekben, mint egy világjárvány, a passzivitás is lehet hasznos cselekvés. Az emberek úgyis összefoghatnak a veszélyben, ha egyezményesen elfogadják, hogy nem mozdulnak, és nem érintkeznek egymással. „Az aktív passzivitás heroizációja” – ahogy Hrabal írta egykoron, bár nem a járványra értette. Ámde „a szövegösszefüggések jönnek-mennek”, ezt meg Esterházytól tanultuk.

Azért felbukkan még járvány idején is a társadalmi aktivitás, hisz Nagy-Britanniában önkéntesek szerveződnek, hogy segítsenek a házi karanténban élők mindennapjait megkönnyíteni, a szükségleteiket beszerezni. Főként tizen-huszonéves fiatalok, akikre kevésbé veszélyes a kór. Kórházakba is sokan mennek önkénteskedni. Ez szimpatikus. Olyan emberi. Jó emberi. Ahogy az is, hogy futballszurkolók a járvány miatt elmaradt meccsre váltott jegyeik bevételét felajánlották egy nehéz helyzetben levő bergamói kórháznak. Budapesti színházlátogatók között pedig elindult egy kezdeményezés, hogy a tavaszra vásárolt jegyeiket ne váltsák vissza, ezzel is segítsék a járvány miatti bevételkiesést elszenvedő kedvenc színházukat, hisz nemrég még tüntetni is kellett a fennmaradásukért. Ezek szép, emberi gesztusok. 
Bár nem kérdés, hogy az önzőség, nemtörődömség, bizalmatlanság, a cinikus haszonlesés és a demagógia is a járvánnyal együtt üti fel a fejét a világ minden pontján. 

Mától kis hazánkban sincs mozi, színház, koncert, sportmérkőzés, bezárják az egyetemeket. Még nem olyan drasztikusak az intézkedések, mint máshol, de ez már egy komoly szintlépés. 

Mindeközben jön a tavasz. Közeleg. Életemben nem éreztem még ilyen bizonytalannak. Mindig kirobbanó lelkesedéssel vártam. Repesve vártam. Egész télen vártam. És most ezt a dermedt csendet hozza. Azért szép lesz, ha minden zöldbe és virágba borul, ha a napfény melenget és fénylik, csicseregnek a madarak. Csak az ember hiányzik majd ebből a kirobbanó természeti tüneményből. Mert mi most elbújunk. Passzív heroizációval telik a tavaszunk. Most korlátoznunk kell magunkat, hogy megóvjunk másokat.

Alig várom, hogy bringázhassak a tavaszi lombú fák között. Azt azért még lehet talán. Bár a bringás felvonulást is lefújták. Meg minden mást is. Számolgatok, latolgatok. Április közepén nyit a Kobuci kert. Addigra vége lesz? Kevés rá az esély. Május közepén lesz a Szimbiózis Napok, a kulturális antropológusok fesztiválja. Addigra vége lesz? Vagy a nyár is így telik? Még az is lehet.
Pompás kutatási téma lehetne ez a járvány, és a rá adott társadalmi reakciók. Jó lenne antropológiai megközelítésű elemzéseket is olvasni majd erről, sok tanulsága lehet. A Szimbiózis Napokon téma lesz ez is. 

Az esti szórakozások helyett Kurt Vonnegutot és Mark Twaint fogok olvasni, két jó humorú humanistát, ilyenkor erre van szükség. Ott sorakoznak a könyvespolcon egyéb el nem olvasott könyvek is, most rájuk is sor kerül majd. Jó lesz végignézni Buster Keaton életművét. Zenét hallgatni. Táncolni. Bár ahhoz kell a közösség. Akkor erről most le kell mondani. Emberek vagyunk, és nem bírunk egymás nélkül létezni. Minden acsargás, hadakozás, sőt háború ellenére is így van ez. Egymás társaságáról mégis le kell mondanunk most egy időre. Közös érdekünk.

Sétálni és bringázni a várva várt gyönyörű tavaszi napsütésben – egymástól 2 méteres távolságot tartva. Furcsa lesz ez a tavasz, de mégis jó, hogy jön. Kedélyjavító, lélekmelengető. Rosszabb lenne a hideg sötétségben kuksolni. Most ez a lecke az emberiségnek. Át kell vészelni, egymásra figyelni, egymásra tekintettel lenni, hogy amikor túl van a járványon ez az oktondi emberiség, megint összegyűlhessen, kedvére ölelkezhessen és marakodhasson, ahogy teszi ezt már évezredek óta olyan bájos tökéletlenséggel. Hogy tanul-e ebből a járványból valamit? Nem tudom. Járványokból, katasztrófákból, háborúkból még sosem tanult, újból és újból belesétált. Talán majd most. Az ember, amilyen értelmes és leleményes, olyan oktondi és korlátolt is tud lenni, és sosem lehet tudni, hogy melyik irányba indul el. Mert a járvány múltával a járvány következményei miatt is lesz megoldandó probléma bőven.
Addig is mossuk kezeinket, és közben dúdoljuk el a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, azt úgyis mindenki ismeri, nagyjából 30 másodperc, épp annyi idő, ami egy alapos kézmosáshoz kell. 

Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Írta: Inkabringa

A járvány, ami most elárasztja a világot, eltépi az embereket a közösség élményétől. Kínában a Holdújévet, a világ más tájain a karnevált rombolta szét, most a húsvétra készülő keresztények és az arab világ muszlim közösségi ünnepeit zilálja össze. A járvány arra kényszerít, hogy ne keveredjünk, ne érintkezzünk, ne legyünk más emberek között, maradjunk magunknak. Csakhogy az ember társas (sőt mi több: társadalmi) lény. Nem tudunk létezni mások nélkül. Ezért olyan megrendítő, amikor másokra veszélyes biológiai fegyverként kell magunkra tekintenünk. Mert járványok idején nem csak attól kell félni, hogy elkapjuk, hanem attól még inkább, hogy továbbadjuk a kórt. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás csimborasszója egy járvány. 

Milyen sokat olvastam különféle történelmi és kultúrtörténeti könyvekben ezt a szókapcsolatot: „járványok idején”. Kemény világ volt. Mindig úgy hittem eddig, csak volt. Most meg van. Egy újabb tapasztalat. Csak még nem tudjuk a saját emberi nyelvünkre lefordítani és megzabolázni, megérteni. Még csak a rettegés, a nekifeszült küzdelem, a hárítás és a sötétben fütyülés szintjéig jutottunk el. Teljesen mindegy, hogy súlyosak, vagy nem súlyosak egy járvány következményei, ha az emberek biztonságérzetére rosszul hat. A nyugalom nagy erény. 

Bár axióma, hogy a mai kor embere a végletekig elidegenedett és képtelen magát korrelációba hozni másokkal, mégis vannak olyan ősi késztetéseink, amelyek a többi emberrel való önfeledt és örömteli keveredés igényét ébren tartják bennünk. Egy járvány nem engedi az ilyen önfeledtséget, a közösségbe feledkezés örömét. Járványok idején az emberek bezárkóznak, és várják, hogy elmúljon fejük felől a baj.  

Mindazonáltal az életet szeretni járvány idején kell csak igazán.

Minap láttam az Ódry Színpadon Esterházy Péter Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, melyet az alkotók némiképp átírtak oly módon, hogy Esterházy Hasnyámirigynapló című könyvét is beledolgozták.

Esterházy 2007-ben megjelent dramolettjében Rubens halálát írta meg. A flamand festőzseni olyan plasztikusan és érzékletesen, sőt mi több érzékien tudott festeni, lett légyen szó tájképről vagy emberi testről, hogy vele kapcsolatban a földi élet múlása fel sem merülhet, hiába halt meg évszázadokkal ezelőtt. Rubens a tehetségével tisztában levő, teljes életet élő ember, akinek az alkotás és az életszeretet, nota bene a földi élet szeretete, magától értetődő axióma. A művészeti alkotás is egy teremtés, épp ezért minden művészet egyben istenkísértés is. Ahogy a darabban elhangzik, Rubens, „aki képeivel kijavítja a világot, úgy viselkedik, mint az Isten”. Egy másik művében ezt írta Esterházy:”A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés)”.

Most, a járvány által megtépázott karnevál után, és húsvétvárás idején különös tanulságokat hordoz ez az előadás.

A színházi előadás alkotóit dicséri, hogy volt érzékük, és főként merszük ahhoz, hogy ezt a két, földi életet ünneplő alkotót - Rubenst és Esterházy Pétert - játékosan összekapcsolják. Az előadás alatt Rubens szájából halljuk Esterházyt, és Rubensszé válik Esterházy. Egy mélyen élő, rejtett párhuzam ez: két, az életszeretetet elegáns könnyedséggel vállaló ember évszázadokon átívelő lélekrokonsága.

Az előadásban Rubens/Esterházy szerepét Pogány Judit alakítja. Zseniálisan. A feje tetejére fordított világ karneváli szellemének csodája ez az alakítás. Pogány Judit elevent és holtat, férfit, nőt és gyermeket, tárgyat vagy állatot, növényt vagy elvont fogalmat is pompázatos minőséggé tud formálni. Ő is egy teremtő lélek.

Pogány Judit

Rubens a köszvénytől, Esterházy a ráktól szenvedett élete végén. „A szenvedés egy hülyeség, nincsen értelme”, mondja a darabban Rubens, és „a szenvedés a Teremtés butasága, megalázza, csak megalázza az embert, nem igaz, hogy megtisztít, hogy alázatra nevel, nem igaz, hogy önismeretre nevel, hogy jobban megismerem magam, nem igaz, hogy jobban megismerem a világot, az Istent, nem igaz.” Évekkel később Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban, saját megélt szenvedései kapcsán sem jut más következtetésre.

A bigott vallásosság messze állt Esterházytól, bár mélyen istenhívő volt. Úgy hitt Istenben, hogy percig sem telepedett bele a szemforgató szentfazékság pöffeszkedő felszínességébe. Szeretett élni szabadon gondolkodóként. Vagyis szeretett élni emberként. Nem vallásosként, és nem istenhívőként is, szimpatikus nekem az ő istenhite, mert nem egy mindenki számára kötelező kizárólagos vonatkozási pontnak, hanem magánügynek tekintette saját hitét. „AZ Úr szántszándékkal nem teremtett selejtet, hogy úgy mondjam, nem bűnöst teremtett az Úr, hanem szabad embert, aki így szabad a bűnre is. Nagy különbség” – mondja Rubens/Esterházy. Máshol így beszél ugyanő: „Az Isten nem mentőöv, nem egy oxigénsátor, egy vastüdő, egy művégtag, az Isten, fiam, nem egy Bayer-Aspirin”.

Esterházy Péter

A földi életet szerető és ünneplő, csillogó intellektusú Rubens és Esterházy jó társaságot talált volna Rabelais skolasztikát orvostudománnyal ingerlő szellemdús személyében is. Ahogy Mozart is ebbe az életigenlő társaságba tartozik. Az optimális az lenne, ha ez az oktondi emberiség élhetne szabadon, de ráébredne saját felelősségére. Járvány idején kevés esély van erre, de akad ennek egyéb akadálya is bőven, melyek nem múlnak el úgy, mint egy járvány, hanem egyik nemzedékről a másikra örökítve velünk maradnak. A szenvedés rabságban tartja az embereket, legfeljebb túlélnek görcsösen, de nem tapasztalják meg Rubens/Esterházy és Mozart ragyogó, felszabadító életszeretetét. Nehezen válhat így a 21. századi ember axiómájává Rubens/Esterházy mondata: „nekem nem démonaim, nekem angyalaim vannak”.