Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Nem tudom, mikor halt meg, de fontosabb, hogy 110 éves... Azért írom nemzetközi írásmód szerint, és nem fonetikusan a nevét, mert annak idején így találkoztam vele. (Egy fél évig japánul is tanultam, elsőéves évfolyamtársam azzal biztatott, hogy három év múlva japán tudással kijuthatunk a tokiói olimpiára...)
Akira Kurosawa
Legutóbb arról írtam néhány bekezdést, mi is volt első gyerekkori moziemlékem. Most arról, melyik film hatott rám életemben legerősebben (mindmáig). Itt nem kell sokat gondolkoznom: ez a Vihar kapujában. Tizennyolc éves korom felé közeledtem (vagy lehet, hogy épp betöltöttem) 1959 szeptemberében vagy októberében. Akkor mutatták be, és a Duna moziban vetítették: néhány ismerősöm és barátom már látta, úgy emlékszem, én egyedül. A film után a nagyon meleg kora őszi estén gyalog mentem hazafelé, át a Margit hídon. Gyönyörűen szép kora őszi este, a híd lámpái alatt sok-sok árvaszúnyog repdesett.
A filmre nehezen illett volna a "gyönyörűen szép" kifejezés. Felzaklató, görcsös film volt, bár a sok szörnyűség utáni szelíd zárlattal mégis valamiképp rámondható. Görcsös szépség? Valamikor a szürrealisták ebben látták a művészet lényegét. Nyitójelenetében egy esőverte kunyhóba behúzódott emberek beszélgetnek. Az egyik elmeséli, mit is látott nemrég. Amit felelevenít, az már az elején elkapott: a kamera egy erdei úton, hosszan kísér egy favágót, és nem egyszerűen kíséri, hanem a néző a favágó szemével látja az utat. (Filmesztétikán később megtanultam, ezt hívják "szubjektiv kamerának".) Hosszan Ravel Bolerójára nagyon hasonló zene kíséri a jelenetet, előbb halkan, aztán egyre erősödve. Míg aztán a zene és a kamera hirtelen zökkenve megáll: brutális kép következik.
Nem mesélem tovább: az egyik legismertebb filmtörténeti klasszikus, hosszú évekkel a magyar premier előtt ez tette hirtelen Európában ismertté és becsültté a japán filmművészetet. Az alapjául szolgáló novellák íróját (Akutagawa) úgyszintén, a könyv nemsokára magyarul is megjelent, a film idején még nem.
Hosszú évtizedeken át Kurosawa minden filmjét remekműként bámultam. Már, ha csak sorolni kezdeném, mint valami lexikon, jó borzongás fog el. Hét szamuráj... Véres trón... A Testőr, Ran,.. Álmok...
Nem "lexikolom" tovább. Inkább megnézem most újból az Álmokat...
Írta: YGergely A filmtörténet egyik leghíresebb westernje, a megunhatatlan Hét mesterlövész egy újrafeldolgozás: a mintául szolgáló eredeti film Kuroszava A hét szamuráj című remekműve, minden idők egyik legnagyszerűbb alkotása. Hét hivatásos kardforgató-mester jó pénzért arra vállalkozik, hogy megvédjen egy falut a banditáktól. A csata zsoldosok és rablók professzionális küzdelme, de végül már nemcsak a fizetségért vagy szakmai gőgből harcolnak, hanem a kezdetben oly lenézett és megvetett nyomorú parasztok valódi védelméért. S közben ezek a földön csúszó és nyüszítően gyáva parasztok is dühödt hősökké válnak. Sokkoló és felemelően riasztó képsorok váltják egymást, melyek közül ma már filmtörténeti antológiadarabbá vált a harc utolsó, végig zuhogó esőben lezajló napja. A Hét szamuráj Kuroszava felülmúlhatatlan remekműve.
Az amerikai változatot, a Hét mesterlövészt John Sturges rendezte, a kiváló mesterember. A sikerre való tekintettel még három (!) folytatása is készült.
Sergio Leone halálával immár végleg búcsút inthettünk a westernnek. Bár a klasszikus western paradox módon épp az ő fellépésével halt meg először. Sergio Leone, az egykori Cinecitta más dörzsöltjeivel a hatvanas évek közepén feltalálta a spagetti westernt, amely eleinte többé-kevésbé szellemes paródiának látszott csupán. Egyik első feltűnést keltő sikerét (Egy maroknyi dollárért) szintén Kuroszava nyomán készítette. A szamuráj filmek és a western között mindig lappangott valami furcsa kapcsolat, s egy addig közepes rendező, Terence Young, néhány James Bond-film előállítója, a Vörösnap című „bravúrstiklijében” azt is megcsinálta, hogy egy igazi szamurájt játszó nagy japán színészt, Toshiro Mifunét helyezte szamuráj kardjával a kezében az amerikai vadnyugatra. Ő aztán majdnem le is kaszabolta a vadnyugat összes revolverhősét…
Terence Young: Vörös nap (Toshiro Mifune és Charles Bronson)
A westernt is elérte a klasszikus burleszk sorsa. Végleges, folytathatatlan, önmaga lehetőségeit felélő, nemes és halott műfajjá vált. A folyamat persze lassú volt, és nem a Cinecitta ravasz mesteremberei döntöttek róla: ők csak idejekorán észlelték, hogy itt egy egész műfaj van kimerülőben, és nagy változásokra lesz szükség.
Magyarországon akkorra már felnőtt egy fiatal nemzedék, amely nem láthatott westernt. Krakkóba kellett mennünk ilyesféle élményekért. Emlékszem, 1963 nyarán Krakkó legnagyobb mozijában a Vera Cruz című film zsúfolt nézőterén szinte más sem hallatszott, mint magyar szó. Sokan ezért (is) jártak Krakkóba itthonról. Gary Cooper és Burt Lancaster a westernjátszás magasiskoláját mutatták be, és évekkel később büszkén olvastam, hogy a Vera Cruz (Robert Aldrich munkája) szerepel a „12 legjobb western” félhivatalos listáján.
Paul Newman egyik első nagy szerepét, A balkezes lövészt (mely állítólag erősen hatott Cybulski Hamu és gyémántbelijátékára) egy párizsi kis moziban láttam, akár néhány nálunk ismeretlen Gary Cooper- és Kirk Douglas-filmet. A République tér közelében volt egy kizárólag westernt játszó mozi, és éves bérletet lehetett venni. Frissen emigrált barátom nyomorgott ugyan, de mit számított ez ahhoz képest, hogy meglobogtathatta előttem ezt az éves bérletet.
A legtöbb magyar westernért rajongó tele van hasonló élményekkel.
Igazi tömegsikere Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatának lett. Szinte új mítoszt teremtett ez a film, éppen akkor, mikor kihűlt már a klasszikus, régifajta western mítosza. A régi western merev, kötelező szabályok szerint készült. Hogy csak egyet mondjunk: a nő e szabályrendben csak mellékszereplő, afféle kellék. Nem véletlen, hogy Nicholas Ray remeke, a Johnny Guitar (Truffaut kedvence), melynek női mesterlövész hősnője van, hegycsúcsként magaslik ki mindmáig a western-történelemből.
Sergio Leone: Volt egyszer egy vadnyugat
Leone kitűnő érzékkel öltöztette új ruhába a westernt. Minden hangot felerősített, főként az irónia hangjait. A gonoszoknak szabad kezet adott. A régi westernben a gonosz sem volt igazán gonosz, inkább kemény, de eltökélt ellenfél, vagy népmesei, kötelező kiosztott szerepet játszó bábalak. Leone gonoszai sötéten, kedvvel, elrémítő kegyetlenséggel ténykednek. A régi westernben nem lehetett semmiféle pszichológia, nála ambivalens lélektani motívumok is vászonra kerültek. A Volt egyszer egy vadnyugat már nem mondható lesajnálóan „spagetti westernnek”: igényes megújítási kísérlet inkább.
Érdekes módon a műfaj őshazájában, Hollywoodban is kísérleteket tettek a western átalakítására. Csak a két legérdekesebb rendezőt, Sam Peckinpah-t és Arthur Pennt említem. Peckinpah, főleg A vad hordával az irracionális, öncélú gonoszságot és kegyetlenséget tette témájává: ez a megközelítés eddig ellentmondott a western minden hagyományának. (A nálunk kevéssé ismert Peckinpah valószínűleg hatott Szomjas György Rosszemberek című érdekes és hagyománytalan „magyar westernjére”.) Arthur Penn, az egyik legsokoldalúbb amerikai rendező, aki korai remeke, a Bonnie és Clyde után mindig többet ígért, mint amit megvalósított, két rendkívül érdekes felfogású filmmel kívánkozik ide (Kis nagy ember; Missouri fejvadász).
Sam Peckinpah: A vad horda
Párhuzamosan folytak tehát a western feltámasztási munkálatai, és ami igazán különös, Sidney Pollack, Penn vagy Peckinpah műfajmegújító hollywoodi produkcióit inkább az ínyenc nézőréteg, az európai Leone westernjeit a nagyközönség becsülte jobban.
A Missouri fejvadász példaadóan eredeti mű, s mégsem vált egy új iskola első darabjává. Pedig Penn is a mítosz újjáteremtésével foglalkozott. Egyrészt „deheroizál”: Jack Nicholson szánalmasan pitiáner lótolvaj benne, akinek egy földre szállt Sátán, egy minden ízében romlott és aberrált szadista az ellenfele (Marlon Brando félelmetesen nagyszabású alakítása). Hasonló ez Leone törekvéseihez, hinnénk, de csak részben, csak kevéssé. Arthur Penn, ellentétben a Cinecitta bűvész-mesterével, hitelesen realista környezetrajzról is gondoskodik, mielőtt a két főhős párbaját kibontakoztatná.
Arthur Penn: Missouri fejvadász (Marlon Brando és Jack Nicholson)
Leone hol a karikatúráig, hol a kosztümös kalandfilm műfajáig tágítja az egykor oly nemesen zárt western-univerzumot. Penn rezignáltabb, sőt kiábrándultabb. A Kis nagy ember című filmje leszámolás a westernt tápláló egész (hamis) mítosszal. Minden másképp volt…
A moziműsorban még feltűnnek olykor ostoba álwesternek. Bár komolynak álcázzák magukat, semmi közük az igazi westernfilmhez.
