Keresés ebben a blogban

2020. március 12., csütörtök

Tavaszi csönd, avagy az aktív passzivitás heroizációja


Írta: Inkabringa


Egyik éjszaka fura álmom volt. Álmomban bringáztam, boldogan tekertem a napsütésben, aztán egy út végén kordonba ütköztem, és azt mondták az ott őrködők, hogy innen nem mehetek tovább. Egyáltalán hogy képzelem, hogy Olaszországba akarok menni? Megdöbbentem. Honnan veszik, hogy én oda akarok menni? Ezt mindenki tudja, lelepleztek, hiába próbáltam álcázni, nem tudtam eltitkolni, válaszolták.  

Nos, ami most van Európában, olyasmi, amit még soha nem tapasztaltam. Szerintem más sem. Ami Olaszországban van, az egyenesen szívszorító. Többször jártam ott, boldog, önfeledt napokra emlékszem, derűs, pezsgő életre. Nagyon szeretem Olaszországot, szerintem sokan így vannak ezzel. Most meg minden zárva, üresek az utcák, és veszélyben vannak az ott élők. Aki járt már ott, annak a szíve egyik része most értük aggódik.


A bajok mindig csak a világ más tájain történnek - így nőttünk fel Európában. A 80 év körüliek és afölöttiek még emlékeznek a nehéz időkre, háborúkra, elnyomásra. Sokkal bölcsebben viszonyultak mindig ehhez a kényelmes biztonsághoz, amiben Európa nagy része él. Ők sokat láttak és sokat megértek már ezen a kontinensen, annyi vésszel kellett már szembenézniük, és most megint értük kell a leginkább aggódni. Nagyon jó nemzedék, sokat tanulhatnánk tőlük, vigyáznunk kell rájuk.
Ahogy az orvosokra és egészségügyi dolgozókra is, akik gyakran megfelelő védőfelszerelés nélkül küzdenek a frontvonalban.

Európa csendes, újra csendes”. Sőt, az egész világ csendbe burkolózott. Bezárkózott, elcsitult, megdermedt. Megfosztjuk önmagunkat a legalapvetőbb emberi tulajdonságunktól, a közösségbe tartozás élményétől. Elszeparálódunk, széttöredezünk, hogy kijátsszuk trükkösen ezt a váratlanul felbukkant mikroszkopikus ellenséget. Egyelőre nincs más eszközünk ellene.

Szokatlan, hogy a cselekvés helyett most a teljes passzivitás a gyógymód. Szétszóródunk, és nem mozdulunk. Nem engedünk utat a kórokozónak. Mindig úgy gondoltam, a cselekvés minden dolog titka. Arisztotelész is ezt mondta: „az ember csak cselekvés által létezik”. A társadalomban, úgy általában, ez így is van. Kivételes esetekben, mint egy világjárvány, a passzivitás is lehet hasznos cselekvés. Az emberek úgyis összefoghatnak a veszélyben, ha egyezményesen elfogadják, hogy nem mozdulnak, és nem érintkeznek egymással. „Az aktív passzivitás heroizációja” – ahogy Hrabal írta egykoron, bár nem a járványra értette. Ámde „a szövegösszefüggések jönnek-mennek”, ezt meg Esterházytól tanultuk.


Azért felbukkan még járvány idején is a társadalmi aktivitás, hisz Nagy-Britanniában önkéntesek szerveződnek, hogy segítsenek a házi karanténban élők mindennapjait megkönnyíteni, a szükségleteiket beszerezni. Főként tizen-huszonéves fiatalok, akikre kevésbé veszélyes a kór. Kórházakba is sokan mennek önkénteskedni. Ez szimpatikus. Olyan emberi. Jó emberi. Ahogy az is, hogy futballszurkolók a járvány miatt elmaradt meccsre váltott jegyeik bevételét felajánlották egy nehéz helyzetben levő bergamói kórháznak. Budapesti színházlátogatók között pedig elindult egy kezdeményezés, hogy a tavaszra vásárolt jegyeiket ne váltsák vissza, ezzel is segítsék a járvány miatti bevételkiesést elszenvedő kedvenc színházukat, hisz nemrég még tüntetni is kellett a fennmaradásukért. Ezek szép, emberi gesztusok. 
Bár nem kérdés, hogy az önzőség, nemtörődömség, bizalmatlanság, a cinikus haszonlesés és a demagógia is a járvánnyal együtt üti fel a fejét a világ minden pontján. 

Mától kis hazánkban sincs mozi, színház, koncert, sportmérkőzés, bezárják az egyetemeket. Még nem olyan drasztikusak az intézkedések, mint máshol, de ez már egy komoly szintlépés. 


Mindeközben jön a tavasz. Közeleg. Életemben nem éreztem még ilyen bizonytalannak. Mindig kirobbanó lelkesedéssel vártam. Repesve vártam. Egész télen vártam. És most ezt a dermedt csendet hozza. Azért szép lesz, ha minden zöldbe és virágba borul, ha a napfény melenget és fénylik, csicseregnek a madarak. Csak az ember hiányzik majd ebből a kirobbanó természeti tüneményből. Mert mi most elbújunk. Passzív heroizációval telik a tavaszunk. Most korlátoznunk kell magunkat, hogy megóvjunk másokat.

Alig várom, hogy bringázhassak a tavaszi lombú fák között. Azt azért még lehet talán. Bár a bringás felvonulást is lefújták. Meg minden mást is. Számolgatok, latolgatok. Április közepén nyit a Kobuci kert. Addigra vége lesz? Kevés rá az esély. Május közepén lesz a Szimbiózis Napok, a kulturális antropológusok fesztiválja. Addigra vége lesz? Vagy a nyár is így telik? Még az is lehet.
Pompás kutatási téma lehetne ez a járvány, és a rá adott társadalmi reakciók. Jó lenne antropológiai megközelítésű elemzéseket is olvasni majd erről, sok tanulsága lehet. A Szimbiózis Napokon téma lesz ez is. 


Az esti szórakozások helyett Kurt Vonnegutot és Mark Twaint fogok olvasni, két jó humorú humanistát, ilyenkor erre van szükség. Ott sorakoznak a könyvespolcon egyéb el nem olvasott könyvek is, most rájuk is sor kerül majd. Jó lesz végignézni Buster Keaton életművét. Zenét hallgatni. Táncolni. Bár ahhoz kell a közösség. Akkor erről most le kell mondani. Emberek vagyunk, és nem bírunk egymás nélkül létezni. Minden acsargás, hadakozás, sőt háború ellenére is így van ez. Egymás társaságáról mégis le kell mondanunk most egy időre. Közös érdekünk.

Sétálni és bringázni a várva várt gyönyörű tavaszi napsütésben – egymástól 2 méteres távolságot tartva. Furcsa lesz ez a tavasz, de mégis jó, hogy jön. Kedélyjavító, lélekmelengető. Rosszabb lenne a hideg sötétségben kuksolni. Most ez a lecke az emberiségnek. Át kell vészelni, egymásra figyelni, egymásra tekintettel lenni, hogy amikor túl van a járványon ez az oktondi emberiség, megint összegyűlhessen, kedvére ölelkezhessen és marakodhasson, ahogy teszi ezt már évezredek óta olyan bájos tökéletlenséggel. Hogy tanul-e ebből a járványból valamit? Nem tudom. Járványokból, katasztrófákból, háborúkból még sosem tanult, újból és újból belesétált. Talán majd most. Az ember, amilyen értelmes és leleményes, olyan oktondi és korlátolt is tud lenni, és sosem lehet tudni, hogy melyik irányba indul el. Mert a járvány múltával a járvány következményei miatt is lesz megoldandó probléma bőven.
Addig is mossuk kezeinket, és közben dúdoljuk el a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, azt úgyis mindenki ismeri, nagyjából 30 másodperc, épp annyi idő, ami egy alapos kézmosáshoz kell. 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése