Pireusz kikötője

Írta: bikassygergel


Én még jóval a menekültáradat előtt jártam Pireuszban. Olykor a tengeri városokban uszodát építenek a parton, szelíd és tiszta, sohasem dühös folyóvízzel. Pireuszi Tengeri Uszoda, így neveztem el. Kisebb öböl partján áll, fölötte domb, onnan talán be is lehet nézni: csak részben látszik a belseje: békés, ódon hangulat, kabinsorok részlete, a kis medence, lassú úszók, még lassabb üldögélők. Festmény volna? Nagyon tetszett. 

A kikötőt azért jobban megbámultam. Óriási komphajók melankóliája napnyugtakor vagy hajnalban. A hajók mindig napnyugtakor, vagy hajnalban indulnak, ezért a melankólia. A híres IX-es kikötő. Sokáig elnéztem, ahogy indultak a hajók távoli kikötőkbe: november eleje volt, még meleg… és nyelvlógató, loncsos kutyák, hajléktalanok és koldusok. 

A nagy hajók Kréta szigetére indulnak, majdnem egy napos út. Onnan talán még Egyiptomba is! Aztán visszamentem ahhoz az öbölhöz, hogy körbejárjam a kis csendes uszodát. Félig lehet csak körbejárni, mert hátul magas sziklafal a határa, és a tenger, a kikötő felől egyáltalán nem látható a belseje: magas párkánnyal elkerített épület. Fönt mintha lapos teteje volna, homokkal beszórva egyik sarkában valami díszkémény-féle. Vagy igazi? Alkonyat után végre halkan beléptem a tengeri uszodába, reméltem, van gyógyfürdője is, káddal, forró iszappakolással, felkészülés a másnapi úthoz Kréta szigetére. Azt mondják, háborogni fog a tenger…

Békés és nyugalmas

Küszöbön a karácsony. Mindenki elcsendesülhet, lazulhat, magába szállhat. A karácsony már rég nem csak vallási ünnep, sokkal szélesebb körben jelent fontos dátumot. Ilyenkor a távol élő szeretteinkhez megyünk, majd a közelünkben élőkhöz visszatérünk. Ezért érdemes keresztülrohanni az országon, de még a világon is.

Az emberek többsége nem a hírnévre, az erősekhez tartozásra és a hatalomra vágyik. Csupán csak élni akarja az életét nyugodtan és békésen. Ezért a béke és nyugalom – megfélemlítés, elnyomás és kirekesztés nélküli - megteremtése és megőrzése minden korban a legfontosabb feladata ennek a kerek világnak. Erre van a legnagyobb szüksége az embereknek, éljenek bárhol, akkor is, ha ünneplik a karácsonyt, akkor is, ha eszükbe sem jut.

Ilyenkor sokan gondolnak a rászorulókra, nélkülözőkre, szenvedőkre. Folytassák tovább a jövő évben is, a hétköznapokban is. Aki most elmulasztotta a segítséget, majd januártól bepótolja. Nem a dátum, a szándék a fontos. Van tennivaló bőven.

A karácsonynak megkerülhetetlen slágerzenéi vannak Bachtól Frank Sinatráig. Most egy kevésbé ismert karácsonyi zeneművet ajánlunk. A mű szerzője Ottorino Respighi olasz zeneszerző, aki Róma fenyőit és szökőkútjait is megzenésítette.

Nyugalmas, békés karácsonyt kívánunk mindenkinek!

A szív sötét oldala

Írta: bikassygergel


Ilyenkor jéghideg sötétben olykor ábrándozunk meleg argentin városi vagy tengeri nyaralásokról. Óvatosan! Buenos Aires a világ egyetlen metropolisza - elővárosokkal tizenöt milliós - ahol a nyári főszezonban (vagyis épp most) a hivatalos időjárás-jelentés nemcsak a hőfokot, hanem a "hőérzet" fokát is közzéteszi. A hőfok általában 37, a hőérzet foka 42. Hőlégriadó! Lennénk ott, lennénk óvatosak! ... 

Borgesen kívül a magyar olvasók alig ismernek argentin írót, ha mégis igen, az természetesen a kiváló Julio Cortázar, aki nemcsak hogy évtizedekig párizsi emigrációban élt, de francia állampolgár lett, és élete legvégén már franciául is írt... 

A nagyon ínyenc irodalmárok persze itthon is becsülik Ernesto Sabato nevét és alakját: egy Camus által is nagyra értékelt regénye, Az alagút a hatvanas évek végén, csekély visszhanggal magyarul is megjelent a Modern Könyvtár sorozatban. Hatalmas főműve, a Sobre héroes y tumbas (Hősökről és sírokról) nálunk teljesen ismeretlen. A könyv többrétegű és bonyolult időkezelésű regény, a vakság ábrázolása benne természetesen jelképes is, és egy szintén jelképes tűzeset körül bonyolódik. Egyúttal Buenos Aires nagyregénye, sokféle olvasata létezik, 1961-ben jelent meg először. Sábato nagy ellenfele volt a Perón diktatúrának, később a még kegyetlenebb Videla-féle katonai hóhér-államnak, többször emigrációba kényszerült, pár nappal századik születésnapja előtt már hazájában halt meg. 

Ha jelentős argentin írókról és művészekről beszélünk, majd mindig az emigráns sorsokról is. A legbecsültebb és legtehetségesebb argentin filmrendező (Fernando Solanas) is Párizsban vált jelentékennyé, filmjeinek szinte minden alakja és hőse Párizsban élő argentin emigráns. Hazatérve sem halványodtak el színei: legjobb hazai filmje a Felhő, egy Buenos Aires-i színház fiktív krónikája, tele keserű felhőjátékkal és formai ötlettel. 

Az emigráció dél-amerikai csúcsrekordere azonban egy rokonszenvesen kiváló uruguay-i novellista, mai szemmel és füllel talán a kispróza legnagyobb latin-amerikai mestere, bizonyos Mario Benedetti. Ő aztán még a fentieknél is ismeretlenebb minálunk.  Kalaplevéve becsülendő ez a "profi spanyolos" blogtársunk, aki heroikus, és sajnos kevés eredményű kulturális küzdelmet folytat Benedetti fordításáért. A nemrég megszűnt Nagyvilág is hozta néhány versét (Laczkfi János fordításában). Magam is kicsit büszke vagyok, hogy blogunkban most, ha oly röviden is, írhatok róla valamit.

Mario Benedetti

Az argentin és uruguay-i diktatúrák gyakran nem szinkronban működtek, és Benedetti mintegy ingázott a két szomszédország között, oda-vissza költözött. Abban is eltért emigráns társaitól, hogy - mivel német gimnáziumba járt Montevideóban - jól beszélve németül, emigrálhatott Svájcba, Németországba. Kiváló kapcsolata miatt Castro is segítőkészen befogadta. Tévedett - mint jó néhány írástudó - mert nem látta meg Castro rendszerében a diktatúrát. Mindenesetre, ahogy lehetett, hazatért Montevideóba. Az emigráns végre otthon volt, sőt elismert, támogatott íróvá vált. Sem az üldözés, sem a kommunista eszmék, sem liberálissá volt hazájának elismerése nem fakította tehetségét. Egymás után, szinte évente jelentek meg új novelláskötetei: amennyire tudom, Latin-Amerika legolvasottabb szerzői közé került. Siker és művészi érték nála most már kézen fogva járt. Legjobb rövidprózái pompás szabadversek. Nem is egypercesek, hanem egészen rövid "mikronovellák". Döbbenetes tömörségű és távlatos remeklés mind, élete végén fájdalmas, vigasztalan, mégis felemelő gyémánt-erejű rövid mondatok, végtelenbe nyíló képek jellemzik. Az olasz Buzzati és a magyar Örkény nem is olyan távoli rokona. Az egykor jól tájékozott és fogékony magyar kultúra, "irodalmi világ" (benne olvasók és írók) sötét szégyene, hogy nem akarjuk, nem tudjuk megismerni...

A jazz temploma

Írta: Inkabringa


A halhatatlan művészek általában szobrot kapnak. John Coltrane talán az egyetlen, akit szentté avattak. 1966-ban egy újságíró megkérdezte tőle, mi szeretne lenni öt év múlva. „Egy szent” - válaszolta Coltrane. Valószínűleg viccnek szánta, de prófétai jóslat lett: Coltrane az említett interjút követő évben, 40 évesen halt meg. Idén lett volna 90 éves. Túlságosan fiatalon vált szentté.

John Coltrane (1926-1967)

Halála után a San Franciscóban alapított St. John Coltrane Church őt, és a zenéjét választotta védőszentjévé. Az African Orthodox Church kötelékébe tartozó kis „jazz-egyház” az afro-amerikai közösségnek és a jazz világraszóló közösségének is meditatív és eksztatikus élmények helyszíne. Coltrane zenéje mindenkinek szól, származásra, vallásra tekintet nélkül.

Pedig Coltrane nem volt szent életében. A szintén 90 éve született Miles Davis karcosan fanyar visszaemlékezései szerint mohó volt, mindent megevett és megivott, ami elé került, hangja rekedt, a nevetése csikorgó. Kritikusai szerint ez a zenéjében is érzékelhető. Miles Davis gazdaságosan és megfontoltan bánt a hangkészlettel, Coltrane úgy, mint egy falánk gyerek, aki beszabadult a cukorkaboltba. Ámde a közönség mellett Miles Davis és a zenekritikusok is ámulva csodálták invenciózus zsenialitását, muzikalitását. Hatása messze túlmutat a jazz keretein. Még Hollywood is szereti, ha jól emlékszem a Mission Impossible című film egyik parti-jelenetében a My favorite things szól, Coltrane legendás előadásában. 

Coltrane tökéletesen bizonyította Miles Davis azon elméletét, miszerint a jazz nem múzeumba való dolog, és egy jazz-zenész ne legyen konformista. Kísérletezés, a merész asszociációk játéka és a szokatlanság kockázata nélkül nincs jazz, nincs zene, és megkockáztatom, élet sincs.

Coltrane mélyen vallásos családból származott, felmenői közül az episzkopális afrikai egyház vezetői kerültek ki. Miután kilábalt heroin- és alkoholfüggőségéből vallásos ragaszkodása még erősebbé vált. Ennek köszönhetjük a jazz, és úgy általában a zene egyik csodás gyöngyszemét, az A Love Supreme című albumot. Hívőknek és nem hívőknek lett meghatározó zenei élménye. Gyakorlatilag megjelenése pillanatában kultikus zenedarabbá vált, Coltrane legszemélyesebb vallomása. Talán épp ezért, csak egyetlen egyszer adta elő közönség előtt kvartettjével Antibes-ban, 1965-ben.

Egy házaspár alapította a róla elnevezett egyházat, akik egy aprócska San Francisco-i klubban hallották először zenélni Coltrane-t. Invenciózus, merész és érzékeny játéka olyan hatással volt rájuk, amit csak istenélményként tudtak meghatározni. Coltrane halála után nem volt kérdés számukra, hogy az ő zenéje lesz az általuk vezetett egyházi közösség egységének megteremtője.

Liturgiájukban az anglikán, katolikus és ortodox elemek keverednek. A kuriózumot nem ez jelenti. 1971 óta a Fillmore negyedben található templomban minden vasárnap órákig tartó jam session istentiszteletek keretében juttatták a jazz révén valamiféle istenélményhez az odalátogatókat. Jöttek is a világ minden pontjáról, hollandok és japánok, európaiak és ausztrálok. Zarándokhelyévé vált a jazz híveinek az évtizedek alatt. 1996-ban The Church of Saint Coltrane címen dokumentumfilm készült róluk. Idén tavasszal a felhőkarcolók építését támogató lobbi kiszorította több évtizedes helyéről Coltrane egyházát, de új helyet találva tovább folytatják jazz-missziójukat. Az istentiszteletek mellett időről időre előadásokat, workshopokat is szerveznek a jazz, az afrikai és a nyugati kultúra inspirálóan izgalmas kereszteződéseiről.

Hogy mi lesz a sorsa a jazz és az afro-amerikaiak egyházának az elkövetkezendő években, még talán a védőszentjük sem tudja. Vagy talán csak ő tudja. Sok mindent kibírtak már.

A jazz nem vallás. A jazz zene, melynek lényege az improvizáció, a variáció, a váratlanságok és különbözőségek összehangolása. „A jazz nem csupán mentalitás. Életminőség. Szabad és jóra való emberek közös játéka. Intim; semmi esetre sem hierarchisztikus és magányos, mint a futballmeccsek vagy a tömeggyűlések" - írta Fodor Ákos Jazz című kötetében. Életszemléletnek is megteszi, még ha nem is ennek a megközelítésnek van most zenitje. Azoknak is fontos közösségi találkozóhelye San Francisco e picinyke épülete, akik nem az isteni gondviselésnek, „csupán” Coltrane zenéjének hívei. A zene kedvéért a világ minden tájáról, a világ minden népéből idezarándokolnak ünnepelni a jazz "szentjét", John Coltrane-t.

Godard: téli művész?

Írta: bikassygergel

Jean-Luc Godard etnográfiát tanult, de már az ötvenes években kisfilmeket forgatott. Pályáját, mint Truffaut, filmkritikusként kezdte. Nem közölt programadó cikkeket, írásai rögtönzéseknek hatnak, tele szójátékkal, logikai ugrásokkal. Hosszabb cikkeit amerikai filmekről publikálta. Hitchcock Tévedés című remekművéről hallatlanul érdekes és mély elemzést közölt.

1959-ben barátai mind Cannes-ban vannak a filmfesztiválon, csak őt felejtették Párizsban. Végül mégis akadt valaki, aki kocsijával elvitte. Truffaut, hogy jóvátegye feledékenységét, gyorsan bemutatja egy producernek. Ez a producer, Georges de Beauregard kicsit az egész nouvelle vague mentőangyala, ismeretlen tehetségek támogatásában látja a jövőt. Truffaut egy szinopszist húzott elő a zsebéből: ő írta, és Godard szeretné megrendezni. Beauregard bólint. Ebből a vázlatból születik a Kifulladásig.

A Kifulladásig az egyetemes filmtörténetben is határkő, korszaknyitó állomás. Példátlan – pár évig tartó – mézeshete ez az időszak az új hullám és a piac találkozásának. Minden új színnek, tehetségnek, eredeti hangnak, minden szabálytalanságnak közönsége támad.

A Kifulladásig látszólag izgalmas bűnügyi történet, melyben egy gengszter gyilkol és szeretkezik, üldözik, ő meg a szerelmet kergeti, míg a szeretett nő el nem árulja. De mintha a filmben mégsem történne semmi, s ami történik sem világos; a képek, jelenetsorok alig kapcsolódnak, a párbeszédek minduntalan másról szólnak, minduntalan megakad vagy érthetetlenül felgyorsul, széttöredezik a film.

A rendező visszanyúl a bűnügy amerikai klasszikusaiig. Godard rendkívül gondosan úgy tesz, mintha ügyetlenül csinálna filmet. A műfajban hagyományosan fontosnak számító kulcseseményeket vagy rendkívül rövid snittel teszi nehezen észlelhetővé, vagy dekomponálatlanul, a képből nagyrészt kilógva filmezi, furcsa, nem a lényegre koncentráló stílusban vág, s arra is ügyel, hogy a helyszín se legyen mindig felismerhető, a nézések nem stimmelnek, a vágás nem átköt, hanem zavaróan kizökkent.

Az újrafeltalálás minden szabadsága és minden görcse ott a Kifulladásig képein. A zsúfolt cselekmény cselekménytelenné tördelődik, a képek szétesnek. Mindez nagy erővel valami anarchikus hangulatot közvetít. A Belmondo által alakított főszereplő, Michel, nem a pénz, hanem a teljes, elképzelhetetlen függetlenség megszállottja. „Gyere velem Itáliába!” - hajtogatja monomániásan szerelmének, a Párizsban tanuló amerikai egyetemista lánynak. Itália a szabadság boldogságát jelentené számára, amely nem is létezik a földön. Aki ezzel szemben áll és terveit akadályozza, nem annyira hús-vér ellenség, inkább bohócszerű marionettfigura. Ilyen a rendőr, a nyomozók, Párizs minden lakója. Mindenki, aki kötöttségek szerint él.

Taszító és vonzó figura Michel. Az elutasítás és megértés érzése mindvégig hullámzik a nézőben. A szerelme ugyanilyen kétarcú figura. Patricia végül kompromisszumot köt a világgal és önmagával: feljelenti Michelt (de figyelmezteti, hogy meneküljön). Michel szándékosan későn kezd el menekülni, azért, hogy megöljék és ne élve fogják el. A film utolsó képsora különösen hideglelős, mert különösen szenvtelen. A földön fekvő Michel ezt mondja a lánynak: C'est vraiment dégueulasse. (Ez tényleg undorító.) Patricia nem tud jól franciául, megkérdi: mi az, hogy „undorító”. Értetlen arca a film utolsó képe.

Az új hullám csúcsán a filmnek meglepően nagy közönségsikere volt, a kritika hökkenten merészségét dicsérte.

Az Éli az életét Godard első korszakának legjobb és legjellegzetesebb alkotása. Ebben dolgozta ki az esszéfilmet, mely Godard egyik legmaradandóbb és legértékesebb találmánya a filmművészetben. Az Éli az életét egy párizsi prostituáltakkal foglalkozó szociográfiai tanulmányból indul ki, ennek adatait egy helyütt híradófilmes szenvtelenséggel ismerteti. E filmben már hivalkodóan lényegtelen a cselekmény. Godard tizenkét epizódban szerkeszti meg munkáját. „Legnagyobb vágyam egy véget nem érő híradó megrendezése” - idézik azóta is Godard kijelentését. Illusztrálnák csupán a fikciós képek a szociográfiát? A kettő összefonódik és a film e két egymásba szövődő rétegébe beépül egy még elvontabb esszéréteg is. Az Anna Karina által játszott főszereplő, Nana, beszédbe elegyedik egy filozófussal. „Miért kell mindig beszélni, olyan jó volna, ha mindenki hallgatna, senki sem hazudhatna” - mondja Nana. „Szavak nélkül gondolkodni sem tudnánk” - válaszolja a filozófus. Nana meghal, talán azért, mert nem kezd el gondolkodni, bábként engedelmeskedik kitartójának. Vagy épp az önálló gondolkodásért fizetne meg? Hiszen szerelmes lesz, s ott akarja hagyni a striciket. A szerelem, mint a megváltás lehetősége, a szerelem, mint a halál biztos kiváltója – később a Bolond Pierrot-ban tér vissza ez a motívum.

Ez a film a jobboldali-polgári és posztsztálinista-zsdanovi ítészeket is ugyanúgy felháborította.

Az 1965-ös Alphaville az egyetlen Godard-film, amelyet Magyarországon széles mozihálózatban forgalmaztak. Bizonyára azért, mert sci-fiként is eladhatónak látszott. De nem az, és az űrkalandokra éhes nézők tíz perc után lábujjhegyen távoztak a moziból. Inkább egy tudat jövője a film, olyan értelemben, hogy a jövő tudatát képzeli el. Minden figurája embléma, jelkép, címke, a 20. század kultúrájának valamely foszlánya. Valódi anti-sci-fi. Karikatúra az egész film, de nem a sci-fi regények, hanem a jövőbe bámuló tudat karikatúrája.

„Meg leszek mentve. Most átkozott vagyok, borzadok hazámtól. Legjobb lesz egy mélyet, részeget aludni a homokos parton. De profundis, Domine, együgyű vagyok!” Nem a bolond Pierrot szavai ezek Godard filmjéből, hanem a francia költészet örök kamaszáé, Rimbaud-é. Az Egy évad a pokolban címét nem felejti ki a Bolond Pierrot című film narrátorhangja a rengeteg irodalmi és művészeti hivatkozás, idézet közül. A bolond Pierrot ott hever a tengerparton szerelmével, és el akarja hagyni a civilizációt, mert borzad és undorodik tőle.

A Bolond Pierrot a filmtörténet citátumokkal, utalásokkal legzsúfoltabb alkotása: Élie Faure Vélazquez-tanulmányától Rimbaud-ig, Céline-től Picasso- és Renoir-képekig mindenfajta irodalmi és művészettörténeti emlékkel át van itatva. Mint korábban a szürrealisták, Godard is visszaperli a giccstől, a szórakoztatóipartól a melodráma jogát, a nagybetűs őrületet és szerelmet. A Bolond Pierrot a nouvelle vague szemléletmódnak legerősebb, legtudatosabb kifejeződése, Godard és az egész francia filmkorszak csúcsa.

A film ugyanolyan gyökeres leszámolás a racionális francia életfelfogással és művészetszemlélettel, mint a szürrealista André Breton művei voltak. Ugyanúgy a szerelemben látja az emberi szabadság legnagyszerűbb, sőt egyetlen lehetőségét, mint a szürrealisták. A Bolond Pierrot egyfelől a ponyvák és képregények paródiája. Pierrot egy értelmiségi P. Howard-hős, akinek a kultúra, a könyvek, a város semmit nem jelent, megcsömörlött. Tiszta Nagy Szerelemre vágyik, Tengerre, Szigetre, Erdőre. De mégsem tud lemondani a kultúráról: a természet lágy ölén könyveket falna újra. 

A civilizációt könnyebb otthagyni mint a kultúrát. A civilizáció a nagyváros, az üres társasági események, a mindent beborító újsághírek és reklámok, az eldobható használati tárgyak világa. A Bolond Pierrot azonban dühödt tagadása a természetutópiáknak is. A Bolond Pierrot a rendező rekedt sikolya arról, hogy a szerelem sem válthatja meg az embert. A film végső soron feleselés minden utópiával, a szürrealistákéval is. A boldogtalan tudat filmje.

A Belmondo által alakított Ferdinand nem tud Pierrot-vá válni, nem tud a természettel eggyé válva boldog öntudatlanságban élni, nemcsak a világ kritikusa, hanem önmagának is állandó őre. Minden tettét, sőt gondolatát értelmezi. A Nő-Árulás-Halál motívumai bonyolultabban jelennek meg, mint a Kifulladásigban. Marianne valószínűleg elárulja a férfit, de Ferdinand is beköpi őt a vallatóinak. Ferdinand, aki nem tudott boldog bohóccá válni, kékre festi az arcát és fejét (tudatát) robbantja szét dinamittal.

A Bolond Pierrot az érzelmek, a szerelem szabadító, megváltó utópiájának fülsértő röhejű tagadása. Ilyen röhej Buñuel Aranykora óta nem hangzott fel a filmvásznon. 

Igaz, Godard valójában dühös zokogását leplezi: a nevetségessé tett utópia nélkül nagyon nehéz lenne élni. 

„Az egyetlen filmet, amit igazán szeretnék megcsinálni, sohasem fogom megcsinálni, mert lehetetlen. Film lenne a szerelemről, vagy szerelmes film, vagy egyszerűen film szerelemmel. (…) ezeket a dolgokat éppoly nehéz megmutatni és hangjukat meghallani, mint a borzalomét, a háborúét, a betegségét. Nem értem, miért van így és szenvedek ettől” - nyilatkozta a Cahiers du Cinéma-nak 1966-ban. A Bolond Pierrot után még sokszor küzd majd a szerelem átélésének és ábrázolásának (filmbeli) kínjával. A godard-i stilizáció véglegesen a rend széttörése, a világ bonyolultságának még bonyolultabbá szaggatása, ez az ő formanyelve. 

Nicolas, sancte

Írta: Inkabringa


A tél beköszönte, a sötét, kopár fagyosság ellen az emberek mindenféle lelket melengető, fényt hozó praktikákat találtak ki. A decemberi mély sötétséget csak úgy lehet kibírni, hogy egyik ünnep a másikat éri. Az első lépcsőfok a sötét elleni vigaszhoz a Mikulás napja. Fárasztó, „púp a hátra” konzumünnep lehet ez is, ha valaki van oly botor, hogy azzá teszi, de kár a bóvlibörzébe elmerülni, mert a Mikulásnak csodája van még mindig.

Talán a leghosszabb ideje és legszélesebb körben tisztelt keresztény szent az a Miklós, aki Myra (a mai Törökország területén létezett) egykori püspökeként bejárta a Szentföldet, majd eljutott Bariba, Olaszországba. Ünnepelték és tömlöcbe vetették: a szentté váláshoz erre is szükség van. Csodatévő Miklósnak is nevezik, mert nemcsak a keresztény legendárium őrzi híres csodacselekedeteit, hanem még a 20. század is adott hozzá újakat, sőt, talán most is tulajdonítanak neki csodákat. Katolikusok, ortodoxok is egyik legfőbb szentjükként tisztelik.

Jánosréti oltár részlete (Magyar Nemzeti Galéria)

Miklós püspök, a hozzám hasonlóan vallástól nem érintetteknek is szimpatikus. Az önzetlen, érdek nélküli és viszonzást nem váró segítség mintapéldája. Úgy tűnik, hétköznapi viseletre manapság ez a hozzáállás nem praktikus, legalábbis erről igyekeznek meggyőzni bármerre nézek, de mint mentális-morális haute couture mindig mérce lesz. Miklós segített a hajósoknak, a kereskedőknek, a sörfőzőknek, a diákoknak, a gyerekeknek, a nélkülözőknek, megbocsátott a bűneiket megbánó tolvajoknak és felsorolni sem lehet, hogy az emberek milyen változatos csoportjai találták meg benne védőszentjüket.

A művészetek mindig is szeretetteljes figyelemmel fordultak Miklós püspök felé. Mesés csodatételei kifogyhatatlan témát adtak.

Személyes emlékem, ahogy a gyermekkor csodás Mikulás-élményei után huszonévesen, már felnőttként, rácsodálkoztam Szent Miklósra Rómában. A San Saba templom falán látható az a 11. vagy 12. századi freskó, ami Miklós egyik híres cselekedetét őrzi. Egy szegény ember három eladósorban levő lányát nem tudja férjhez adni hozomány hiányában. Anélkül sorsuk a prostitúció, de legalábbis ekként tartotta volna számon őket a társadalmi ítélethozatal. Miklós az éj leple alatt arannyal telt erszényeket dobott be házuk ablakán, megmentve így a jobb sorsra érdemes lányokat a megvetéstől. A történetet már ismertem, tetszett is, mert nem transzcendens csoda volt benne, amiben az isteni mindenhatóságot kell csodálnom és félnem, hanem egy empatikus, a másik emberre figyelő gesztus, a társadalmi korlátoltságokon való elegáns átnézés. Sokan megfestették ezt a történetet, többek között Masaccio és Fra Angelico is. Az egyébként is lenyűgöző San Saba templomban a sok száz éves freskóval szemben állva hirtelen rádöbbenéssel megértettem, miért Rómában vált ilyen eredeti hangú filmrendezővé Fellini.

San Saba (Róma)

Az ortodox egyházban is hatalmas tisztelete van mindmáig Szent Miklósnak. Még a legbrutálisabb sztálini időkben sem tudták és merték teljesen eltörölni a tiszteletét. Ismert az a történet, mely szerint a Kreml egyik tornyát kívülről díszítő Szent Miklós freskót Sztálin szigorú utasítására örökre el kellett tüntetni. Az építőmunkások azonban életüket is kockáztatva elfedték és lefestették, de nem semmisítették meg a freskót. Szent Miklóst, az elesettek, a nélkülözők, a bajban levők segítőjét, a hierarchia és érdek nélküli emberi egymás felé fordulás hírnökét még a féktelen kegyetlenségű Sztálin ellenében sem voltak hajlandók bántani. Később a freskót rekonstruálták és felújították. Bárcsak a Miklós püspök által hirdetett eszméket lehetne ilyen romolhatatlan technikákkal megőrizni és továbbvinni.

Szent Miklós freskó a Kreml egyik tornyán (Moszkva)

Albániában az iszlám vallás térhódítása idején is tartotta magát a Miklóshoz kötődő népi hagyomány. Az iszlám belátta a keresztény szenthez ragaszkodást, a keresztény egyház pedig eltűrte, hogy a szentje ünneplésébe számos kereszténység előtti hagyomány vegyült. Miklósnak fényt hozó szerepe van, égő gyertyát tesznek az ajtóba, hogy a viszályt és gonoszt elűzzék, az ajtót pedig nem zárják be, hogy a szent szabadon bemehessen. Miklós ünnepe a család békés együttlétének, a közös lakomáknak az ideje, amikor mindenki kap egy szeletet a kenyérből, ami az összetartozást jelképezi.

Szent Miklóst ábrázoló 14. századi ikon (National Museum of Mediavel Art, Albánia)

Szent Miklós jól állja az idők próbáját. Olyan emberarcú szent, aki nem a földön túli elragadtatottságért vállalt mártíriumnak, hanem a segítőkész egymás felé fordulásnak, az emberek közötti együttműködésnek a példája. Talán nem véletlen, ahogy Koppenhágában egy Szent Miklósról elnevezett 12. században épült templom változott és alakult az idők folyamán, és mindig az emberek találkozásának helyszíne maradt. Az épület megélt római, gótikus és reneszánsz korszakokat, leégett, lerombolták, volt húspiac és múzeum. Most a kortárs művészetek megbecsült lakhelye.

Nikolaj Kunsthal (Koppenhága)

Szereti a zene is Szent Miklóst. Csodás katolikus és ortodox egyházi himnuszok sora bizonyítja ezt. Misét írt hozzá Haydn és Muszorgszkij. Benjamin Britten Szent Miklós kantátáját 1948-ban, az akkor induló Aldeburgh Fesztivál nyitányaként mutatták be. Britten úgy komponálta meg kórusra, húros hangszerekre, ütősökre és zongorára írt művét, hogy némi variációval akár amatőrök is előadhatják, énekelhetik, zenélhetik. Benjamin Britten a saját szakmájának keretein belül tökéletesen követte és megvalósította Miklós püspök embertől emberig érő empatikus és válogatás nélküli mások felé fordulását. Ha úgy vesszük, ez a kantátája egy Mikulás-ajándék a zenét hallgatni és művelni is szeretőknek.

A Miklós püspökhöz fűződő hagyományok közül világszerte legismertebb a gyerekek megajándékozása, és gyakorlatilag korra való tekintet nélkül az örömteli ínyencségek szeretetteljes közösségben elfogyasztott lakomája. Sok évszázados hagyomány ez, és ha nem rontja el az emberi gyarlóság, a téli sötétség elleni ellenszer maradhat további évszázadokra is.

Jan Steen: Het Sint Nicolaasfeest (Rijskmuseum, Amszterdam)

Badar dolog megmosolyogni azt, hogy a gyerekek Mikulás-maskarába öltözött nyugdíjas portás bácsikat bámulnak csodálva. Ott és akkor őszinte kapcsolat ez mindkét fél részéről. Főként azért badar dolog ezt lesajnálni, mert épp a felnőttek azok, akik képesek akár kevély, buta, önző és arrogáns érdekeket is odaadó lelkesedéssel szolgálni. A gyerekeknek még több eszük van, ők a Mikulást csodálják. Vigyázat, mert ez nem csalás, itt tényleg varázslat történik. Csak a szemüket figyeljük.  

Mondo Arancina (Róma, Prati-negyed)

Írta: bikassygergel

Mondo Arancina (Róma: Prati negyed) Prati azért különös római városnegyed, mert nincs benne műemlék. Utcái sem emelkednek, sőt nem is kanyarognak. 

Házak majdnem mind kis előkerttel, pálmákkal, tetőterasszal, de semmi barokk, semmi művészet: huszadik század eleje: Prati akkor épült, sokáig csak kishivatalnokok lakták. Turisták csak azért ismerik, mert egyik része közel van a Vatikánhoz, és van ott egy nagy olcsópiac. Én azért kötöttem ismeretséget a Pratival, mert egy mérnökien kanyartalan utcáján van Róma legjobb művészmozija, klasszikus és ritka filmekkel. (Via degli Scipione) Ide saját bérlettel lehet járni egész évben. Bitang olcsó és jó, székei barátságosan recsegnek. 

Valaki azt mondta, csak itt, a Pratiban lehet Rómában igazi, szicíliai Arancinot enni. Kis előétel, állva eszik, de inkább elviszik. Arancina? Narancs alakú, rántott sajtgolyóbis. (Rokona a híres római Supplinak, amiről Lénárd Sándor írt nagyszerű fejezetet.) Állítólag három boltjuk is van Rómában. Én a Prati negyedben levőt ismertem meg. Vasárnap, amikor kihalt a város, Pratiban csak itt látsz embereket. Üres, mint Chirico négyszögletes utcái: halott autók, motorok. Kis csoport mégis. Olyan, mintha a buszmegállónál várakoznának: ott ácsorognak, de nem buszra várnak, hanem az arancinára, vagy utána a fagylaltra. 

Via M. Colonna - Via Pompeo - a fagylaltos és az arancinás jól megtámogatják egymás üzletét. Máshol a suppli mellett tartalék lehet csupán az arancina – itt nemcsak hogy jobb, mint máshol, de suppli nem is kapható, itt az arancina a címszereplő, az egyedüli, a nagyszerű. Tizennégy (14) féle változatban próbálhatod, és ha egyben is csalódsz, el kell talán hagynod Pratit... Én azért majd visszatérek, és írok a negyed másik kis művészmozijáról.

A hosszú élet titka

Írta: Inkabringa


A felelősség a legrégibb emberi feladat. Az alóla való kibújás pedig a legrégibb emberi gyarlóság.

Nézni egy arcot. Megunhatatlan felfedezés. 

Idén mutatták be osztrák alkotócsoport rendezésében az Egy német sors című dokumentumfilmet. Ebben Brunhilde Pomsel arcát nézzük majd' két órán keresztül. Brunhilde 105 éves. A filmben sötét háttér előtt egy mélyen barázdált, csupa ránc arc néz a kamerába. Olyan, mint egy fatörzs, recés, árkolt. A tekintete élénk, a gesztusai, testtartása vitalitást sugároz. Logikusan, szépen formázott mondatokban beszél.

Pedig nehéz Brunhilde mondandója. Az 1930-as évek Németországában vált fiatal felnőtté. Sorspróbáló idők voltak, az ő sorsa is átesett egy próbán. Hosszú élete alatt volt ideje mérlegre tenni döntéseit. Mondatai őszintének hatnak. Korrekt számvetés, nem kényszerít nézőként az érzelmi felmentés csapdájába, vagy az erkölcsös ítélkező pózos szerepébe. Tisztán látja akkori önmagát. Épp ezért olyan dermesztő hallgatni, hogy milyen hétköznapi naivságokon és nemtörődömségeken múlik egy pusztító rendszer kiépülése. A náci ideológia hosszú évek alatt épült be a német társadalomba. Egyre inkább a hétköznapok részévé vált, mindent felemésztett és csak a kínzó bűntudat maradt utána. Pomsel visszaemlékezése megmutatja, miként épült ki a kegyetlenség diktatúrája. Ez a film nem a hatalmi téboly áldozatainak szenvedését mutatja be, hanem a hatalom kegyeltjeinek a lelkiismeret-furdalás és az önfelmentő magyarázkodás közötti kínlódását.

Brunhilde Pomsel tanult lány volt, tisztes és szigorú családból. Elmondása szerint akkoriban inkább a fegyelmezés és büntetés volt a gyereknevelés alapja, mint a szeretetteljes megértés. Kötelességtudó és alázatos, nem, ezt a szót javította, inkább engedelmes felnőtté vált. Gépíróként, titkárnőként dolgozott. Apró fogaskereke a náci birodalomnak. Megbízható munkaerő volt, amit kellett, precízen megcsinálta. Oda sem figyelt Hitler egyre nagyobb térnyerésére. „Nem érdekelt a politika”. „Naiv voltam és buta.” „Felszínes voltam és ostoba.”

A történetét végighallgatva, ezt helytálló jellemzésnek tekinthetjük. Bár érezni, ezt az önostorozást egyben önfelmentésként is használja: buta volt, naiv, tájékozatlan, ment a többi után. Végig ott motozott bennem: egy felnőtt ember nem lehet ennyire befolyásolható és opportunistán érdekvezérelt. Brunhilde Pomsel szolgálta az utolsó percig a nácizmust. Ő az engedelmes állampolgár példája, aki vita nélkül elfogadja az aktuális hatalmat, céljait nem firtatja (nem is érdekli), belesimulni akar és boldogulni. Nem kétséges, hogy a diktatúra kiépítéséhez a hatalom mámoros rajongóin és a haszonleső érdekembereken kívül erre a reflektálatlan állampolgári attitűdre is szükség van.

A náci eszmék divatosak voltak a harmincas években. Első udvarlója is egy randevún a náci párt gyűlésére vitte el. A lány halálosan unalmasnak találta. Nem is figyelt a beszédre. Mégis lelkesen integetett az utcán végigvonuló Hitler felé. Miért? Mert mindenki más is integetett, vidám kavalkád volt. Jó buli.

Brunhilde nem volt fanatikus, az erősek közé tartozás bódultja. Egyáltalán nem érdekelték a náci eszmék, a politika untatta. Mégis egy ismerősének javaslatára gondolkodás nélkül belépett a náci pártba, pusztán csak azért, mert hivatali előrelépést remélt tőle. Praktikus lépésnek tűnt. Reményei valóra váltak. Munkát kapott a rádióban, az addigiakhoz képest többszörös fizetéssel. Adómentes plusz pénzek egészítették ki a bérét csak azért, mert párttag. Boldog volt, milyen jól döntött. Át sem futott rajta, kik közé tartozik. Ő nem bántott és nem gyűlölt senkit, magyarázta, zsidó volt a barátnője és az első munkaadója. Érvényesülni akart, előre jutni a munkájában, és abban a helyzetben ez volt az egyetlen módja. Fel sem merült benne, hogy erkölcsi fenntartásai legyenek. Most, 105 évesen visszagondolva úgy látja, hogy a saját felszínessége hiba volt, ahogy a társadalom közönye és passzivitása is. A hőzöngő eszmegyárosok maguk alá gyűrték az országot.

Van két jellemző története Brunhilde Pomsel életének.

Az egyik a náci pártba való belépésének története a harmincas évekből. A pártirodához zsidó barátnője kísérte el, megvárta, amíg az utcán kígyózó sort végigállta. A párttagsághoz tíz márkát kellett befizetnie. Hatalmas összeg volt ez neki, hetekig élt ennyiből. A barátnőjének nevetve konstatálta, hogy kávézásra így már nem futja, de remélhetően, ez a nagy kiadás jó befektetés lesz. A tíz márka számára valóban jó befektetésnek bizonyult, csúcsfizetést kapott és új lehetőségeket. 1942-ben a rádióból Göbbels Propagandaminisztériumába került. Ez karrier. 

A másik jellemző története már a háború idejéről való. Brunhilde ott volt azon a nevezetes pártgyűlésen, ahol Göbbels beszédében a totális háború szükségességét hirdette. Ő és kolléganője döbbenten látták, hogy a hallgatóság helyéről felpattanva, tomboló lelkesedéssel ünnepelte ezt a mondatot. Ekkor egy hátuk mögött álló SS-tiszt megjegyezte: legalább tapsolni illenék. Látta a rendszer torzult agresszivitását, mégis kötelességtudóan szolgálta. Alkalmazkodott, hogy életszínvonalából ne veszítsen egy jottányit sem. Végigkísérte a rendszert a bukásig.

A film magyarázatot ad arra, hogy mi a hosszú élet titka. Nem abban az értelemben, hogy miként érjük el, hanem hogy miként éljük meg. A hosszú élet távlatot ad, ami lehetőség a hibák, bűnök, veszteségek analizálására, a szembenézésre és belátásra. Nem könnyű, ezt látjuk a filmben is. Az önfelmentés és a felelősségtudat küzd az idős asszonyban. E tépelődő szembenézés nélkül azonban csak buta, önelégült zárvány maradna az élete, a pillanatnyi hasznosságok reflektálatlan gyűjtőhelye.

E dokumentumfilmnek bizonyos értelemben párdarabja a Lars Kraume által rendezett Az állam kontra Fritz Bauer (2015) című német játékfilm. Az Egy német sors az egyén felelősségét firtatta, ez a film egy ország kollektív felelősséggel való szembenézését boncolja. A film a valóságos történelmi eseményeket láttatja egyéni sorsok fényében. A második világháború után a lerombolt és megvetett német társadalomnak szembe kellett néznie az elmúlt évek-évtizedek pusztító víziójával.

Mára példaértékűvé vált a német társadalom múlttal szembesülése. A film azt mutatja be, hogy ez egyáltalán nem volt olyan könnyű folyamat. Az 1950-es években nehéz küzdelem elé nézett, aki a meghasonlott és megszégyenült német társadalmat a múltjával való szembenézésre akarta rábírni. Egymás mellett kavargott a düh, a bosszúszomj, a mederbe nem terelt indulat, a csalódottság és a szégyenérzet. Ugyanakkor kemény ellenerők is dolgoztak. Hiszen a náci eszmék egykori szimpatizánsai nem tűntek el teljesen az államhatalom kulcspozícióiból. A nemzetközi színtéren zajló pozíciókeresések, érdekharcok tovább nehezítették a helyzetet.

A filmben Fritz Bauer államügyész megszállottan keresi a menekülő és bujkáló náci bűnösöket. Vérmes, olykor bősz, nem udvarias, nem diplomatikus. A felelősséggel való szembenézés harcos hírnöke a megalkuvásokkal és hárításokkal szemben.

A film Adolf Eichmann elfogásán keresztül láttatja ennek a küzdelemnek a nehézségeit. Fritz Bauer leghőbb vágya, hogy Frankfurtban álljon bíróság elé Eichmann, mert a tárgyalás lehetőséget adhat a német társadalomnak a közelmúltjával való szembenézésre. Ez nem sikerült, Eichmann Jeruzsálemben állt a bírák elé. A közvélemény csak az államügyész halála után tíz évvel tudta meg, milyen fontos szerepe volt Eichmann elfogásában. A német társadalomnak a hatvanas évek hozták meg a katartikus szembenézés lehetőségét, a Frankfurtban lefolytatott nagy Auschwitz-per révén. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak Fritz Bauer államügyésznek.

A film egyik jelenetében az idős államügyészt egy tévéfelvételen fiatalok faggatják arról, hogyan éljenek ők abban az országban, ahol a szüleik és nagyszüleik korosztálya ennyi bűnt engedett meg. Az államügyész azt válaszolta, hogy ne a szép tájakra, vagy Beethoven és Goethe műveire legyenek büszkék. Ez nem az ő érdemük. Arra legyenek büszkék, amit a saját életterükben saját maguk tesznek azért, hogy a társadalmuk élhető közege legyen valamennyi állampolgárának.

Hogy tanult-e a 20. század világégéseiből az emberiség, azt honnan tudhatnám? Mindig vannak rátarti ellenpéldák. A valahova tartozás olykor a kiválasztottság, felsőbbrendűség hamis illúziójával bódít, ami magával vonhatja más csoportok lenézését, megvetését, esetleg üldözését. Ez olyan régi „kórisméje” az emberiségnek, hogy az a bolond, aki elhiszi, hogy egyszer végleg eltűnik. Fontos kiindulópont a tanulságok levonásához Joyce Carol Oates mondata: „ha valaki egyszer megsértett, soha nem fogja neked megbocsátani”.
Ez a két film is bizonyítja, hogy a bűnökkel, hibákkal, rossz döntésekkel való szembenézéshez meg kell érni, fel kell nőni az egyénnek és a társadalomnak is. A legnagyobb feladat rátalálni arra az útra, ami mások megvetése nélkül vezet saját önbecsülésünkig.  

Az olasz komédia nagyjai: Toto

Írta: bikassygergel

Valamelyik tévécsatornán bukkant fel megint. Egy majdnem hatvan éves, természetesen még fekete-fehér filmben. Kedvenc szerepében: vénülő csirkefogót játszik, tőről metszett szélhámost. Rómában, a Via Veneto sarkán működik, mint "illegális parkolóőr". 

Akár ő találta fel ezt a mesterséget, akár nem, olyan komolyan veszi, hogy társaival a kereskedelmi minisztérium előtt tüntet, és pimaszul megígéri a miniszternek, hogy mától kezdve addig zaklatja, amíg az nem legalizálja az illegális parkolóőrök ténykedését. 

Toto ebben a filmben is hatalmasságok és dúsgazdagok bizalmát élvezi, sőt a legtöbbet orránál fogva vezeti. Jól jöhet a sok úri balek, hiszen Kabátfalváról megérkezik unokafivére, Peppino de Filippo, aki ugyan idősebb nála, de ügyetlenebb. Ráadásul naivan elhitte, hogy Toto mindent el tud intézni a fővárosban. 

Kicsit még igaza is van, hiszen a parkolóőrök szóvivője nem engedheti meg magának, hogy leégjen a vidéki rokonság előtt. Most már igazán zaklatni kezdi a minisztert, ezenkívül meghívatja magát és fivérét egy "édes életet" utánzó főúri mulatságra. Ott aztán hamar elszabadul a paródia: mindenki kiröhög mindenkit, nehéz eldönteni, hogy ki a legbutább, és ki nevet a végén. 

Ha jól figyelünk, Toto nyer. Vagy a régi olasz komédiák kedvelői. Pompás mulatság, közvetlenül az Édes élet világsikere után készült, és az egész filmen végighúzódik a Dolce vita több főmotívuma. Néhány jelenet egyértelmű paródia, az egész film viszont, hála a nagyszerű komédiásnak, önálló életre kel. (Az ügyes kezű Sergio Corbucci rendezte, de a Toto-filmek legprofibb rendezője, Steno sem szégyellhetné.) 

Valamikor, szegényesebb, de őszintébb időkben ilyen volt az olasz filmkomédia. Nevessünk irigykedve...

Új magyar mítoszok

Írta: Inkabringa

A Már a múlt sem a régi című tanulmánykötet első lapján ez a mondat áll: „Kedves barátunk és kollégánk, Ilyés Zoltán emlékére”. Ilyés Zoltán a nemzeti, etnikai, kisebbségi határhelyzeteket és ezek szimbolikus megnyilvánulásait kutatta. Ez a téma kifogyhatatlan forrásokkal rendelkezik a káoszosan identitást kereső mai magyar valóságban. A Már a múlt sem a régi című kötet ennek a kétségbeesett keresésnek egy szegletét járja körbe: nevezetesen a magyar ősmúlt körüli mítoszgyártást és alternatív történelemszemléletet.

A kötet a Sepsiszentgyörgyön 2015-ben megtartott „Új magyar mitológia” konferencia előadásait tartalmazza, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport gondozásában jelent meg. A szerzők magyarországi és erdélyi kulturális antropológusok, etnográfusok, valláskutatók, történészek, nyelvészek. Különböző aspektusokból közelítik meg a magyar őstörténet alternatív értelmezéseit. Alternatívnak nevezik azon elméleteket, amelyek a tudományosan elismert tényeket elutasítva (azokat kártékonynak és hazugnak tartva) sajátosan új magyarázatot adnak a jelenségekre.

A mítoszok mindig is kísérői voltak az emberi kultúrának. Még a sztárkultusz is a mítoszi hősök tökéletességének ideálját adja meg a mai kor emberének. (lásd: Povedák István: Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, 2011) Napjaink mítoszainak van egy másik vonulata, erről szól a Már a múlt sem a régi című könyv. Ingatag, átmeneti korokban az emberek bizonytalanságérzete az egekbe nő. Ez a szorongás sokakat nyitottá tesz arra, hogy abban bízzanak, ami mindenre magyarázatot ad. A transzcendencia, az istenkeresés is felértékelődik ilyenkor. A bizonytalanság érzete nem használ a racionalitás türelmes megfejtésének. Azonnali, végleges, cáfolhatatlan válaszokra van szükség. A kádárizmus alatt a nemzeti identitást fedő alatt tartották, ellenreakcióként a rendszer bukása után felülreprezentált lett. A nemzeti múlt és identitás szakralizálódott, és keveredett a transzcendens iránti vággyal.

Hubbes László és Povedák István, a kötet szerkesztői, bevezetőjükben felvázolják az ezredforduló táján világszerte felfutó új mítoszok hátterét. Nevezik ezt „new age” mozgalomnak is. Fontos közös jellemzőjük a tudományellenesség és valamiféle mixelt spiritualitás, a hivatalos vallásokkal szembeni fenntartás. Régiónként azonban jelentős eltérések mutatkoznak. A nyugati országokban alapvetően természetközpontú, hierarchia- és vallásellenes, liberális, feminista és depolitizált attitűd jellemzi. A keleti országokban gyakran nacionalista, radikális, politikus, etnocentrista jegyeket mutat, és bár pogány rítusokat használ, de tagjai fontosnak tartják kereszténységük hangsúlyozását.

Felvetődik a kérdés, hogy az ősmagyar történet alternatív magyarázatát a folklór vagy a politika szemszögéből érdemes-e megközelíteni? Kétségtelen, hogy a politikai hatalom gyakorlói mindig is próbálták saját érdekeikhez formálni a történelmet.

A kötet szerzői a magyar viszonyokat elemzik. A tudomány a radikálisan szélsőséges politikai attitűdök és az áltudományos magyarázatok miatt tartja veszélyesnek e szemléletmód terjedését. Az alternatív történelem hívei viszont a tudományt tartják nemzetáruló idegenbérencnek. A kötet szerzői, a tudomány képviseletében, arra vállalkoztak, hogy elfogulatlan tekintettel járják körbe a témát: miről, hogyan gondolkodnak az alternatív teóriák képviselői. Aki ezen alternatív elméletek tudomány általi fölényes földbe döngölését várja, csalatkozni fog. Ez a könyv példa arra, hogyan lehet higgadtan, empatikusan körbejárni egy olyan magyarázatrendszert, amelynek egyetlen pontjával sem értenek egyet, mégis a fitymáló lesöprés helyett a mozgatórugók, mítoszforrások értelmezésére törekednek.

Elismerik, hogy több évszázados – bár a tudomány által folyamatosan cáfolt - téves magyarázatok élnek a közhitben makacsul. Tisztában vannak vele, hogy a tudománynak (főként a humán tudományoknak) rendkívül csekély befolyása van a széles társadalmi közvéleményre. Belátják, hogy míg egy atomfizikus eredményeit nem vitatja a közvélemény, a humán tudományok, mivel a nemzeti és egyéni identitás kérdéseit is elemzik, könnyen összeütközésbe kerülnek a fényes és/vagy áldozati múltértelmezésekkel, vagyis a mítoszokkal. Az is igaz, hogy a tudományos megközelítés befolyásolásának igénye, avagy az ellene hangolás szintén jól bevált eszköze a politikai játszmáknak. A tudományhoz türelem kell. Mindig lesznek olyan kérdések, amely a jövő nemzedékek ráismerése marad, ezért a tudományos megismerés folyamatosan változik. A mítosz ezzel szemben kompakt, változhatatlan, örök érvényű, mindenre magyarázatot adó.

A honfoglalásról és az azt megelőző korról Szabad György a történész, Hoppál Mihály az etnográfus szemszögéből adta közre a tudomány által ismert és a még nem pontosan ismert részleteket. A kutatási módszerekről, a mítoszok mibenlétéről, funkciójáról, fajtáiról Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes, valamint Voigt Vilmos írt. A. Gergely András tanulmányában a jelen miszticizálását elemezve állapította meg, hogy a nemzet szakralizálása is egyféle miszticizálás.

A magyar alternatív történelemszemlélet egyik alapvetése, hogy „a tudomány nem azt a történetet mondja el, amit kellene” (idézet a könyvből). Az egyik legrégibb vita a magyar nyelv eredete. A finnugor eredet a 19. század óta botrányos vitáktól kísért. Hiába európai, de jelentéktelen és primitív ez a rokonság sokak szemében. A keleti fényes civilizációkat méltóbbnak tartják, a sumér, hun, szkíta, pártus, kelta, etruszk kapcsot keresik. A másik alapvetése e szemléletmódnak a magyarok történelmi küldetéstudata és kiválasztottsága. Ebből fakadnak azok a magyarázatok, hogy Jézus magyar volt, egymillió éve lakjuk a Kárpát-medencét, királyságunk volt Atlantiszon és a fáraók is magyarok voltak stb. Idetartozik az is, hogy Kelet és Nyugat ütközőpontján csak a magyarok tudják megvédeni a Kárpát-medencét mindkét oldal támadásaitól. Az ősmagyar mítoszképzés jellemzője a szinkretikus vallásosság: a pogány, buddhista és keresztény tanok ötvözése.

Az új magyar mítoszok képviselőinek jellemző vitamódszere, hogy ha a tudományos tényeket nem tudja cáfolni, akkor a tudományosság fogalmát és határait írja át. Itt említem meg a Windhager Ákos tanulmányában felhozott példát. Az alternatív elméletek egyik képviselője a dalai lámával való közösségi találkozáson elmondta, hogy a Pilis a Föld szívcsakrája. Ezt a láma cáfolta, mire nem az állításával szálltak vitába, hanem a dalai láma legitimitását vonták kétségbe. A fixáltság és kompromisszumképtelenség gyakori jellemzője e nézetek képviselőinek. Az ellenérveket egyrészt hárítják, figyelembe sem veszik, másrészt árulónak tekintik, aki más véleményen van. (Megjegyzem, ez jóformán már a társadalom összes csoportjára jellemző. Nem szerencsés tendencia.) A humán tudományok eszközei csekélykék a közvélemény befolyásolására, de ha mégoly nehéz is, a nyilvánosság elé kell kerülnie nézeteiknek. Nem gőgös kinyilatkoztatásokkal, hanem mindenki felé nyitott párbeszéddel. Ugyanis, ha ezen mítoszok legitimizálódnak a társadalmi térben, akkor majd az iskolai tankönyvek is a mítoszképzés terepévé válnak.

Szeverényi Sándor egyszer azzal kezdte előadását, hogy húsz éve foglalkozik a finnugor nyelvek kutatásával és azóta nem érti, miért baj ez? A Már a múlt sem a régi kötetben a „halzsíros atyafiság” elutasításának történetét veszi végig. Szeverényi szerint a finnugor eredetről szóló vitát a kezdetektől nem lehetett a tudományosság talaján tartani. Azonnal az ideológiák és a politika mezsgyéjére került. Hiába cáfol a tudomány, a mítosz makacsul tartja magát. Jellemző ellenérv, hogy a finnugor nyelvrokonság tanát ellenséges külső hatalmak erőltették ránk: zsidók, németek, Habsburgok és kommunisták. A 18. századtól jelent meg a keleti nyelvrokonság keresése, mely egybefonódott a késő barokk nemesi tudattal, ami a hun rokonságot tartotta egyedül elfogadhatónak. A tudomány ezt már számtalanszor cáfolta, de mégis makacsul tartja magát mindmáig.

Povedák István az István király körüli mítoszokról írt. Bizonytalan korokban, amikor a válságérzet frusztrációt okoz, a társadalomban nő a transzcendens iránti igény és vonzóbbá válnak a hagyományok (még az ha konstruált és „fogyasztóivá” tett is). A 20. század végétől ismét fellobbant az István király körüli mítoszképzés. Eklatáns példája volt az István, a király rockopera bemutatása. Povedák tanulmányában idézi Jávorszky Béla Szilárd írását: „a politikai vezetés jónak látja időnként a nacionalizmus szelepét meg-megnyitogatni. Ennek első kipróbálására az István, a király adott alkalmat. A módszer lényege: a magyar történelem, a belőle gerjeszthető érzelmek eszközül szolgáljanak a társadalomban keletkező feszültségek levezetésére.” Ha túlzásba esnek és szabadjára engedik ezeket a kavargó érzéseket, a sovinizmus erős mítoszképzővé válik, és bezárja füleit a tudományos tények előtt. (Tegyük hozzá, hogy a rockopera alkotóinak nyilván más voltak a célja, mint az akkori hatalomnak.) Vannak olyan szélsőséges vélemények is, mely szerint István elárulta a népét, idegen hatalmakat engedett be, elvette tőlünk őseink vallását stb.

Windhager Ákos az ősmagyar mítoszok újrakonstruálásának szépirodalmi megnyilvánulásairól írta tanulmányát. Az ősmagyar mítosz a kétezres évektől jól eladható fogyasztási cikk lett (internetes játékok, ruhadivat, étkezés, turizmus). Könyvek tucatjait írták a legkülönfélébb műfajokban (sci-fi, krimi, történelmi, ifjúsági, fantasy) a honfoglalás, kora középkor mondáit felhasználva. Legfőbb témája e könyveknek a Szent Korona-tan, a csodatevő Pilis, Atilla mítosza, a pálos rend, gyakori szereplők a keresztény táltosok. Vannak, akik ironikus, parodisztikus megközelítésben használták fel az ősmagyar mítoszokat (Juhász Viktor: Rádiumember, Tokaji Zsolt: Turulfi).

Tamás Dénes tanulmányában a Hazajáró televíziós sorozatot vizsgálta a nemzeti táj megképzése szemszögéből. A sorozat a tájat mitizálja, nemzetiesíti. Dramaturgiai gerincét adják a 19. század végéről, 20. század elejéről választott idézetek. Jellemzi egyfajta múltba révedés, a tájat a nemzetvédés terepeként mutatja be a sorozat. Szembeötlő, hogy a táj alakításában csak a magyar vonatkozásokat említik, szóba sem jön, hogy más népek fiaival együttműködésben alakult ki. Márpedig a Kárpát-medencének ez a legfőbb jellegzetessége. A sorozat sugallata szerint az itt élők csak a múlt konzerválásában látják a megmaradást.

A könyv izgalmas fejezeteit adták a terepmunka megfigyelésekből született tanulmányok.

Balázs Lajos a 2013-ban megrendezett Magyarok Kenyere ünnepet vizsgálta. Ez a hagyományokra építő identitáserősítő mítoszképzés jó példája. Külsőségeiben, dramaturgiájában ezt az együvé tartozást szakralizálja. A kenyér, a közös étkezés jól használható elemek. A búzának számos kultúrában tisztelete van. A közös étkezés az emberiség kezdete óta szimbolikus jelentőséget hordoz. A lakodalmakon például a két család közös étkezése az összetartozást jelképezi, ahogy a diplomáciai közös étkezések is a békés szándékok szimbólumai.

Csáji László Koppány 2009 óta kutatja a Bólyafészek nevű közösséget, mely 1979 óta működik budapesti központtal. A csoport tagjai a városi középosztályból kerülnek ki, többnyire érettségizett és diplomás emberek. A humán tudományokkal szemben fenntartásaik vannak, ahogy az orvostudománnyal szemben is. A népi gyógyászat és az ezotéria iránt nagyobb a bizalmuk. Ellenzik a globalizációt és a technológiai fejlődést. Értékesebbnek tartják azt, ami népi és ősi. Érdeklődnek a tudományos eredmények és az alternatív elméletek iránt is. A hallottak megítélésében azonban nem annyira a tények, hanem az érzelmi azonosulás a döntő számukra. Egységes világlátást nem várnak el tagjaiktól, a szabadgondolkodásnak is rangja van. Jellemző rájuk a küldetéstudat és a felelősségérzet. Ez főként a természetvédelem területén érződik, de akadnak, akik a magyarság védelmét tartják küldetésüknek. Vannak közöttük szélsőséges politikai irányok felé fordulók, de a csoport alapvetően humánus és toleráns.

Csörsz Édua az ősmagyar mítosz posztmodern rítusait vizsgálta Bugacon. A kétezres években újra a nemzetmítoszok felé fordult a figyelem. Megjelent a globalizációellenesség, az EU-ellenesség, a homogenizálódástól való félelem pedig befelé forduláshoz vezetett.

A Magyar-Turán Alapítvány kétévente rendezi meg a Kurultajt és páratlan években az Ősök Napját. Tagjai többnyire műkedvelők, akik hirdetik, hogy az MTA hazugságaival szemben a valós történelmi tényeket tárják fel. Az alapítvány 2011-ben kezdeményezte az Ősök Napjának hivatalos állami ünneppé nyilvánítását is. Fővédnökük Lezsák Sándor, az Országgyűlés egyik alelnöke. A turanizmus erősen ideologizált nemzettudattal bír.

Az ezredforduló divatba hozta a honfoglalást, a magyar őstörténetet. A lovasjátékok, ruházati divatok, hagyományőrző harci klubok nagyon népszerűek. Tulajdonképp mindkét rendezvény besorolható az ország számtalan tematikus fesztiválja közé. A szervezők a keleti rokonnépekkel és az ősi magyar hagyományokkal való találkozás ünnepeként tartják számon. Erős küldetéstudatuk van. A keleti rokonságot igen tágan értelmezik, Azerbajdzsán, Baskíria, Bulgária, Japán, Kazahsztán, Mongólia, Törökország, Türkmenisztán, Üzbegisztán, az ujgurok és a tatárok is képviseltetik magukat. A fesztivál ideje alatt az alternatív történelemről szóló előadások, biorezonancia mérés, tengri sámán életvezetési tanácsadás folyik. A kirakodóvásárban a honfoglalás kori ruhaviselettől a rovásírásos betűtésztáig minden kapható. Kiemelt ünnepi pontjai a fesztiváloknak az életfa állítása, melyet a trianoni elcsatolt területek földjével szórnak meg, és a sámándob megszólaltatása. Mindezek a rítusok az összetartozás mellett az ősi tudás birtoklásának és őrzésének kiváltságos érzését is megadják a résztvevőknek.

Illés Anna az újtáltosság megjelenési formáit vizsgálta. A sámánizmus világszerte újraéledt az ezredfordulón. Posztmodern formái a nyugati és keleti országokban más képet mutatnak. Nyugaton individualista-byroni romantika, a hatvanas évek ellenkultúrája, baloldaliság, liberalizmus, Keleten nemzet-mártír romantika, nemzeti és lokális etnikus hagyományok őrzése, jobboldali konzervativizmus jellemzi. Magyarországi követői szerint a Yotengrit az ősmagyarok tudása, melyet rábaközi, hansági, szigetközi csőszök és pásztorok őriztek meg. Az újtáltosság szinkretikus vallásképet mutat. Mivel nincs egységes dogmája, a szerző brikolázs vallásosságnak nevezi, hiszen tagjai a különböző vallásokból és szellemhitekből válogatják össze a transzcendenshez vezető út elemeit. Követőit az erős érzelmi töltet vonzza a leginkább. A szerző három vallási irányultságot vázolt fel: a keresők, a barkácsolók (egyféle személyre szabott vallásosság) és a kettős orientációjúak (a hivatalos egyházi közösségeken kívül alternatív vallási közösségekben is megfordulnak). Mondani sem kell, hogy a tudományellenesség az újtáltosság hívei között is megfigyelhető.

Erdélyről kétféle sztereotípia él Magyarországon. Az egyik a szegény, elmaradottságban élő rokon, a másik az igaz magyar hagyományok őrzőjének képe. Az egyik lesajnáláshoz, a másik torz idealizáláshoz vezet és skanzenként tekint Erdélyre. Pedig Erdély ennél változatosabb és kísérletezőbb, még ha a múlthoz szögezésre irányuló tendenciák erősödnek is.

Hubbes László Székelyföld új magyar mitológiáit kutatta. A finnugor rokonságot itt is kommunista vagy Habsburg trükknek tekintik, teoretikusaik szerint majdnem mindegy, hogy a sumérok vagy az etruszkok a rokonaink, csak a finnugorok ne legyenek. Eszmei hátterét Pap Gábor elméletei adják. Keresztény-pogány vallási szinkretizmus jellemzi, de ennek ellenére a történelmi egyházak papjai közül is sok követője van. Főbb tanai például Jézus pártus hercegsége, Szűz Mária és Boldogasszony-Babba Mária kultusza, a Grálhoz hasonlítható székely Kehely. A szakrális táj jellegzetes megjelenési formája a MAG-mítosz. A szerző megállapítása szerint az új nemzeti mítosz a szélső jobboldali törekvésekkel találkozva egy átformált nemzeti önkép kialakításához vezet.

Székely Ildikó a székelyföldi újpogányságot tanulmányozta. A magyarországi magyarsághoz ellentmondásos a viszonyulásuk, az 1940-es években a visszacsatolás után a magyar bürokrácia fennhéjázó viselkedése, majd a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt sebzettnek és sértettnek érzik magukat. Ellenreakcióként a vizsgált csoport tagjaiból ez etnikai felsőbbrendűséget, idegengyűlöletet, nemzetmentő küldetéstudatot váltott ki. A székelyeket a hunoktól eredeztetik, a magyarok fölött állónak, extrémebb vélemények szerint a világ minden népe fölött állónak tekintik. Szerintük a Kárpát-medence minden nép bölcsője, ahogy a magyar nyelv és a rovásírás minden nyelv eredője. Természetesen élesen szemben állnak az akadémiai történelem felfogással.

Mihály Vilma Irén az újpogány mítoszok nőképét kutatta a Székelyföldön. Az újpogány mítoszokban a természetközeliség és a Föld Anya tisztelete együtt jár. Sajátos székelyföldi formájában a Mária-kultusz pogány és keresztény hagyományokkal keveredik. A nő a természet része, e tekintetben feltétlen tisztelet jár neki, de ez azt is jelzi, hogy a férfiak irányította emberi világban nincs szava. A szerző megjegyzi, hogy a női princípiumokról szóló újpogány tanok teoretikusai között egyetlen nőt sem talált.

A könyv megjelenése után a szerkesztők az új mítoszok híveitől indulatos, olykor gyalázkodó kommenteket kaptak. Valószínűleg azért, mert nem az ő meggyőződésüket erősítette, hiszen a fentiekből is kiderül, az ellenvéleményt támadásnak érzik. 

Kétségtelenül ellenvélemény ez a könyv, de nem támadás, nem sértő, kevély, lenéző vagy kioktató. Inkább az csendül ki belőle, hogy mítoszok voltak, vannak és lesznek: ez nem baj. Akkor van baj, ha ezek agresszívvé, kizárólagossá, kirekesztővé és bezárkózóvá válnak. A könyvnek sok finom és okos következtetése, okadatolt háttérismerete mellett a hangneme a legnagyobb erénye. A mai hisztérikus közhangulat közepette egy ilyen könyvet olvasni igazi felüdülés. Olyan a tónusa, amit azonnal meg kellene tanulnia mindenkinek e hazában és naponta háromszor gyakorolni, amíg nem megy készségszinten. 

A tervek szerint a következő tanulmánykötet az összeesküvés-elméletekről szól majd.