Keresés ebben a blogban

2016. november 10., csütörtök

Új magyar mítoszok

Írta: Inkabringa

A Már a múlt sem a régi című tanulmánykötet első lapján ez a mondat áll: „Kedves barátunk és kollégánk, Ilyés Zoltán emlékére”. Ilyés Zoltán a nemzeti, etnikai, kisebbségi határhelyzeteket és ezek szimbolikus megnyilvánulásait kutatta. Ez a téma kifogyhatatlan forrásokkal rendelkezik a káoszosan identitást kereső mai magyar valóságban. A Már a múlt sem a régi című kötet ennek a kétségbeesett keresésnek egy szegletét járja körbe: nevezetesen a magyar ősmúlt körüli mítoszgyártást és alternatív történelemszemléletet.

A kötet a Sepsiszentgyörgyön 2015-ben megtartott „Új magyar mitológia” konferencia előadásait tartalmazza, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport gondozásában jelent meg. A szerzők magyarországi és erdélyi kulturális antropológusok, etnográfusok, valláskutatók, történészek, nyelvészek. Különböző aspektusokból közelítik meg a magyar őstörténet alternatív értelmezéseit. Alternatívnak nevezik azon elméleteket, amelyek a tudományosan elismert tényeket elutasítva (azokat kártékonynak és hazugnak tartva) sajátosan új magyarázatot adnak a jelenségekre.

A mítoszok mindig is kísérői voltak az emberi kultúrának. Még a sztárkultusz is a mítoszi hősök tökéletességének ideálját adja meg a mai kor emberének. (lásd: Povedák István: Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, 2011) Napjaink mítoszainak van egy másik vonulata, erről szól a Már a múlt sem a régi című könyv. Ingatag, átmeneti korokban az emberek bizonytalanságérzete az egekbe nő. Ez a szorongás sokakat nyitottá tesz arra, hogy abban bízzanak, ami mindenre magyarázatot ad. A transzcendencia, az istenkeresés is felértékelődik ilyenkor. A bizonytalanság érzete nem használ a racionalitás türelmes megfejtésének. Azonnali, végleges, cáfolhatatlan válaszokra van szükség. A kádárizmus alatt a nemzeti identitást fedő alatt tartották, ellenreakcióként a rendszer bukása után felülreprezentált lett. A nemzeti múlt és identitás szakralizálódott, és keveredett a transzcendens iránti vággyal.

Hubbes László és Povedák István, a kötet szerkesztői, bevezetőjükben felvázolják az ezredforduló táján világszerte felfutó új mítoszok hátterét. Nevezik ezt „new age” mozgalomnak is. Fontos közös jellemzőjük a tudományellenesség és valamiféle mixelt spiritualitás, a hivatalos vallásokkal szembeni fenntartás. Régiónként azonban jelentős eltérések mutatkoznak. A nyugati országokban alapvetően természetközpontú, hierarchia- és vallásellenes, liberális, feminista és depolitizált attitűd jellemzi. A keleti országokban gyakran nacionalista, radikális, politikus, etnocentrista jegyeket mutat, és bár pogány rítusokat használ, de tagjai fontosnak tartják kereszténységük hangsúlyozását.

Felvetődik a kérdés, hogy az ősmagyar történet alternatív magyarázatát a folklór vagy a politika szemszögéből érdemes-e megközelíteni? Kétségtelen, hogy a politikai hatalom gyakorlói mindig is próbálták saját érdekeikhez formálni a történelmet.

A kötet szerzői a magyar viszonyokat elemzik. A tudomány a radikálisan szélsőséges politikai attitűdök és az áltudományos magyarázatok miatt tartja veszélyesnek e szemléletmód terjedését. Az alternatív történelem hívei viszont a tudományt tartják nemzetáruló idegenbérencnek. A kötet szerzői, a tudomány képviseletében, arra vállalkoztak, hogy elfogulatlan tekintettel járják körbe a témát: miről, hogyan gondolkodnak az alternatív teóriák képviselői. Aki ezen alternatív elméletek tudomány általi fölényes földbe döngölését várja, csalatkozni fog. Ez a könyv példa arra, hogyan lehet higgadtan, empatikusan körbejárni egy olyan magyarázatrendszert, amelynek egyetlen pontjával sem értenek egyet, mégis a fitymáló lesöprés helyett a mozgatórugók, mítoszforrások értelmezésére törekednek.

Elismerik, hogy több évszázados – bár a tudomány által folyamatosan cáfolt - téves magyarázatok élnek a közhitben makacsul. Tisztában vannak vele, hogy a tudománynak (főként a humán tudományoknak) rendkívül csekély befolyása van a széles társadalmi közvéleményre. Belátják, hogy míg egy atomfizikus eredményeit nem vitatja a közvélemény, a humán tudományok, mivel a nemzeti és egyéni identitás kérdéseit is elemzik, könnyen összeütközésbe kerülnek a fényes és/vagy áldozati múltértelmezésekkel, vagyis a mítoszokkal. Az is igaz, hogy a tudományos megközelítés befolyásolásának igénye, avagy az ellene hangolás szintén jól bevált eszköze a politikai játszmáknak. A tudományhoz türelem kell. Mindig lesznek olyan kérdések, amely a jövő nemzedékek ráismerése marad, ezért a tudományos megismerés folyamatosan változik. A mítosz ezzel szemben kompakt, változhatatlan, örök érvényű, mindenre magyarázatot adó.
A honfoglalásról és az azt megelőző korról Szabad György a történész, Hoppál Mihály az etnográfus szemszögéből adta közre a tudomány által ismert és a még nem pontosan ismert részleteket. A kutatási módszerekről, a mítoszok mibenlétéről, funkciójáról, fajtáiról Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes, valamint Voigt Vilmos írt. A. Gergely András tanulmányában a jelen miszticizálását elemezve állapította meg, hogy a nemzet szakralizálása is egyféle miszticizálás.

A magyar alternatív történelemszemlélet egyik alapvetése, hogy „a tudomány nem azt a történetet mondja el, amit kellene” (idézet a könyvből). Az egyik legrégibb vita a magyar nyelv eredete. A finnugor eredet a 19. század óta botrányos vitáktól kísért. Hiába európai, de jelentéktelen és primitív ez a rokonság sokak szemében. A keleti fényes civilizációkat méltóbbnak tartják, a sumér, hun, szkíta, pártus, kelta, etruszk kapcsot keresik. A másik alapvetése e szemléletmódnak a magyarok történelmi küldetéstudata és kiválasztottsága. Ebből fakadnak azok a magyarázatok, hogy Jézus magyar volt, egymillió éve lakjuk a Kárpát-medencét, királyságunk volt Atlantiszon és a fáraók is magyarok voltak stb. Idetartozik az is, hogy Kelet és Nyugat ütközőpontján csak a magyarok tudják megvédeni a Kárpát-medencét mindkét oldal támadásaitól. Az ősmagyar mítoszképzés jellemzője a szinkretikus vallásosság: a pogány, buddhista és keresztény tanok ötvözése.
Az új magyar mítoszok képviselőinek jellemző vitamódszere, hogy ha a tudományos tényeket nem tudja cáfolni, akkor a tudományosság fogalmát és határait írja át. Itt említem meg a Windhager Ákos tanulmányában felhozott példát. Az alternatív elméletek egyik képviselője a dalai lámával való közösségi találkozáson elmondta, hogy a Pilis a Föld szívcsakrája. Ezt a láma cáfolta, mire nem az állításával szálltak vitába, hanem a dalai láma legitimitását vonták kétségbe. A fixáltság és kompromisszumképtelenség gyakori jellemzője e nézetek képviselőinek. Az ellenérveket egyrészt hárítják, figyelembe sem veszik, másrészt árulónak tekintik, aki más véleményen van. (Megjegyzem, ez jóformán már a társadalom összes csoportjára jellemző. Nem szerencsés tendencia.) A humán tudományok eszközei csekélykék a közvélemény befolyásolására, de ha mégoly nehéz is, a nyilvánosság elé kell kerülnie nézeteiknek. Nem gőgös kinyilatkoztatásokkal, hanem mindenki felé nyitott párbeszéddel. Ugyanis, ha ezen mítoszok legitimizálódnak a társadalmi térben, akkor majd az iskolai tankönyvek is a mítoszképzés terepévé válnak.

Szeverényi Sándor egyszer azzal kezdte előadását, hogy húsz éve foglalkozik a finnugor nyelvek kutatásával és azóta nem érti, miért baj ez? A Már a múlt sem a régi kötetben a „halzsíros atyafiság” elutasításának történetét veszi végig. Szeverényi szerint a finnugor eredetről szóló vitát a kezdetektől nem lehetett a tudományosság talaján tartani. Azonnal az ideológiák és a politika mezsgyéjére került. Hiába cáfol a tudomány, a mítosz makacsul tartja magát. Jellemző ellenérv, hogy a finnugor nyelvrokonság tanát ellenséges külső hatalmak erőltették ránk: zsidók, németek, Habsburgok és kommunisták. A 18. századtól jelent meg a keleti nyelvrokonság keresése, mely egybefonódott a késő barokk nemesi tudattal, ami a hun rokonságot tartotta egyedül elfogadhatónak. A tudomány ezt már számtalanszor cáfolta, de mégis makacsul tartja magát mindmáig.

Povedák István az István király körüli mítoszokról írt. Bizonytalan korokban, amikor a válságérzet frusztrációt okoz, a társadalomban nő a transzcendens iránti igény és vonzóbbá válnak a hagyományok (még az ha konstruált és „fogyasztóivá” tett is). A 20. század végétől ismét fellobbant az István király körüli mítoszképzés. Eklatáns példája volt az István, a király rockopera bemutatása. Povedák tanulmányában idézi Jávorszky Béla Szilárd írását: „a politikai vezetés jónak látja időnként a nacionalizmus szelepét meg-megnyitogatni. Ennek első kipróbálására az István, a király adott alkalmat. A módszer lényege: a magyar történelem, a belőle gerjeszthető érzelmek eszközül szolgáljanak a társadalomban keletkező feszültségek levezetésére.” Ha túlzásba esnek és szabadjára engedik ezeket a kavargó érzéseket, a sovinizmus erős mítoszképzővé válik, és bezárja füleit a tudományos tények előtt. (Tegyük hozzá, hogy a rockopera alkotóinak nyilván más voltak a célja, mint az akkori hatalomnak.) Vannak olyan szélsőséges vélemények is, mely szerint István elárulta a népét, idegen hatalmakat engedett be, elvette tőlünk őseink vallását stb.

Windhager Ákos az ősmagyar mítoszok újrakonstruálásának szépirodalmi megnyilvánulásairól írta tanulmányát. Az ősmagyar mítosz a kétezres évektől jól eladható fogyasztási cikk lett (internetes játékok, ruhadivat, étkezés, turizmus). Könyvek tucatjait írták a legkülönfélébb műfajokban (sci-fi, krimi, történelmi, ifjúsági, fantasy) a honfoglalás, kora középkor mondáit felhasználva. Legfőbb témája e könyveknek a Szent Korona-tan, a csodatevő Pilis, Atilla mítosza, a pálos rend, gyakori szereplők a keresztény táltosok. Vannak, akik ironikus, parodisztikus megközelítésben használták fel az ősmagyar mítoszokat (Juhász Viktor: Rádiumember, Tokaji Zsolt: Turulfi).

Tamás Dénes tanulmányában a Hazajáró televíziós sorozatot vizsgálta a nemzeti táj megképzése szemszögéből. A sorozat a tájat mitizálja, nemzetiesíti. Dramaturgiai gerincét adják a 19. század végéről, 20. század elejéről választott idézetek. Jellemzi egyfajta múltba révedés, a tájat a nemzetvédés terepeként mutatja be a sorozat. Szembeötlő, hogy a táj alakításában csak a magyar vonatkozásokat említik, szóba sem jön, hogy más népek fiaival együttműködésben alakult ki. Márpedig a Kárpát-medencének ez a legfőbb jellegzetessége. A sorozat sugallata szerint az itt élők csak a múlt konzerválásában látják a megmaradást.

A könyv izgalmas fejezeteit adták a terepmunka megfigyelésekből született tanulmányok.
Balázs Lajos a 2013-ban megrendezett Magyarok Kenyere ünnepet vizsgálta. Ez a hagyományokra építő identitáserősítő mítoszképzés jó példája. Külsőségeiben, dramaturgiájában ezt az együvé tartozást szakralizálja. A kenyér, a közös étkezés jól használható elemek. A búzának számos kultúrában tisztelete van. A közös étkezés az emberiség kezdete óta szimbolikus jelentőséget hordoz. A lakodalmakon például a két család közös étkezése az összetartozást jelképezi, ahogy a diplomáciai közös étkezések is a békés szándékok szimbólumai.

Csáji László Koppány 2009 óta kutatja a Bólyafészek nevű közösséget, mely 1979 óta működik budapesti központtal. A csoport tagjai a városi középosztályból kerülnek ki, többnyire érettségizett és diplomás emberek. A humán tudományokkal szemben fenntartásaik vannak, ahogy az orvostudománnyal szemben is. A népi gyógyászat és az ezotéria iránt nagyobb a bizalmuk. Ellenzik a globalizációt és a technológiai fejlődést. Értékesebbnek tartják azt, ami népi és ősi. Érdeklődnek a tudományos eredmények és az alternatív elméletek iránt is. A hallottak megítélésében azonban nem annyira a tények, hanem az érzelmi azonosulás a döntő számukra. Egységes világlátást nem várnak el tagjaiktól, a szabadgondolkodásnak is rangja van. Jellemző rájuk a küldetéstudat és a felelősségérzet. Ez főként a természetvédelem területén érződik, de akadnak, akik a magyarság védelmét tartják küldetésüknek. Vannak közöttük szélsőséges politikai irányok felé fordulók, de a csoport alapvetően humánus és toleráns.

Csörsz Édua az ősmagyar mítosz posztmodern rítusait vizsgálta Bugacon. A kétezres években újra a nemzetmítoszok felé fordult a figyelem. Megjelent a globalizációellenesség, az EU-ellenesség, a homogenizálódástól való félelem pedig befelé forduláshoz vezetett.
A Magyar-Turán Alapítvány kétévente rendezi meg a Kurultajt és páratlan években az Ősök Napját. Tagjai többnyire műkedvelők, akik hirdetik, hogy az MTA hazugságaival szemben a valós történelmi tényeket tárják fel. Az alapítvány 2011-ben kezdeményezte az Ősök Napjának hivatalos állami ünneppé nyilvánítását is. Fővédnökük Lezsák Sándor, az Országgyűlés egyik alelnöke. A turanizmus erősen ideologizált nemzettudattal bír.
Az ezredforduló divatba hozta a honfoglalást, a magyar őstörténetet. A lovasjátékok, ruházati divatok, hagyományőrző harci klubok nagyon népszerűek. Tulajdonképp mindkét rendezvény besorolható az ország számtalan tematikus fesztiválja közé. A szervezők a keleti rokonnépekkel és az ősi magyar hagyományokkal való találkozás ünnepeként tartják számon. Erős küldetéstudatuk van. A keleti rokonságot igen tágan értelmezik, Azerbajdzsán, Baskíria, Bulgária, Japán, Kazahsztán, Mongólia, Törökország, Türkmenisztán, Üzbegisztán, az ujgurok és a tatárok is képviseltetik magukat. A fesztivál ideje alatt az alternatív történelemről szóló előadások, biorezonancia mérés, tengri sámán életvezetési tanácsadás folyik. A kirakodóvásárban a honfoglalás kori ruhaviselettől a rovásírásos betűtésztáig minden kapható. Kiemelt ünnepi pontjai a fesztiváloknak az életfa állítása, melyet a trianoni elcsatolt területek földjével szórnak meg, és a sámándob megszólaltatása. Mindezek a rítusok az összetartozás mellett az ősi tudás birtoklásának és őrzésének kiváltságos érzését is megadják a résztvevőknek.
Illés Anna az újtáltosság megjelenési formáit vizsgálta. A sámánizmus világszerte újraéledt az ezredfordulón. Posztmodern formái a nyugati és keleti országokban más képet mutatnak. Nyugaton individualista-byroni romantika, a hatvanas évek ellenkultúrája, baloldaliság, liberalizmus, Keleten nemzet-mártír romantika, nemzeti és lokális etnikus hagyományok őrzése, jobboldali konzervativizmus jellemzi. Magyarországi követői szerint a Yotengrit az ősmagyarok tudása, melyet rábaközi, hansági, szigetközi csőszök és pásztorok őriztek meg. Az újtáltosság szinkretikus vallásképet mutat. Mivel nincs egységes dogmája, a szerző brikolázs vallásosságnak nevezi, hiszen tagjai a különböző vallásokból és szellemhitekből válogatják össze a transzcendenshez vezető út elemeit. Követőit az erős érzelmi töltet vonzza a leginkább. A szerző három vallási irányultságot vázolt fel: a keresők, a barkácsolók (egyféle személyre szabott vallásosság) és a kettős orientációjúak (a hivatalos egyházi közösségeken kívül alternatív vallási közösségekben is megfordulnak). Mondani sem kell, hogy a tudományellenesség az újtáltosság hívei között is megfigyelhető.

Erdélyről kétféle sztereotípia él Magyarországon. Az egyik a szegény, elmaradottságban élő rokon, a másik az igaz magyar hagyományok őrzőjének képe. Az egyik lesajnáláshoz, a másik torz idealizáláshoz vezet és skanzenként tekint Erdélyre. Pedig Erdély ennél változatosabb és kísérletezőbb, még ha a múlthoz szögezésre irányuló tendenciák erősödnek is.

Hubbes László Székelyföld új magyar mitológiáit kutatta. A finnugor rokonságot itt is kommunista vagy Habsburg trükknek tekintik, teoretikusaik szerint majdnem mindegy, hogy a sumérok vagy az etruszkok a rokonaink, csak a finnugorok ne legyenek. Eszmei hátterét Pap Gábor elméletei adják. Keresztény-pogány vallási szinkretizmus jellemzi, de ennek ellenére a történelmi egyházak papjai közül is sok követője van. Főbb tanai például Jézus pártus hercegsége, Szűz Mária és Boldogasszony-Babba Mária kultusza, a Grálhoz hasonlítható székely Kehely. A szakrális táj jellegzetes megjelenési formája a MAG-mítosz. A szerző megállapítása szerint az új nemzeti mítosz a szélső jobboldali törekvésekkel találkozva egy átformált nemzeti önkép kialakításához vezet.

Székely Ildikó a székelyföldi újpogányságot tanulmányozta. A magyarországi magyarsághoz ellentmondásos a viszonyulásuk, az 1940-es években a visszacsatolás után a magyar bürokrácia fennhéjázó viselkedése, majd a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt sebzettnek és sértettnek érzik magukat. Ellenreakcióként a vizsgált csoport tagjaiból ez etnikai felsőbbrendűséget, idegengyűlöletet, nemzetmentő küldetéstudatot váltott ki. A székelyeket a hunoktól eredeztetik, a magyarok fölött állónak, extrémebb vélemények szerint a világ minden népe fölött állónak tekintik. Szerintük a Kárpát-medence minden nép bölcsője, ahogy a magyar nyelv és a rovásírás minden nyelv eredője. Természetesen élesen szemben állnak az akadémiai történelem felfogással.

Mihály Vilma Irén az újpogány mítoszok nőképét kutatta a Székelyföldön. Az újpogány mítoszokban a természetközeliség és a Föld Anya tisztelete együtt jár. Sajátos székelyföldi formájában a Mária-kultusz pogány és keresztény hagyományokkal keveredik. A nő a természet része, e tekintetben feltétlen tisztelet jár neki, de ez azt is jelzi, hogy a férfiak irányította emberi világban nincs szava. A szerző megjegyzi, hogy a női princípiumokról szóló újpogány tanok teoretikusai között egyetlen nőt sem talált.

A könyv megjelenése után a szerkesztők az új mítoszok híveitől indulatos, olykor gyalázkodó kommenteket kaptak. Valószínűleg azért, mert nem az ő meggyőződésüket erősítette, hiszen a fentiekből is kiderül, az ellenvéleményt támadásnak érzik. 
Kétségtelenül ellenvélemény ez a könyv, de nem támadás, nem sértő, kevély, lenéző vagy kioktató. Inkább az csendül ki belőle, hogy mítoszok voltak, vannak és lesznek: ez nem baj. Akkor van baj, ha ezek agresszívvé, kizárólagossá, kirekesztővé és bezárkózóvá válnak. A könyvnek sok finom és okos következtetése, okadatolt háttérismerete mellett a hangneme a legnagyobb erénye. A mai hisztérikus közhangulat közepette egy ilyen könyvet olvasni igazi felüdülés. Olyan a tónusa, amit azonnal meg kellene tanulnia mindenkinek e hazában és naponta háromszor gyakorolni, amíg nem megy készségszinten. 

A tervek szerint a következő tanulmánykötet az összeesküvés-elméletekről szól majd.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése