Keresés ebben a blogban

2014. április 22., kedd

Macondó a lelkünkben – Gabriel García Márquez (1927-2014)

Írta: Inkabringa



Amikor néhány napra hátat fordítunk annak, ami általában történni szokott (nevezhetjük mindennapoknak is), akkor a hírek áradatából mindig csak egyetlen marad, amin fennakadunk, ami mellett szó nélkül elmenni napok múltán sem tudunk.

Ezúttal is egyetlen ilyen hír van: Gabriel García Márquez halála.
Márquez azon kevés író között van, akinek könyvei világszerte elismertek a széles olvasóközönség és az irodalmi elit köreiben is. Ez persze hol a közönség körében, hol az elitben okoz megütközést. Elvégre mégis csak az elkülönülésre kell törekedniük a civilizációs hagyományok szerint.

Az irodalom is olyan dolog, amihez látszólag mindenki ért. Sőt, az értőknél is jobban ért. Márquez esetében még sincs melléfogás.

Az ő könyveit azok is olvassák, akiknek tájékozódási horizontját az iskolai kötelezők emlékei és a trendi bestsellerek adják, és azok is, akik ezernyi összefüggést felismerve az irodalmi textúra szövevényébe lemerülnek és abba belegabalyodnak.

Márquez mindenki számára ad olyan élményt, ami felemel a létezés köznapiságából.
A felszíni rétegeken ringás és a legsűrűbb szövetű mondatfejtés is örömet okoz olvasóinak. Mindenki annyira merül el benne, amire érzékenysége és tudása alkalmassá teszi.
Amikor Márquez Budapesten járt igazán szépnek találta a Dunát. De megjegyezte, hogy az Amazonas azért egészen más élményt ad. Bizonyos pontjain mintha csak a tengernél állnánk: nem látszik a túlpart.

Most hazaúton a mindennapokba azon töprengtem, mi az a kizárólagosan egyetlen dolog, amit csak Márquez könyveit olvasva kaptam. Van ilyen, hamar rájöttem.

Márqueztől tanultam meg Dél-Amerikát érezni, érzékelni, érzékiségét felfogni.

A valóságból kikanyarodó legvarázsosabb történet mondataiból is a dzsungel burjánzó növényzete, a trópusi eső utáni televény nedves illata, a hőségtől izzadt hevült bőr érintésének gyönyöre, a neszek, zajok, csendek, az óceán moraja, az Amazonas hömpölygése és az esőerdők vegetatív eksztázisa indázik elő.

Nagy ajándék ez, szép tudás.

A Buendíák örökké élnek.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése