Álmainkban Amerika – Latin-Amerika a Titanic Filmfesztiválon

Írta: Inkabringa

A Titanic Filmfesztivál évről évre kíváncsivá tesz a glóbusz minden tájáról összehordott filmélményekre.

A látottak közül két film a mai Latin-Amerika bugyraiba vezetett.

Buñuel óta a világ mit sem változott: Latin-Amerika továbbra sem a vágyott életteret jelenti.

Kivéve természetesen azt, aki dundira hizlalt bankszámlával egy arra kijelölt mágnásrezervátumban telepedik le.

Az Embert ölni egy chilei rendező harmadik filmje. Alejandro Fernández Almendras, így hívják a film rendezőjét, akár egy 16. századi spanyol lovagregény főhőse vagy írója is lehetne ezzel a névvel.

De nem lovagregényt vitt filmre, hanem a mai Chile csöppet sem hősies életterét.

Bár maga a történet nem hétköznapi, ám a mögötte rejtőző emberi tapasztalat általános érvényű és szíven ütő.

Egy középosztálybeli békés család életébe egyszerre csak befurakodik a terror, egy óriás termetű agresszív szomszéd személyében, aki galerijével megkeseríti a család békés mindennapjait.

A családfő sorsával elégedett, csendes, zárkózott ötvenes férfi. Egy agresszív erőfölényre épülő társadalomban hovatovább pipogyának, mamlasznak, sőt lúzernek is nevezhetnénk.

Cukorbeteg, és amikor egyik este a behemót galerije elveszi tőle inzulininjekcióját, még akkor is csak halkan csitítja családja háborgását.

Fia megpróbál helyette is cselekedni, de az izomkolosszus szomszéd rálő és megsebesíti. Az agresszor óriás onnantól kezdve tendenciózusan zaklatja a családot.

Bosszúból, sőt kedvtelésből, vagy szimplán csak azért, mert megteheti. Erős, agresszív és nincs semmiféle morális gátja. Kipécézi magának ezt a családot, és módfelett szórakoztatják az egyre durvább alázások.

A családfő pedig tűri nemcsak az agresszív szomszéd zaklatásait, hanem tehetetlensége miatt feleségének és gyermekeinek lenézését is.

Ráadásul becsületes. A törvényes utat keresi a megoldásra. Feljelentést tesz a rendőrségen, ahol átnéznek rajta, láthatólag az összes többi bűnüggyel együtt azonnal el is felejtik. A hatóság tehetetlen és ezt túlburjánzó bürokratizmussal leplezi. Cinikus közöny némi fontoskodással vegyítve.  

Aztán egy napon a lányát is megtámadják, inzultálják, az utcán alázzák. Jellemző kép annak a járókelőnek a sziluettje, aki mintha mi sem történne, irányt változtat, és rezzenés nélkül továbbsétál.

Ez a kiszolgáltatottság nulla foka. Amikor már nem fordulhat sem a törvényhez, sem a többi emberhez segítségért.

Ez a jámbor férfi mindig a szájharmonikázásba menekül a megoldhatatlanság elől. De a lányát ért támadás már neki is sok.

Életében először vakmerő tettre szánja el magát. Hogy családját megmentse, meg kell ölnie a behemót szomszédot.

Itt szokott következni az igazán dögös akciófilmekben a szupersztár kibontakozása, amikor kishivatalnokból 225 centire nő és egymaga, szemben a gonosz erőivel megmenti a családját és úgy mellesleg a világbékét is elhozza.

Ez a hérosszá növés teljesen hiányzik a chilei filmből.

Pedig ez a szelíd ember megöli a rettegett szomszédot. Kínlódva, félve, de elszántan és elkeseredve.

A film nem a hőssé válást, nem a tehetetlen hatóságok helyett cselekvő megdicsőült férfit mutatja pergő akciók sorában, hanem a saját addigi életével, erkölcsével és lelkiismeretével szembekerült ember gyötrő vívódását.

Embert ölni e film szerint gyalázat. Nincs felmentés, nincs benne semmi hősies. Nem ad tekintélyt, nem szolgáltat igazságot.

A rendőrség legalább olyan felszínes közönnyel nem nyomoz utána, ahogy megvédeni sem volt hajlandó. Élhetne pöffeszkedve elégedettségében, hogy kiiktatta az ellenségét. Igazságosztó hősnek is hihetné magát. Egy erőt és agressziót értéknek tekintő világban még büszke is lehetne tettére.

De nem. Ez az ember szenved. Gyötri a tudat, hogy elvette valakinek az életét. Amilyen kínlódva és körülményesen akarja eltüntetni a holttestet, olyan aggodalmasan kutatja aztán fel.

Majd a holttesttel a furgonjában befordul a rendőrség parkolójába.

Aztán már csak egyetlen mondatot látunk a sötét vásznon: Megtörtént eset alapján.

Figyelemre méltó a film zenéje. Pablo Vergara munkája, akivel már korábban is dolgozott együtt a rendező. Fojtogatóan kísér(t)ő zaklatott zene.

A másik film Venezuelába vezet minket. Szegény és kifosztott ország. A Göndör fürtök története is egy örökkévaló szegénységű nagyvárosi közegben játszódik.

A főszereplő egy iskolás kisfiú, Junior, a nyári szünet utolsó napjait morzsolgatja. Apja meghalt (lelőtték valami zavaros ügyben), anyjával és csecsemőkorú kisöccsével él egy nyomorúságos lakótelepen.

Anyja telve van keserűséggel. Felőrli a nyomor és a kilátástalanság. Rögeszmésen kapar, hogy munkáját visszaszerezze. Élete csupa sértettség, zátony.

Gyengédséget csak kisebbik gyermeke vált ki belőle. A nagyobbik fiától inkább a támaszt várja, ő pedig óhatatlanul a gondoskodó férfi szerepébe csúszik, nagyjából nyolcévesen.

Junior kallódik. Hol a szomszéd, hol a nagymama vigyáz rá, aki idős korának támaszát keresi benne.

Junior nagyon szép kisfiú. Finom gyermeki vonásokkal és fekete, sűrű, erős, göndör hajjal. Anyja latino, apja negrito volt.

A felnőttek szeretetlen világából egy álomvilágba menekül. Egyetlen vágya, hogy a haját kiegyenesíthesse és énekelhessen. Úgy akar kinézni, mint a popsztárok.

Azt gondolja, hogy az egyenes haj belépő a boldog életbe, a társadalmi megbecsültségbe.

Énekel buszon, utcán, és majonéztől az étolajig mindent a hajára ken, hogy végre kiegyenesedjen. Mert akkor majd készül róla egy fotó, ahol olyan lesz, mint egy popsztár.

Nagyanyja bátorítja, de álnokul és önzőn. Anyja tiltja neki az éneklést és attól fél, fia homoszexuális, hogy ennyit foglalkozik a hajával.

Csak figyelmet, törődést, szeretet nem kap a maguk bajával elfoglalt felnőttektől. Benne gyerekként is nagyobb a felelősség. Szeret, bízik, ragaszkodik, és amit a gyerekek tudnak a legjobban: alkalmazkodik.

A film elején egyetlen barátjával, a szomszéd kislánnyal az a játékuk, hogy a szemközti lepusztult panelház rácsos erkélyei mögött tengődő lakókat nézegetik.

A legderűsebb jelenete a filmnek, amikor Junior azt mondja: „Szeretlek téged.” Mire a kislány korának megfelelő öntudattal azonnal rávágja: „Én nem szeretlek téged.” Mire Junior: „Nem úgy értem, ki volt írva egy erkély falára.”

Ez a film eleji vicces párbeszéd a film végén is visszaköszön majd egészen más szituációban. Akkor már iszonyú hallani, jeges marok szorítja össze a szívünket.

Tudtommal nálunk is forgalmazzák a filmet, érdemes megnézni.

Megint és ismét csak szembesülhetünk azzal, hogy bármilyen eget rengető terhet visznek magukkal a felnőttek, nincs olyan élethelyzet, hogy a gyerekek ne lennének százszor, ezerszer jobban fenyegetve.

A gyerek érzékeny a világra, de kiszolgáltatott. A felnőttek pedig gyakran ostobák.

Az elnök, Hugo Chávez hosszú betegsége (egy éve halt meg) és a körülötte mindig is meglévő felfokozott rajongás adja társadalmi hátterét a történetnek.

Férfiak és nők boldogan mosolyogva a kamerába kopaszítják meg magukat, még egymásban és magukban is kárt tesznek, csak hogy bizonyítsák elnökük iránti együttérzésüket.

Teljes a hisztéria.

A felnőttek gyakran ostobák és néha egészen elfelejtik, hogy a gyerekek ott bóklásznak közöttük.