"Földim..."

Írta: YGergely

A Cinecittà pálmafás könyvtár-kertjében álomvilág fogadott: meleg napfényben hullámzott a kék meg a zöld. A világ legjobb helyére érkeztem, ujjongtam: olyan ez nekem, mint muszlimnak a hurikkal teli Paradicsom. Jobb hangulatom támadt, mint Terracina tengeri strandján. Az sem rossz éppen Nápoly felé, de itt pálma és kék ég mellett még könyvek és filmek is vannak, és a meleg tengert itt ugyanúgy közel éreztem.

A könyvtár hosszú, körbefutó folyosójáról látszott a pálmafás kert, egy kiszögellés után a hosszú folyosó kolostor-kerengő formára nemesedett. Nem igazi kerengő, mert üvegablak választja el a kerttől, de annak utánzata, nekem repesve tetszett. A kerengő falán filmfotók, mind a Rómában forgatott filmekből, negyven-ötven év termése. Nem a színészekre voltam kíváncsi, hanem az utcákra: ez hol is van, az hol is van..., volt sok utca és tér, miket föl nem ismertem.

Elakadtam, mert nem tudtam, előbb a falra kiakasztott fényképeket járjam sorra, vagy menjek ki a fénylő kert pálmafás közepébe, vagy menjek be, mint valami szokványos olvasó, a könyvtárterembe?

Tétováztam; ekkor a sötét semmiből támadva, hirtelen egy trappoló, sötétkék kezeslábast viselő alak rohant végig a folyosón, egyenesen felém rohant, kicsit meglökött, ki ez? Rám se nézve szitoknótát énekelt önmagának; törődött is ő velem, meglökte az árnyékos falat, mert nem rám vadászik, de akkor kire?

Iszkoltam az olvasóterembe. A könyvek között szigorú, de igazságos könyvtárosok segítettek eligazodnom. Megértően udvarias, fegyelmezett alkönyvtáros iktatott be az olvasók közé, másik felelős arcú alkönyvtáros cipelte elém a hatalmas albumokat, Rossellini filmtörténet-megszabó remekműveinek szentelt díszes kiadványokat, bennük forgatókönyvek fénymásolata is, kommentárokkal, tudósi elemzésekkel.

Róma, nyílt város... Földim... Németország nulla év. Prózavers-címekként zakatolnak itt a Cinecittà pálmái alatt.

Komoly, tudósi-kutatói ceremónia előzte meg, hogy elébem tegyék. Ajánlólevél bemutatása, annak szemrevételezése után a portás engedélykérő telefonja még a kapuból, majd beérve a hivatalnoki szigor különböző árnyalatait arcukra festő könyvtár-mesterek rubrikái, pecsétjei, engedélyei. Előjegyzés, bejegyzés, strigulák kipipálása. Katalógus-ismeretek fürkész, udvarias vizsgáztatása, gyorsteszt az előszobában.

Tetszett ez az ügybuzgalom, mégiscsak Európa legnagyobb filmkönyvtárába jöttem. Körfolyosón kellett még végigköröznöm. Már asztalnál ülök. Most végre lapozhatom, jegyzetelhetem a nagy albumot, éles fotók, páratlan dokumentumok, értelmes elemzések.

Nemsokára végre mindent jobban fogok érteni, ujjongok. Mielőtt majd megértem, előbb mégis a kertbe vágyom, pálmafák alá; történelmi lecke előtt felednem kéne a nekem rohanó, trappoló barbárt. 

A Cinecittai Filmfőiskolának (az egykori Centro Sperimentale) két kertje is van, a kisebbiket veszi körül az a bizonyos kerengő, a kerengő falain fotók a Róma utcáin forgatott filmekből, híresek vagy nem híresek. 

Pasolini A csóró, kép a Testaccióról. Pedig a film nagy része egész máshol, Róma északi külvárosában, a Pigneto negyedben játszódik, csak a legszebb képsor, a vége, a Csóró halála a Testaccio-hídon. 

Most meglátom Anna Magnanit Rossellini filmjében, amint rohan a német teherautó után, nemsokára lelövik. Kiderül, a Centocelle nevű külvárosban vették fel a híres jelenetet. 

Lesz még időm olvasásra, gondoltam ekkor: ki most gyorsan a füves kertbe, áprilisnyári napfénybe, erre a kertre a pálmafával, erre is figyelmes idő kell majd...

Felkészülök, mintegy próbálgatom a vakító napfényt: szinte hunyt szemmel épp csak átvágok a kerten, be a büfébe, hogy majd onnan sétáljak ki kávé után, akkor persze nem hunyorogva, akkor nyitott szemmel, lassú, éles, bátor figyelemmel.

Egyelőre beállok a büfé késő délelőtti sorába. Sorba állok kávéért, mintha minden délelőtt ezt tenném. Miért ne, ha úgy alakul, tanár volnék itt a Centro Sperimentalén, afféle kopott, nem alpakka öltönyös, de sokat tudó docens... már, ha itt születek. 

És ha itt születek, fel sem tűnne, milyen bikavadítóan erősre főzik a kávét. Róma legerősebb kávéját, úgy látszik, itt főzik. A nap ehhez passzolva sivítóan fénylik fel, és jól szembecsap, amikor kifelé indulok. Erős nap, emelkedő tavasz.

A kert közepén ifjú, lányos képű hisztrió áll, nyilván a főiskola amorózója. Fölényesen, unt arccal egy inasát, famulusát játszó barátját hallgatja. A négy imént kertbe lépett lány körbefonja, a famulus eloldalog: a lányok is játszanak, ők a meglepettet. Meglepődnek, hogy a mindennap itt levő fiú ma is itt van. Ezt nem könnyű eljátszani: köszöntésük túláradó, de inkább nyers, mint nyálas: fiús görög lányok a sós tengerből.

Most a fiúval együtt leheverednek a finom fűbe, szellő fúj és napfény tör be a pálmafák alá.

De nem úgy van az, betör más is.

A pálmafás finom füvet vastaghangú, kemény csizmájú őr védi, ez bukkan most elő a büféből. Igen, az őr mintha egyenruhát viselne, legalább félig azt: civil ruha és harci öltözék elegyébe öltözött.

Kertvédelmi és főiskolai rendtartás-szabályzatot sorol, unott, sokadszor eldarált bosszankodással, hogy már megint sorolnia kell. Lőfegyvere is van, vagy legalább műbőr pisztolytáska. Ő kelt leginkább színészies hatást: nem teljesen rossz, ahogy adja, bár igazán jónak sem mondható.

Forrpont felé, egy jól bevált klasszikus dramaturgia hegyes napja kél? Nem kél: mediterrán, hevült vita helyett lappadt hanyatlás következik: a színészlányok és fiúk ugyanis nem tiltakoznak, morgás sem hallik – lassan feltápászkodva a fűből, odaülnek a beton sétányra.

Lanyha, sem tragikai, sem komikai, afféle középfajú drámákban honos engedelmességük nekem furcsára festi a jelenetet. Szürkül, petyhüd a tavasz. A feszültség csak azért nem foszlik semmivé, mert mindez, dühös őrrel és plöttyedt engedelmességgel kissé váratlan. 

Nap vág ostorral. Hunyorítok erősen, és mire kinyitom a szememet, az őrt alakító közepes színész már lejátszott. Most új figura áll a helyén: a folyosón trappoló alak az, körülötte saját sötét árnyéka.

Ő az, a harsogó, a fűben ő az a munkazubbonyos alak, mogorva és feszült, mintha ugrásra, büntetésre készen. Álltában forog, majd színpadiasan toppant, toppanásának a fűben se hangja, se foganatja. 

Szitkozódik, ennek van már hangja. Harsogó, dühös római dialektusban előadott monológjára nem reagál senki, őt viszont nem lappasztja a visszhangtalanság, tovább kiabál a kert közepéből. Ha kis szünetet tart, akkor sercintve köp a fűre.

A lányok nem heverhetnek a tavaszi földre, a lányok heverő örömét a gyáva színészfiúk sem védik, de lám, ez dobbanthat és sercinthet a fűre.

Az a felkent hisztrió is sunyít: mindenki némán engedelmeskedik. Viselkedésük jellegzetesen magyar típusú: passzív rezisztencia, szemhunyás, struccpolitika, „észre se vegyük, térjünk ki, elmúlik, majd elmúlik ez is”.

Mintha semmi külső kényszer nem telepedne rájuk, bennük magukban születik a meghunyászkodás. Másként képzeltem a római főiskolásokat, én nem így képzeltem a rendetlenséget.

A fickó ugorva meglódul, felém rohan, kissé meglök, énutánam másokat is egész kicsit meglök trappoló futásában. Nagy fűcsomókat rúg ki a talajból.

Mi lesz itt velem? – hasított belém. Mi lenne? – nyugtattam magam. Szorgosan olvasok, jegyzetelek, elbújva tudósian a könyvtár legtudósibb mélyére, könyvoszlopokkal védem magam, ötven év filmfotóival védem magam, szakállas tudósok és ifjú kutatónők közé telepedek, jól belesüllyedek az olvasóasztalok alá, ha kell – ki figyel másra, bolond, aki másra figyel, én könyvtárba jöttem, nem dulakodni.

Albumok csendes búvárlója…

Ekkor óriási csattanás hallatszott: a lator betört az olvasóterembe, átrohant rajta, és lelökött néhány vaskos könyvet a földre, hátra se nézve kirohant, és föl se nézve olvasott tovább mindenki, szakállas tudós, ifjú kutatónő, és asztalánál a teremfelügyelő. Átizzadt ingben remegve ücsörögtem semmitől meg nem védő asztalomnál.

Ámok! Ámokfutásának nincs pihenője.

Üldözőm új felbukkanásáig ismét a büfében bújtam meg, arra spekulálva, hogy oda már csak nem tér vissza. Második kávémat ittam, olyan ereje volt, mint tíz magyar duplának egymásután, csak sokkal jobb ízű. Lüktetett az agyam tőle.

A bakancsos természetesen nagyon hamar megjelent, és már az ajtóból szidalmazta a büfében olvasó diákokat. Azok nem néztek fel, mintha nem hallanák.

A római elit-főiskolásoknál annyival bátrabb vagyok, derült ki, hogy én legalább észreveszem, és ötpercenként észreveszem, ha kell. Látom, a presszós férfiú is nézni merészeli.

„De hát ki ez az ember?” – kérdem tőle. – „Bolond?”

„Itt dolgozik” – felelte a presszógépes férfi semleges, de nem ellenséges hangon.

Azon azért elgondolkodtam, hogy „itt dolgozik”. De hát mit? Könyvtárosnak még megkergetve sem hinném. Munkást azonban egész nap nem láttam, ezt pedig soha szerszámmal.

Az olvasótermeken negyedóránként szerszámok nélkül gyalogolt vagy rohant át, mindig fojtottan szitkozódva.

Pasolinit kérném inkább: támadjon fel, támadjon fel egy cinecittai napra, kommentálja nekem ezt a figurát. Csináljon róla filmet, vetítse le nekem.

Fura mód Fellinihez illene jobban, ő bolonddá formálná, röhöghetnénk, múlna a rossz érzés, kiabálhatna is, mint az Amarcord hibbantja.

Már hazafelé utaztam a metrón, mikor a sínek kattogására talán, zakatolni kezdett bennem Rossellini filmjének a címe: „Földim ő… Földim ő…” – igen, persze, hogy az… „tőletek féltem, durva emberek”, valami verssor is motoszkált bennem, tőletek féltem, mert nem ismerlek, földim.