Inta, a lápi boszorkány (A dokumentalista – Verzió Filmfesztivál)

Írta: Inkabringa


A Verzió Filmfesztivál mindig megejtő őszinteséggel mutatja a világot. Ilyenkor „nem kell a púder, nem kell a vaker”.

A dokumentumfilmek közönségsikerének nagy hátráltatója, hogy gyakran nem szép helyeken, nem szép embereket mutat, akik nem szépen viselkednek és nemhogy szép, de átkozottul nehéz életet élnek. Sokak szerint ezt nem kell nézni a filmvásznon.

Vagy mégis kell. Én inkább erre hajlok.

A mostani filmkínálatból egy lettországi történetet említek.

A film címe: Dokumentalista.

Azt hinnénk, hogy az emberek könnyen beszélnek magukról.

Ez csak azért van így, mert már minden eresztékünkkel a szuperkommerszbe vagyunk ágyazva. Megszoktuk, hogy a médiavilág legváratlanabb zugaiból is mindenfélét megtudhatunk más emberekről.

A közismert emberek, sztárok, celebek - nem tudom, mi a helyes elnevezés - sötétben, hirtelen hátrafordulva, kötéltáncolás közben is prompt interjúkat adnak, akár a kedvenc ételükről, akár az élet értelméről kérdezik őket.

Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, a hétköznapi embereket, az utca emberét, a kisembereket – erre is nehéz kifejezést találni – nagyon nehéz rávenni, hogy beszéljenek magukról.

Az oral history, a mikrotörténelem a 20. századi történeti és antropológiai vizsgálódások nagy újítása volt.

Arról talán nem is kell senkit meggyőzni, hogy ezek a hétköznapi sorsok ezerszeresen rétegzettek és izgalmasak.

Hosszan tanítják annak módszertanát, hogyan lehet ezeket a köznapiságukról mélyen meggyőződött embereket rávenni arra, hogy beszéljenek magukról. Mikrofonba, diktafonba, kamerába.

Magam is készítettem már egynéhány ilyen interjút, és állítom, az eleje és a vége a legnehezebb. A közeledés és az elszakadás.

Először is meg kell győzni őket arról, hogy érdekesek, nekem azok, és a sorsuk egyedi, mert maguknak formálták.

A legnehezebb ezt a szégyenlősséget áttörni. „Ugyan, mi érdekes van bennem?”, „Élek úgy, ahogy az összes többi.”, „Úgyis csak kinevetne, nem tudok én beszélni.”

Nehezen hiszik el, hogy érdeklődésre tarthatnak számot. Főként, hogy többnyire nem rágódtak azon, hogy mit is, hogyan is gondoljanak a világról és benne magukról. „Öltek, öleltek, tették, ami kell”.

Ez a lehetőség elsőre meg is ijeszti őket. A szembenézés, összegzés nem egy olcsó műfaj.

A másik hatalmas nehézség az elején a teljesen érthető bizalmatlanságuk legyőzése.

„Miért kíváncsi rám annyira?”; „Nincsen nekem semmi titkolni valóm, de azt megtartom magamnak.” ; „Mi csendes életet élünk, nincs nekünk szükségünk a hírverésre.” ;  „Ezt ki fogja olvasni/látni?”

Egyetlen dolog lehet célravezető: a türelem és az empátia.

Amit tőlük, a hétköznapi emberektől hallottam eddig, hátborzongatóan erős és megdöbbentő volt arról, hogy mit ki nem lehet bírni.

Történelem alulnézetből. Társadalomszemlélet a társadalom szempontjából.

Van ennek az egésznek egy mélységesen megrázó, etikus oldala. Én egy adott céllal keresem meg őket. Ők pedig a beszélgetések közben a legmélyebb mélységekig hatolnak a lelkükben. Gyakran magukat is meglepve. Ezzel soha, de soha nem szabad visszaélni. Ha fegyvert fog rám, akkor sem.

A másik súlyos etikai probléma, hogy én tudom, hogy egyszer onnan eljövök. Talán végleg.

Ez a küszöbön állás műfaja, egyféle hídszerep. Mert a különbözőségeket valahogy közvetíteni kell ebben a végtelenül kusza, és mégis végtelenül egysíkú világban.

Önbecsapás azt hinni, hogy teljesen semleges megfigyelőként tudunk létezni a terepen. Ha csak csendben állunk a falnak döntött háttal, akkor is befolyásolhatjuk a környezet viselkedését.

Ha ráadásul még kamera is van a kezünkben, akkor végképp bugyutaság azt hinni, hogy minden úgy történik, ahogy amúgy is történne.

Az etika nem tantárgy. Az napi küzdelem. Igazán magas szintű művelői akkor is képesek etikusan viselkedni, ha mások etikátlanok velük szemben. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen ember.

A Dokumentalista tökéletes állatorvosi lova ennek a dilemmának.

Lettország nincs a köztudatunkban, pedig izgalmas hely lehet, érdemes lenne bejárni, kerülve persze a kirakatot mutogató társas utakat, inkább csak úgy, ahogy csavarogni szoktunk.

Lettül sem hallunk beszélgetni lépten-nyomon embereket. Ez már önmagában is vonzóvá tesz egy filmet.

Lettország lápvidékén, mennyei erdőkkel körbeölelt komfort nélküli házban él egy idős asszony a világtól elzártan egyedül.

Ha reszketeg, törékeny, sorsába szelíden beletörődött anyókát vizionálna bárki is, gyorsan ki kell ábrándítsam.

Inta, így hívják főhősünket, hatalmas testű, igazi tenyeres-talpas, harsány hangú, reggeltől-estig a legvérmesebben káromkodni és káromolni tudó matróna.

Villon, Rabelais, Csokonai tollára való házsártos rémbanya.

Megértem, hogy a sártenger közepére is utánament a film készítője. Igazi gyöngyszem ez az átkozódó vénasszony. Egy díva trampli. Vagy inkább egy trampli díva.

Már a bevezető képsorokban nyilvánvalóvá válik, hogy az ijesztően vehemens verbális agresszorként fellépő idős asszony érdemes a figyelemre.

Még nem tudjuk, hogy a szitokrohama a végleges ellenszenvet vagy a lenyűgözött csodálatot fogja-e kiváltani belőlünk. A kíváncsiságunkat azonban egyből felkelti.

Szinte azonnal megátkozza a kamerával a kézben odacsöppent filmest. Inta az erdő szelleme vagy inkább boszorkánya. Birtokán belül őrzi magányának burkát. Kaffogva űzi el magától a remete életébe furakodott nagyvilágot.

Bizalmatlan, agresszív, dühödt és egyben ijedt is. Félti az alig élhető életkörülményeit. Retteg, hogy még ezt is el akarják venni tőle.

Házsártos káromlásokba burkolja magát, hogy megvédje független nyomorát.

Ivars Zviedris, a film rendezője, kap hideget-meleget a dúlt boszorkányként sistergő idős asszonytól. A kapcsolatuk elején a „megátkozlak” és „ide többé ne gyere” mondatok záporoznak rá elképesztően pergő nyelvezetben és nyers energiával.

A vékonydongájú, városi legénykénkének tűnő rendező behúzott nyakkal állja a szitkokat. Ha elzavarják, átkokkal a fején újra visszatér. Áll a ház ajtaja előtt, bebocsátást kérve, csendben ballagva megy a szitkozódó asszony után.

Szurkolunk neki, hogy legyen kitartása ahhoz, hogy megenyhüljön irányában a láperdő dühödt matrónája.

A film egy évet ölel fel. Ivars Zviedris nagyon lassan, sok szidalmat tűrve kerül egyre közelebb az idős asszonyhoz.

Rájuk szakad a tél. Méteres hófalak között folytatódik közöttük ez az egyre szellemesebb és játékosabb szópárbaj. Ivars, a rendező, havat lapátol, brikettet szerez.

Láthatóan az asszonyt megviseli a tél. Fél a hóba temetett magánytól, az elzárt utak rettenetétől, a fagyhalál rémétől. Átkozódásaiba már panasz, sirám, sőt könyörgés is vegyül.

Mégsem alázkodik. Erős egyéniség, ez vitathatatlan.

Beszélgetéseik lassan túllendülnek a „menjél innen! hová mész?” billegő pallóján. Egyre bizalmasabb a hangnem, bár a kötekedő, szellemesen replikázó színezete továbbra is megmarad.

Lassan kibontakozik előttünk egy félmondatokból összerakott vázlatos életút. Hogyan épített az egykor szöszke naiv fiatal lány nehéz élete alatt vastag páncélt magának átkokból, szitkokból, mizantrópiából.

Az élet úgy hozta, hogy sosem tanulhatott, de nagyon éles eszű, kifejezetten intelligens, szikrázó humorú asszonysággal állunk szemben. Nem egy nevelt, társadalmi fogyasztásra tenyésztett bárányka, inkább szilaj, gyors észjárású betörhetetlen vad.

Ismeri az erdő minden bogarát-bogyóját, afféle gyógyító asszonyként tartják számon a környékbeliek. Gyógyít és átkoz is. Mint egy boszorkány.

De ez csak álca. Nem boszorkány, csak védekezik. Szúr, hogy ne tapossák el. Bizalmatlan, hogy ne csalódjon. Remete, hogy ne darálják be.

Nem alél el a „filmfőszereptől” sem, kutatja a csapdát, értelmes és egyre találóbb kérdéseket és megállapításokat tesz a dokumentumfilmezés mibenlétéről.

Ugyanezen kérdéseket magasra polcolt tudós emberek is szokták boncolgatni módszertani okfejtéseikben.

Inta nem buta asszony. Legfőbb bizonyíték, hogy mérhetetlenül kíváncsi. Mindennek a háta mögé akar látni, körüljárni, kipróbálni. Nem dől be az álságosan felszínes mondatoknak.

„Most akkor felveszed, ahogy palacsintát eszem, miközben a nehéz életemről mesélek.”

„Miről szól majd a filmed? – A kapcsolatunkról. – Nem jó válasz, a múltkor azt mondtad, a megbocsátásról. Mindkettő nem lehet.”

„Hogy lesz ebből film? – Felveszem a valóságot. – Ez nem igaz, mert ha szándékosan provokálsz és felbőszítesz, akkor máris torzítod a valóságot.”

Ezek nem egy befolyásolható lélek mondatai. Tudja ezt a rendező is. Kisebb-nagyobb szívességeket tesz, segít a ház körül, tűri a szitokrohamokat.

„Miért hagyod, hogy ilyen csúnyán beszéljek veled?”

Egyre bizalmasabb kapcsolatba kerülnek.

„Te vagy ennek a helynek a királynője” – mond valami hasonlót a rendező hólapátolás közben. Intán először érezni meg valamiféle meghatottságot. Csendben hallgat, megrendülten. Talán évtizedek óta nem mondtak neki ilyet.

Mikor tavasszal egy fémlábú székre kapaszkodva a rendező egy fát akar elfűrészelni, a szék azonnal besüllyed a mocsaras földbe. Inta készségesen odaugrik, tartja a széket.

„Milyen kicsi lábad van neked. A férjemé is ilyen volt.”

De nem hiányoznak az önironikus megjegyzései sem: "Miért nem szóltál, hogy félrecsúszott a kendőm és úgy nézek ki, mint egy majom?"

Fura barátság szövődik kettőjük között. Inta morog, dohog, rikoltva átkozódik, de egyértelműen megszereti a rendezőt.

Nyilván ez a barátság kölcsönös bizonyos értelemben.

Csakhogy a rendező filmet akar. Intára szüksége van. Érezni azért, ez nem teljesen önzetlen barátság.

A rendező elköveti a legfőbb módszertani hibát. Ez nem is hiba, drámai vétség.

Egyre mélyebb és őszintébb beszélgetéseik vannak. De a legfontosabbat mégis titkolja Inta előtt.

Megvan a kellő nyersanyag, a producer tovább nem támogatja a lápvidéki utazásait.

Erre nem készíti fel az asszonyt, miközben élvezi már teljes bizalmát. Őt tartja a legjobb barátjának. Micsoda súlya van ennek.

Egy házi ünnepség keretében kényszeredetten kinyögi, többé nem jön.

Intát már megedzette az élet.

„Nem jössz? De te vagy a barátom.”

Nincs dráma, nincs jajongás, Inta a humorát sosem veszíti el.

„Mondd meg a producernek, hogy csinálsz egy másik filmet. Keresünk valami témát.”

Ebből nem lehet már jól kijönni. Inta beengedte haragvó remeteségébe a film rendezőjét. Megszerette és elvesztette. Talán nem végleg, talán nem örökre. Az egész eddigi élete is erről szólt. Méltósággal viseli.

Mi pedig világszerte végignézzük ezt. Van ebben valami súlyosan kegyetlen.

Egy biztos, az emberek érzelmei nem mechanikus óraművek vagy laboratóriumban tenyésztett mikroorganizmusok. Kísérletezni, kisajátítani, önkényesen magunk kényére alakítani, kényelmünk szerint elővenni-eldobni nem szabad.

Volt néhány technikai döccenőm a filmmel. A hosszan mutatott poszterfotót idéző táj, kísérőzeneként Liszt Szerelmi álmok futamaival olyan sablonos, hogy már szinte az eredetiséget kerestem benne.

A film végén fodrozódó zöldülő búzamező képei alatt Beethoven Egmont-nyitánya pedig végképp melléfogás.

Ivars Zviedris legfőbb érdeme, hogy vállalta a világ előtt a hibáit.

Vállalta és bemutatta a dokumentumfilmezés buktatóit.

Nagy kaland és nagy felelősség.

A valóság nem átírható. 

Lelkekkel nem játszunk.

Te csak morgolódj, Inta. Tanulunk belőle.