A filmművészet víg (?) bölcsei - 3. rész - Jacques Tati

Írta: YGergely


Minden valamirevaló humor, így a jó filmkomédia is abszurd. Az abszurditást nélkülöző humor nem humor: orfeumban, esztrádműsorban, oktató célú matinékon a helye.

Bukásaival, nagy formátumú filmjeinek lassú kudarcaival Jacques Tati igényli az utolsó burleszkhős titulusát.

Tati egyértelműen inkább Keaton utóda, mintsem Chapliné. Ugyanúgy sodródik, ártatlanul, balgán az általa elindított szörnyű esemény-zuhatagokban, mint Buster tette. Legkisebb melléfogásaiból is szerencsétlenséglavina gördül.

Gegjeiben semmi igénytelenséget nem tűr, hallatlan műgonddal vannak kidolgozva. Sikerül – a hangosfilm burleszkre nehezedő vágási rendszerével küzdve – következetes módon végigkomponálni filmhumorát, gegjei összekapcsolódnak, számtalan „pendant”-nal, kettőzéssel, egymásra-utalással erősítik egymást.

Tati – Bresson mellett – a francia film legfeddhetetlenebb alkotója. Látásmódjában mégis ott bujkál valami, ami miatt világa korlátozottabb, kisebb horizontú, mint Buster Keatoné.

Hulot úr ugyanis erkölcsi lény. Hulot úr jó. Hulot úr segítőkész. Mindenhol helyre akarja állítani az igazságos, erkölcsös világrendet. Természetesen ebből nagy és kínos bonyodalmak születnek, az erkölcs és a jóság világa sehogy sem akar „helyreállni”, Hulot egyedül marad ebben a világban.

A mese tanulsága igaz és szép. Kicsit, mint Chaplin. De Tati világában már nem a szegénység uralkodik, már nem a gazdagokra haragszunk. Valaki mindig javításra, nevelésre, „megváltozásra szorulna”.

Tati legemberibb, legmelegebb filmje, A Nagybácsim sajnos a legdidaktikusabb is: a gazdag emberek boldogtalanok és fantáziátlanok, mondja. A szívünk felmelegszik ettől a filmtől, de mintha hiányozna valami Keaton-i hideg távolságtartás, a gyilkos humor kék fénye. Ami nem a buta emberek abszurdumára, hanem az emberi lét képtelenségére világít rá.

Ehhez a mélyebb, súlyosabb humorhoz Tati utolsó nagy műveiben kerül a legközelebb, a Traffic-ben (magyarul Hulot úr közlekedik), a Playtime-ban.

Különösen a Playtime, pályarekesztő nagy pénztár-kudarca tanulságos. Itt a jóságos, segítőkész Hulot nagyrészt a háttérben van. Tati káprázatos magánszámokat játszik el a képmező legesleghátsó részében, szinte észrevétlenül. Tudatos művészi aszketizmus, talán már nem a nézőnek, hanem a semminek, valami láthatatlan szellemnek játszik.

Előző filmjeiben is nagy hajlama volt, hogy jó néhány gegjét inkább szelíden „lecsengesse”, minthogy csattanóval zárja. A Playtime egésze ilyen geglecsengetés, csattanóelhalás. Tati legárnyaltabb, legmélyebb filmje. Nemcsak bukása miatt szomorú, hanem azért is, mert mintha belülről, művészileg is belerokkant volna ebbe a fájdalmas átalakulásba.

Chaplin nem arcjátékával, de járásával leplezi félelmét.

Buster Keaton szenvtelennek látszik: bár faarcot mímel, ő is fél. Benne már mintha mélyebb, születéstől adott szorongás munkálna.

Tati teremtménye, Hulot úr, félelem nélkül szorong. Ellentmondás volna, bizarr mutatvány? Hulot úr számára természetes.

Charlie kívülálló, a társadalom páriája, de az ő világa nyitott, saját kiebrudaltsága nem végleges helyzet. Félelme ügyessé teszi, állandóan „előre menekül”. Megküzd a véletlenekkel.

Buster Keaton mindig félreértés áldozata. Neki maga a világ az ellensége. Óceán közepén, egy lakatlan óceánjárón. Hova lehet innen még menekülni? Tán nem is akar…

Hulot úr – bár ez lehetetlennek látszik – még Busternál is naivabb: ő nem akarna menekülni, segíteni szeretné a buta világot – „kelekótya angyal”, mint André Bazin nevezte. Makacsul naiv, nehezen ismeri föl, hogy a világ buta óhajt maradni, ellenszenves és gonosz óhajt maradni.

Tatinak nincs ellensége, mert nem igazán veszik ellenségszámba. A szorongását derűsen elfojtó, jó akaratú Hulot urat dehogyis üldözik halálba: csak kiközösítik, mikor bosszankodva észreveszik ügyetlen jámborságát. Nem e világra van ítélve.

Finomul a kín, minden civilizáltabb, mint a némafilmek burleszk-lovagjai idejében: a gyilkolászás és karcerbe-zárás már nem divat; az új világ csupán kigolyózza a szabálytalanokat. Esernyő, pipa, szögletes léptek, magány: ez az ember szabálytalan!

Hol is van otthona? A burleszk hagyományai szerint nem tudjuk. Sehol. Kis hotel, tengerre néző ablakkal. Kis hotel, nagy tengerrel.

Tati mindig megkettőzi a humorforrást: nem tudjuk, a környezet eredendő hülyesége a valódi humorforrás, vagy ő maga.

A legcivilebb burleszkhős a zseniális Harry Langdon óta.

Hulot-Tati a legmagányosabb burleszkfigura, holott azt hittük, Buster Keaton marad mindörökké a legmagányosabb. Keaton üres hajón az óceánra sodródik, de Hulot úr mélyebb víztükrön, kortársainak butaság-óceánján téblábol. Ezek soha egy szavát, egy gondolatát, egyetlen gesztusát nem értik: igaz, Hulot sem a többiek gesztusait és szavait. Csak a gyerekekre számíthat. Természetesnek tartják egymás viselkedését.

Első remekműve a Kisvárosi ünnep.

François (még nem Hulot úr) kerékpáros postás. Véletlenül belenéz egy filmhíradóba, ahol amerikai nagyvárosi postások modern berendezésekkel és trükkökkel gépesítik a kézbesítést. A vetítés után, amerikai példaképei ihletésére röptében pattan biciklinyeregbe, mintegy motorizálja, sőt földön-vízen-levegőben alkalmassá teszi gépét a postásfeladatokhoz. Biciklis western-postás lesz.

Vándorcirkusz érkezik a faluba: ez szinte megvadítja François-t. Jóindulatúan vadítja meg. Lépcsőkön, árkon-bokron robog, bravúrosan száguld és fékez, iktat, és könyvel, nemcsak kézbesít. Jobban mozgásba lendíti a falut, mint az egész vándorcirkusz.

Két évtized múltán a Playtime-ban magányos sétálóként látjuk viszont. Látszólag fontos dologban jár, de mintha mindegy lenne: felfedezi a nagyváros modern irodaházát, bolyong és elbolyong az iroda-labirintusban. Találkozik felelősen robotoló emberekkel. Nem támad kedve utánozni őket…

A Trafic-ban (nálunk: Hulot úr közlekedik) nemcsak hogy felelős munkahelye van, de lelkesen, szívvel-lélekkel dolgozik benne. Autótervező egy nagy cégnél, és hatalmas gépkocsi-kiállításra készül. Ez azonban csak látszat: a tervezőirodából ugyanis kifelé áll a rúdja, nem is lehet alkalmazott, ha egyszer inkább feltaláló, mint végrehajtó technikus-mérnök. Saját tervezésű hobbi-kiskocsijával indul a „nagyok” kiállítására. Hulot úrra viszontagságos kaland-út vár, persze elkésve, zárás után érkezik az expóra; ez megint csak a „világi” munkahelyek és törekvések paródiája.

Meseszerű A nagybácsim kezdete: Hulot úr biciklivel hazamegy. Régi ház utolsó emeletén lakik egy Párizs mellett szinte ottfeledett házban. Biciklivel érkezik a meseház elé, padlás-emeletére vonultában mintha bújócskát játszana, a képi képzelet nagy bújócskáját.

Jacques Tatinak önálló városa is volt. Párizs mellett egy hatalmas üres telken állt hosszú évekig az ő városa. Saját pénzén építtette föl, csődeljárás után magának kellett állnia az építési és a bontási költségeket.

 „Tativille” – így hívták ironikusan a díszletvárost, mert persze az volt, a Playtime díszletbirodalma. De Gaulle 1961-ben avatta fel Párizs új repülőterét, az Orly-t. Tati régi levéltöredéke szerint az óriási szupermodern-reklámözön láttán ekkor fogant meg benne a Playtime ötlete.

Évek múlva végre forgatni kezdi, de szinte kéthavonként leáll, megakad a munka. Nem magától: a költségek növekedése miatt producerei megakasztották. Pénzemberek, producerek jöttek és mentek, több polgári per zajlott egy időben: nem a rendező nyerte őket. Cserélődtek a munkatársak is, nem volt könnyű vele dolgozni (miként Bressonnal sem) – igazi művészi sors-szerencse, hogy a Budapestről 1957-ben távozott Jean Badal lett az operatőre.

Tati kész volt csatázni a káosz ellen: filmjeiben ő győzött Hulot úr alakjával, de pályája végén legyűrték. Talán nem is a káosz és zűrzavar – inkább a szellemtelenség óriás szélmalmai.

Fellini éppen a Don Quijotét akarta filmre vinni Tatival a főszerepben. A Don Quijote Orson Wellesnek szintén nagy terve volt, ő is milliókat vesztett már vele, amíg örökre feladhatta. Ha semmi más, a cirkuszi érzet, a bohóclátás rokonította őket: Fellini tévé-remeklése, a Clowns és Tati utolsó munkája, a Parade jótestvérek.

Jacques Tati Playtime-mal kezdődő korszaka mégis érezhetőbben keserű. Hulot úr buta, alpári ellenfeleinek sereglete győzött. E hadak élén Louis de Funès a grimaszoló, rikácsoló kapitány menetelt. Semmibe tűnt a valódi humor, a burleszk-szellem a francia mozivászonról.

Az utókor ugyan folyamatosan igazságot szolgáltat e filmtörténet utolsó burleszk-zsenijének. A Playtime 1991-ben, halála után csonkítatlan, teljes változatban került a közönség elé, és az akkor megnyílt Bastille Operában volt a díszbemutatója.

Jacques Tati úgy képzelte, a tehetséges gyerekekből tehetséges felnőttek lesznek, ők éltetik majd műveit. A mozi mostani világa azt bizonyítja, kínosan tévedett.

Ma is kamaszoknak készül a rengeteg filmkomédia, de úgy „általában” ma sincsenek kamaszok: vannak lomha és vannak röppenő képzeletűek. Arra gyanakszom, a röppenő képzeletű gyerekeket kifelejtik a nézőtérről. Arra gyanakszom, a Tati-filmek kamaszai ma is röhögnének ugyan a szóviccekkel, bemondásokkal, színpadi párbeszédekkel pörgő mozilátványok letolt gatyái, röffenő pofái, forró pitébe rejszoló böffenő altestei láttán, de kicsit szégyellnék magukat a mozi után, és valami mást is keresnének, más mozikban.

Hiába keresnék. Elmúlt. Maradt a szellem nulla foka, az antihumor reccsenő röhögése, a nemtelen viccek arculcsapása.

Azért ne búsuljunk: Hulot úr barátai élnek, míg meg nem halnak…