Mire gondol a jegesmedve? (Skandináv Filmnapok – Toldi mozi)

Írta: Inkabringa

Szerelmesei a télnek is vannak.

Elfogadom, elismerem, fejet hajtok szikrázó fensége előtt.

De nem tud megigézni a tél. A természet körforgásának az a szelete, amit csak kibírok. Hódolni neki sosem fogok.

Mellesleg másnak sem.

Egyszerű halandó vagyok. Télen fázom. Már a tudata és a látványa is ezt váltja ki belőlem. Nincs az a kesztyű-sál-kabát, ami ezt az érzést elűzné.

A legcsodásabb síparadicsomot is száműzetésként élném meg.

A dermedt hideg mellett a sötétség a legiszonyúbb a télben.

A fény hiánya. A fagyos-kopár sötétben botorkálás.

Ez még a hidegnél is kivédhetetlenebb próbatétel.

Újból és újból rá kell hangolódnom, hogy megint ez a hosszú időszaka következik az évnek.

Gyorsan sötétedik, és rövid ideig van világos. Napfény szinte nincs is.

Ez a kezdeti durcásság persze januárra mindig belenyugvó rutinná szelídül.  

Ámulva nézem azokat az embereket, akik már oly igen civilizáltak, hogy egyáltalán nem befolyásolja őket a természet körforgása. Télen-nyáron egyformák. Fűtenek-hűtenek különféle ketyerékkel, a villanyfény és a napfény közötti különbség teljesen irreleváns számukra.

Mintha nem is a természet részei lennének. Mintha csak a természet a kikapcsolódás, a gyönyörködés helyszíne volna. Önnön civilizált szórakozásuk, felüdülésük és lelki-fizikai kényelmük kelléke és díszlete.  

Mivel a november a koszos-sötét trutymójával már kellő beharangozását adta az elkövetkezendő vég nélküli hónapoknak, úgy döntöttem, hogy idén a lelki felkészüléshez a skandináv országokban élőkhöz fordulok.

Nekik jóval több jut a fénytelen-hideg hónapokból. Mégis kibírják valahogy. Úgy-ahogy.

Kitűnő alkalom kínálkozott erre az idén tizedik évfordulóját ünneplő Skandináv Ház által rendezett Skandinávia 2013 - Kortárs Fesztiválon. 

A fesztivál keretében a skandináv országok legfrissebb dokumentumfilmjeiből is válogatást kaptunk.

Ezek közül elsőre megragadott egy dán film, amely feltétlenül vonzó témát ígért.

Nevezetesen a felfedezést. Az ismeretlenbe induló expedíciót. Van-e, akiben gyerekkorában nem ötlik fel a vágy, hogy nekilóduljon a világnak?

Én kislányként is faltam Karl May könyvei mellett Vernét és a többi kalandos szerzőt. Inkább, mint a csíkos-pöttyös könyveket.

Sőt, az ilyesmit most is nagy kedvvel olvasom, bár már nem a fantázia vagy a bulvármítosz-gyártók szüleményeit, inkább a valós útleírásokat, világba tévelygő felfedezéseket.

A kiváló kulturális antropológus és gondolkodó Claude-Lévi Strauss 1955-ben megjelent Szomorú trópusok című könyvében (melyet szívből ajánlani tudok mindenkinek) jó összefoglalását adta ennek a műfajnak:

„Megértem hát az útleírást, ezt a szenvedélyt, ezt a hóbortot, ezt a balekséget. (…) Az emberiség monokultúrára rendezkedik be, úgy készül a tömegcivilizáció termelésére, mint a cukorrépáéra. Köznapi étrendjén immár csak ez az egyetlen étel szerepel.”

Nos, a The Expedition to the End of the World című dán dokumentumfilm épp ezt járja körül: az ember és a természet kapcsolatának öröktől fogva létező témáját.

A film rendezője Daniel Dencik, aki Dániában ismert és elismert íróember és poéta, újabban pedig dokumentumfilmeket is forgat.

A film előtt felolvasták a fesztiválnak küldött rövid üzenetét, melyből kiderül, hogy a nagyszülei még magyarul beszéltek. Miért épp ő lenne kivétel?

Daniel Dencik

A film egy 21. századi felfedezőút története.

Egy hajó expedícióra indul oda, amit az ember még nem lakott be teljesen. Ez Grönland észak-keleti partvidéke, ahol nincsenek gyorséttermek és Coca-Cola automaták. Csak jegesmedve és jég. A globális felmelegedés miatt mindkettő gyorsan csökkenő számban.

A legénység összetétele követi a 15. századtól kezdődően a felfedező hajók mintáját. Columbus, James Cook, Bougainville expedícióin a matrózok mellett a hajón utaztak természettudósok, filozófusok, történészek, művészek, írók. Mindenki a maga tudása és szemléletmódja alapján adta közre tapasztalatait.

James Cook hajója, az Endeavour

Az újkori felfedező utak mintáját követve indult útnak egy dán hajó a civilizációból a természetbe. Ez az utazás nem pusztán a természet titkaiba vezetett, hanem az önmagukkal való szembesüléshez is.

Mindenekelőtt azonban ne hagyjuk szó nélkül a gyönyörű háromárbocos hajót. Nem értek a hajózáshoz, nem tudok pontos elnevezést mondani, de bámulatos látvány volt. Méltó a világ felfedezésére. Jó volt nézni.

Az expedíció dán tudósokból és művészekből állt. Követve újkori felfedező elődeik példáját. Zoológus, tengerbiológus, archeológus, valamint író, festő- és fotóművész.

Vegyes társaság, különösen manapság nem túl gyakori ilyen mértékű meghitt keveredésüket látni.

A civilizáció fényes évszázadai alatt kiépítették saját életterüket, és már csak alkalmilag tekintenek át a másik térfélre. Játszásiból.

Most azonban összezárva utaztak az ismeretlen és ember által még nem kézhez szoktatott természetbe. Különös hangulatú, felejthetetlen utazás lett ebből.

A film legelején, amikor az expedíció tagjai partra szállnak, zsebre tett kézzel, fütyörészve, lezseren lépdel a kövek között az egyik művész. A távolt kémleli, a mindenséget lesi. Úgy, ahogy ezt egy művésztől elvárja a világ.

Majd a lazaságából következő figyelmetlensége miatt megbotlik a köveken, a tetszetősen a vállára vetett és természetesen kibiztosított puska nekiütődik egy szikladarabnak, és nagyot durranva elsül.

A művész, szerepéből jottányit nem engedve, „mintha mi sem történt volna” fesztelenséggel tovább botorkál a kövek között. A mögötte levő tudós vidor arcáról ez volt leolvasható: „Na, művészkém, felfedezünk?”

A nézőtér percekig nem tért magához a nevetéstől.

Ekkor tudtam, hogy ez fontos jel, útmutatás, üzenet stb. misztikus révület és titkos tudásba való beavatás nélkül.

Lehet, hogy ez a film nem váltja meg a világot, nem kólintja helyre az emberi hübriszt, de legalább (ön)iróniája van.

Ez az egyetlen kiútja az ennen csodálatába feledkezett emberiségnek.

Ugyanakkor, a messze fehérséget jegesmedvének sejtő kupac nyomába eredő művészeket tanárosan kioktató tudósok dohogva mondják a kamerába, micsoda felelőtlen esztelenség ez.

A művészek mégis elindulnak, és amit találnak, egy hatalmas pézsmatulok messze fehérlő csontváza. Ami aztán archeológusnak és zoológusnak egyaránt jó lehetőséget ad a tudósi fiterészéshez. Hála a művészi esztelenségnek.

Ez az évődő, egymás korlátait feszegető párbeszéd tudósok és művészek között végig megmarad a filmben. A legkisebb bántó él nélkül. Kölcsönösen érdeklődnek a másik teljesen különböző világlátása iránt. Azt sem szégyellik, ha e beszélgetések közben rácsodálkoznak valami eddig nem ismertre.

Egyetlen közös cél hajtja őket. Látni azt, ami nem úgy természet, ahogy azt az ember megkreálta, hanem ahogy minden ok és cél nélkül a világban van.

Szembesülni azzal, hogy mi a valódi natura. Nem a turistajelzéssel ellátott erdei ösvény, nem a zöldövezetben levő lakhely, nem a messze falvakkal tarkított panoráma.

Nyoma itt is van az embernek, az expedíció még egy olajfúró társaság hajójával is összeakadt. Mégis a natura uralkodik itt még.

Azok a mondatok, amik a filmben elhangoznak, semmilyen áttörő újdonsággal nem szolgálnak. Filozófusok, tudósok, művészek ezerszer végiggondolták már. Mégis épp ezek a gondolatok vannak a legkevésbé jelen a világról való hétköznapi gondolkodásban.

Pedig ez a lényeg.

Zárójelben jegyzem meg, ezt a filmben ugyan nem említették, de mégis az egész erről szólt.

A kultúra és a természet ugyanis sosem lehet ugyanaz. A ’cultura’ latin eredetű szó és eredeti jelentése ’földművelés’ volt.

A későbbi korok jelentésváltozásai tették ezt a szót azzá, amit most értünk rajta.

Az ember természettől való elszakadása tehát nem a gépesített újkorral kezdődött. Az a koronája csak ennek a folyamatnak. Az első lépés az volt, amikor az ember ásóbotját a földbe vájva elvetett egy magot, hogy az már neki teremjen. Beavatkozott a természet menetébe.

Manapság már azt tekintjük a természet lágy ölén ringónak, aki megműveli a földet, annak kincsét feldolgozza, és azt fogyasztja. Kétségtelen, a zacskós tejhez és a mirelit zöldséghez képest ez maga a natura diadala.

Senkinek nem jut már eszébe, hogy ez volt az első lépése a természettől való elszakadásnak. Egyúttal az ember világot benépesítő sikertörténetének is.
Eddig a zárójel.

A tudósok és művészek egymás előtt sem szégyellve, lenyűgözve állnak a hatalmas jégtömbök és sziklák előtt.

Megrendülten mondják a kamerába mindannyian, ami a leginkább elfelejtett tapasztalata az emberiségnek.

Az ember olthatatlan kíváncsisággal fürkészi a világot. Elméleteket, illúziókat, teóriákat gyárt. Keres, kutat. Minden idegével a világ, a természet, az univerzum megfejtésén munkálkodik.

A világot azonban egyáltalán nem érdekli az ember.

Lehet, hogy a civilizációnk miatt elolvadnak a jéghegyek és kihalnak a jegesmedvék. Egyikük ironikusan vázolja is a jövőt: elolvadnak a jéghegyek, megemelkedik a tengerszint, Koppenhága víz alá kerül és az emberek elköltöznek Mongóliába. Már nem az lesz a legfőbb vágy, hogy két autó legyen a családban, hanem a csónak. Alkalmazkodunk, ráadásul leleményesen, mert ez vitathatatlan erénye az emberiségnek.

A világnak nem lesz vége. Legfeljebb a civilizációnknak. Ez viszont törvényszerű. Egyik jön a másik után.

Fajok születnek, fajok kihalnak. A természet nem jó és nem rossz. Túl van az emberi elmén.

Az archeológus nagy tudással beszél apró kövekről, csontokról, melyekből messze korokra lehet következtetni.

Majd hozzáteszi, hogy ez csak az emberi agy teremtménye. Minden csak belemagyarázás. Az egész világ olyan, amilyennek mi elgondoljuk. Előre jutunk a tudományban, erre büszkék vagyunk, de a kezdetet még mindig homály fedi. Egyik elmélet a másikkal viaskodik. Egy biztos, hogy volt kezdet és lesz vég.

Legalábbis a mi emberi agyunk ezt másként nem tudja elgondolni.

Az ember által még nem belakott vadonban szembesülnek az ember jelentéktelenségével. Nagy sikertörténet ez a faj, de végül is nem oszt, nem szoroz. Egy epizód a világmindenség történetében.

Az emberiség önnön elméjének fogságába esett és elhitte, hogy a világ ura. Még az isteneit is úgy képzelte el, hogy ő kerüljön a teremtés tetejére.

Amikor időlegesen a jég fogságába kerül a hajó és esendő életük is veszélybe kerül, ez a rendkívül szimpatikus, önelemző és önironikus társaság a hisztérikus kétségbeesés helyett élvezetes beszélgetésbe merül az élet értelméről.

Hiszen mindenki ezt keresi, más-más utakon. A művészet, a tudomány, a vallás, a fajfenntartó reprodukció, mind azt firtatja, hogy miért vagyunk ezen a világon. Kinek-kinek más jelenti a kapaszkodót.

A megoldáshoz persze az expedíció tagjai sem jutnak közelebb, de egymás gondolataihoz és saját belső késztetéseikhez igen.

Az ember túlzottan belehabarodott önmagába. Ez nevetségessé válik a grönlandi fenséges táj érzéketlenségében.

Először elhitte az ember, hogy leigázhatja a természetet. Most elhiszi, hogy megmentheti. Ugyan mitől? A természetet nem érdekli az ember.

Valójában nem a természetet, hanem a jelenlegi civilizációt akarja az emberiség megmenteni. Másként csinálni, de ugyanolyan eredménnyel.

Az ember a természet helyett igazából a másik ember befolyásolásával törődik és végső soron leginkább saját magával van elfoglalva.

Az ember fontoskodva, gőggel és hiún továbbra is a világ urának akarja tudni magát. Akár igába hajtani, akár megmenteni a világot, de tényezővé válni benne mindenáron.

Emberi agyamból kilépni nem tudva, azon morfondírozom most, hogy vajon mire gondolhatott az a jegesmedve, amikor mélán a távolodó hajó után nézett?

Nyilván semmire.

Vagy talán erre:

Csak szerényen.