Minden valamirevaló humor, így a jó filmkomédia is abszurd. Az abszurditást nélkülöző humor nem humor: orfeumban, esztrádműsorban, oktató célú matinékon a helye.
Minden burleszk-hős
idióta. Környezete látja annak: a család, a társadalom, a haza. A burleszk-hős
létével száll szembe a mindennapok, a helyesen gondolkodók valóságával.
Kölcsönösen tagadják egymást, cáfolják egymást.
Minden művészeti
ágnak van filozofikus töltésű, lételméleti tartalmú fajtája. Legkevésbé a film
birkózik ezzel a kihívással, André Bazin meggyőzően fejtegeti, hogy a film
„anyaga” a konkrétság zsarnoki uralmát magán hordozó fénykép, az időben
megjelenő mozgókép. Elvontságra tökéletesen alkalmatlan: a fotográfián
megjelenő szék vagy bakancs sohasem válhat Van Gogh önmagánál több, elvonttá
emelkedő Székévé vagy Bakancsává: mindig az a bizonyos, konkrét, fénykép-tárgy
marad.
A filmművészet
filozofikus alkotásait nem Ingmar Bergman komor igényű életművében kell
keresnünk, hanem egy mára kihalt filmtípusban, a burleszkben. A filmművészet
bölcselői éppúgy nem lehetnek amoralista prédikátorok, mint ahogy a cirkusz
bölcselői sem az idomárok vagy a légtornászok, hanem a fehér meg fekete bohócok.
Abszurditás sokféle
van, s a burleszk nagy alakjai is különféle rétegeit ábrázolják az
abszurditásnak. Chaplin sétapálcás ágrólszakadtja a velejéig igazságtalan
társadalom abszurditását nevetteti ki.
Chaplin aranyásónak
megy, mert szegény, és gazdag akar lenni. A gazdagok buta, nagydarab emberek, a
világ igazságtalan, a becsületes emberek éhen halnak. Chaplin nem adja meg
magát: alkalmazkodik ennek a förtelmesen rossz világnak a törvényeihez.
Állandóan kijátssza a hatalmasságokat, dühös, goromba embereket, rendőröket,
mindenkit.
A Nagyvárosi
fények azzal kezdődik, hogy kürtőkalapos polgárok szobrot lepleznek le,
hamis szónoklatokkal. Hazug pofák, a társadalom gazdái. A szobor mélyedését a
csavargó Chaplin éjszakai menedékhelynek, odúnak használja.
Chaplin kihasználja
az igazságtalanság réseit, véletlenjeit. Befurakodik e résekbe. Ha a hatalmasok
behunyják a szemüket, ő már elkövet valamit. Ha nyitva hagynak egy ajtót,
besurran. Ha nyílik a börtönrács, ő már szökik. Mindig talpára esik, mindig harcra
kész, ezerféle módon jár túl a társadalom eszén.
Chaplin szegénynek
álcázott jövendő milliomos, koldusnak álcázott rafinált, tőrőlmetszett
sikerember. Az ő abszurditása, hogy a társadalom hiába dönt úgy, hogy neki éhen
kell halnia, ő bakancsát finom falatnak képzelve azzal is jól tud lakni.
„A jég hátán is
megél” – a közhelyes mondás szó szerint értendő az Aranyláz képsorain.
Minden Chaplin-film erre a sémára épül: a csavargó, ha véletlenek segítségével
is, de alapjában véve mégiscsak valami, lényéből fakadó igazságosztó
törvényszerűséggel megtalálja helyét az igazságtalan világban.
A filmek utolsó
kockáján kacsázva megy el a mesék országútján, hogy aztán a következő filmben
újra kezdje kalandjait az őt megillető boldogságért.
A Nő, akárcsak a
westernekben bizonyosfajta jutalom, amelyet a galád társadalom csak nagy nehezen
és vonakodva akar kiadni, s amiért küzdeni kell. Semmi kétség persze, hogy a
küzdelem eléri célját: a világ ugyanolyan igazságtalan marad, de hisz mégsem
olyan igazságtalan talán, ha szerencsével párosult ravasz küzdelmek árán el
lehet benne boldogulni.
Bizonyos iróniával
foglaljuk össze a Chaplin filmek moralitását. Chaplin fénykorában, a korai
húszas évektől a kései harmincasokig több volt, mint filmművészeti esemény,
mint sikeres és stílusteremtő filmalkotó. Két olyan esztétikai véleményükben
erősen különböző, de társadalomkritikai fogékonyságban rokon szellem, mint
Balázs Béla és Hevesy Iván egyaránt hangsúlyozzák és ünneplik Chaplin esztétikai,
formai zsenialitásán túl: társadalombírálatát.
Chaplin magánya a
társadalom alá kényszerítettek egyedülléte. Győzelmében, szerencséjében több
sejlik, mint egyetlen csavargó diadalában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése