Szomory Dezső: rejtély

Írta: BikassyGergely

Észrevétlenül múlt el nyár elején Szomory Dezső születési évfordulója, mint ahogy talán későbbi évfordulóin sem fognak megemlékezni róla.

Szomory Dezső a modern magyar irodalom egy különös, társtalan írója. Jelentős írója, teszem hozzá, évfordulóktól függetlenül. Érettségi nélkül az 1890-es évek nagy pesti napilapjainak ifjú újságírója, sikeres „dandy”, mint akkor mondták, pózos fotókon Oscar Wilde-re akar hasonlítani – amit ír, abban senkire.

Szomory Dezső (1869-1944)

Ekkor épp születőben van a modern magyar irodalom. Adyt megelőzve Bródy Sándor, majd Molnár Ferenc a legérdekesebb író. Szomory mégsem indul velük együtt: váratlanul Párizsba szökik, lehet, hogy francia szerző szeretne lenni. De mégsem: nyomorult padlásszobájában vaskos magyar regényt komponál, pesti témára. Ez (a Tudósok), soha nem jelenik meg életében, csak első fejezetei... Amikor, másfél évtized múltán hazatér, alig ismerik írásait. Hamar nagyon sikeres lesz, de nagyon magányos marad. Sikerei egészen a negyvenes évekig kitartanak, ekkor nyilas-szívű irodalmárok és verőlegények rontanak színházaira.

Az 1960-as évek végéig, hetvenesek elejéig ismét csak alig jelent meg tőle valami. Királydrámáit épp ekkoriban ismét műsorra tűzik: nagy szerepek jó színészeknek. Engem a Habsburg királydrámák szenvedelmei és Szomory patetikus „zengő tumultusai” egyáltalán nem érdekeltek. Kezembe került azonban (antikváriumból, vagy új kiadásban?) a Párizsi regény; ennek rajongója lettem, és havonta újraolvastam. (Magam is laktam ott, padlásszobák párizsi nyomorultjaként, de én többször, és újból, hamar hazatértem). Szomory nekem azóta és végleg a Párizsi regény írója, nagy Habsburg-drámáit tán csodálom, ámde nem szeretem. Stílusbravúr ugyan majd minden darabja és majd minden novellája, de máshol nem tud magához láncolni bravúrokkal sem. (Különös nyelvezetéből Karinthy kreált ragyogó paródiákat.)

Nagy érdeme az utóbbi időkben Kőbányai János Múlt és Jövő könyvkiadójának a Tudósok újra kiadása. Jobban mondva első edíciója. Először is hatalmas kutatómunkával (Zsoldos Sándor segítségével) könyvtárak mélyéről, kéziratok rejtek-dzsungeléből rekonstruálni kellett a majdnem teljes, alig hiányos eredeti kéziratot. Ezt az első (máig egyetlen?) Szomory-monográfia szerzője, Réz Pál sem ismerte (1973).  Kőbányai teljes Szomory életmű-sorozatot tervezett, ennek eddigi legnagyobb eredménye a Tudósok. „Rejtély” - kezdi a nagy regényhez írt hosszú tanulmányát a Múlt és Jövő szerkesztője. Arra a különös jelenségre utal, hogy Szomory nem tette közzé, kis túlzással „elfelejtette” az opust. Meg arra, hogy az irodalomtörténet sem volt rá kíváncsi, nem kutatták.

Kőbányai sem gondolta volna talán, hogy az élet (?) vagy Szomory utókora utánozza önmagát. A rekonstruált különleges nagyregény, ugyanis nemrégi megjelenésekor sem keltett feltűnést, visszhangja nem lett, fogadtatásáról nem is beszélhetünk: az irodalmi közvélemény egyáltalán nem vett tudomást róla. Réz Pál sem (a Holmi főszerkesztőjeként), és más folyóirat vagy irodalmi hetilap sem. Ilyen gazdag a magyar irodalom? Ilyen szegény vagy lustán tunya a mai magyar irodalomtörténet?.

… Mi mást tehetne a Szomoryt csodáló, a Tudósokat tán nem „szerető”, de jelentőségét fennen valló olvasó (magam).  Megismétli Kőbányai János csodálkozó szavát: rejtély.

Rauscher György: Szomory Dezső

A neolitikus tekintély

Írta: Inkabringa

Mondják, a kor, amelyben élünk, áhítja a tekintélyeket, hisz az uralkodó paradigma a trendkövetést írja elő. Tekintélyaspiránsok vannak is szép számmal. Saját pozíciójuk bebetonozása és tekintélyük követelése egyenes arányban van növekvő bizalmatlanságommal. Saját magukkal vannak elfoglalva.

Az emberiség büszke, sőt rátarti szellemi eredményeire, materiális javaira, technikai vívmányaira, de nem sokra megy a hatalmas kulturális-civilizációs örökségével, ha lakhatatlanná teszi a bolygót.

Márpedig tekintélyestül, vagyonostul, emelkedett szellemestül megy az egész emberiség a levesbe, ha továbbra is teszetoszáskodik, ahelyett, hogy képes lenne valóban újítóként gondolkodni és cselekedni. Nehéz feladat ez manapság, hisz ez a kommunikáció (és manipuláció) kora, így a cselekvés, mint olyan, soha el nem ért tartomány marad.

Régi faktum, hogy a kultúra és a natura nem ugyanaz a kategória. Az emberiségnek szüksége van kultúrára a naturában való boldoguláshoz, de nem számolhatja fel a naturát, mert anélkül a kultúra sem tudja megmenteni.

Szerencsére látok olyan embereket ezen a világon, akik képesek esendőségüket vállalni, letérni a trendek által kijelölt útról, a saját köreiken túli embereket egyenrangúként kezelni, és az emberre a bolygó flórájának-faunájának részeként és nem tulajdonosaként tekinteni.

Most mégsem egyéneket, hanem két csoport példáját ajánlom mindenki figyelmébe a bolygó jövőjének megoldásához. Akinek úgy tetszik, tekintse őket követendő tekintélynek.

Az egyik csoport a klímaváltozás ellen tiltakozó iskolások világszerte terjedő mozgalma. Persze a rettentő-roppant felnőttek közül sokan nem tekintik őket tekintélynek, de hát a gőgöt gyógyítani kellene.

Ha Európát nézzük, a ma élők között két igazi surviver nemzedék született: a világháborút megélt emberek (akkor még gyerekek voltak), és a mai gyerekek, akik szembenéznek a bolygó kritikus jövőjével.

E két nemzedék között vannak azok az európai nemzedékek, akik nagyrészt békében és jólétben élték egész eddigi életüket. A világháborús gyerekek megélt tapasztalataihoz és a mai gyerekek várható tapasztalataihoz képest e nemzedékeknek nagyon könnyű élet jutott. Bármennyit panaszkodnak is.
Mivel én is e nemzedékek egyikébe tartozom, ezért többes szám első személyben írom: éreznünk kell a felelőtlenségünk súlyát - társadalmi és globális szinten is.

Az iskolások tiltakozása összemérhetetlenül felelősebb tett, mint a rettentő-roppant felnőttek túlnyomó részének kényelmes és tehetetlen tétlensége.

A másik követendő tekintélyért még az ókori görögöktől is távolabbi időkbe kell nézni, ugyanis i. e. 10 000 körül kezdődött ez a sikertörténet.

Ez a régmúltban élt, követendő tekintély a neolitikus ember.

Rá aztán végképp nem gondolunk hipermodern digitalizált világunkban. Az utolsó, akinek eszébe jutottak,  Claude-Lévi Strauss volt. Szerinte azóta sem volt ilyen invenciózus az ember, mint a neolitikus korban. Híres mondata ez: „Az intelligenciám neolitikus.” 

A neolitikus kor kezdetén az emberiség válaszút elé került, és a neolitikus ember képes volt arra, amire a mai emberiség egyelőre nem tűnik alkalmasnak. Képes volt az addigitól merőben eltérő szemléletmódot és életmódot kitalálni és megteremteni. Megalapozta a földművelést és az állattenyésztést: volt mit enni. Létrehozta a kézművességet: képes volt élelmet tartalékolni, házat építeni és ruházatot készíteni.

A semmiből, jobban mondva a találékony emberi elméjéből teremtette meg mindezt.

Feladta korábbi életmódját és egy teljesen más életstratégiát talált ki a jövőbeli nemzedékek túlélése érdekében. És sikerült. A mai emberiség, mi mind, az ő örökségüket éljük fel. Csak cifrázzuk és manírozzuk azt, amit a neolitikus embernek köszönhetünk. Még ha féktelen önző mohóságunk miatt teljesen eltorzítottuk és felfaltuk is ezt a szép örökséget.

A neolitikus ember tekintéllyé válását akadályozhatja írásbeliségének hiánya. Az írást nem ismerő népek iránt csak a kulturális antropológusok és egyéb furcsa szerzetek érdeklődnek. Ha a neolitikus embernek köszönhetjük is mostani csudálatos jólétünket, ha esze és tettereje lenyűgöző is, de erről nem hagyott írásos mementót. Mi bezzeg, a kifinomult kor kifinomult emberei, cizelláltan fogalmazott könyvek ezreiben rögzítjük naponta teljes és totális tehetetlenségünket.

Másrészről legyünk méltányosak magunkkal szemben is. A neolitikus ember könnyű helyzetben volt a nagy találékonysághoz és cselekvőképességhez, hisz minden bizonnyal éhezett, fázott és félt. Azért, hogy megélje a holnapot, ijedtében hosszú évezredekre megalapozta az emberiség túlélését.

Méltatlanul kevés köszönetet kap.

De nézzük, mennyivel nehezebb a mi helyzetünk. A mai kor embere soha eddig nem tapasztalt kényelemben és jólétben él. Bár ez csak az emberiség nagyjából negyedére igaz. Viszont jelenleg ennek a töredéknek az igényei és vágyai határozzák meg a bolygó valamennyi élő és élettelen teremtményének sorsát. A nyugati civilizáció zabálja az energiaforrásokat. Az emberiség túlnyomó része azonban teljesen kimarad az energiaforrásokból is, a jóléti civilizációból is, miközben mérhetetlen nyomorában is azt szolgálja. Ahogy a bolygó valamennyi élő és élettelen entitása is, a halaktól a fákig, az érctől a vízig. Ilyen különös irányba fordult a világ az idők folyamán.

A jólétből is látni a jövő egén gyülekező sötét felhőket. De rettenetesen nehéz a mai kor emberének változtatni, amíg minden eddigit felülmúlóan komfortos élete van. Olyan mámoros a fogyasztói társadalom napos oldalán lubickolni a jólétben. Erről egy fikarcnyit is lemondani, az attitűdöket áthangolni: sokaknak fájdalmas gondolat.

Mindent összevetve, e két, fent említett, tekintélyre érdemes csoportra gondolva, próbáljunk meg a fogyasztói sablonok cukorketrecéből kilépve invenciózusabban gondolkodni. Ja, és főleg cselekedni. Igaz, azt mifelénk nem szokás. Ez a pató pálos töprengések országa. Akadnak azért, akik kreatív cselekvésre is képesek. 

Több szerénység és kevesebb rátartiság. Ideje felnőni a neolitikus ember intellektuális cselekvőképességéhez és a klímaváltozás miatt tüntető iskolások felelősségérzetéhez.

Kapcsolódó bejegyzés: A debatter - Claude Lévi-Strauss

Nyáridő

Írta: Inkabringa

Nyár van. Szeretem. Pontosabban fogalmazva: nagyon szeretem.

Kétségtelen, hogy szerencsém van, jól bírom a meleget. Az eddigi kánikulai hőfokok nem viseltek meg, de ha így haladunk, eljön majd az a hőfok is, amit már én sem bírok.

Akármennyire is szeretem a nyári meleget, aggaszt, hogy sokakat a kibírhatatatlanságig, netán életveszélyesen megvisel a hőség, hogy lángra kapnak az erdők, felperzselődik a flóra és fauna.

Imádom a napsütést. A szikrázó eget, a burjánzó vegetáció közelségét. Lebarnulok. Azt is szeretem. Jó a napon lenni. 

Sokak szerint a Nap az ellenségünkké vált, veszélyt jelent számunkra. De gondoljunk csak bele, ha nem lenne, akkor mi lenne? Hathengeres autó és okostelefon nélkül lehet teljes emberi életet élni. A Nap nélkül nem. A veszélyforrás nem a Nap, hanem mi magunk vagyunk: az emberi hübrisz korlátolt kényelembe rekkent akarnoksága.

Elfogadtam, hogy roppant magas faktorszámú naptejet használjak, figyelemmel legyek az UV-jelentésekre, korlátozzam a napon töltött órák számát (nem a Nap, hanem az ember hibájából). Elvégre ez az egy életem van.

Másrészről meg az élővizekbe került naptejek pusztítják a vegetációt. Pedig ez az egy Földünk van.

Csupa-csupa dilemma és kontrapunkt az ember élete.

Nyáron olybá tűnik, a világ az énekesmadaraké. Meg is érdemelnék, hogy az övék legyen.

Édesanyám kertje telis tele van madarakkal. Napkeltétől napnyugtáig egymásnak felelgetve ontják a trillákat. Persze mindez azért van, mert anyám varázslatos kertje a fák, bokrok, virágok buja egysége. Egy arborétum, számtalan, egymás kedvére pompázó növényfajtával.

Nem is csoda, hogy olyan jól érzik itt magukat a madarak. A hatalmas diófához vezető kerti téglaúton (copyright ókori Róma) úgy sétafikálnak a rigók, mint valami sétálóutcában.

A budapesti belváros egyik romkocsmájának kertjében csak egy-két, mutatóban meghagyott szerény fa áll. De a nyári alkonyatban még itt is, égnek emelt fejjel, csodálatos trillákba kezdtek a madarak. Elbűvölten hallgatták a legelszántabban söröző aszfaltbetyárok is. Az emberi locsogás nem veszi el a kedvét a madárnak a csicsergéstől. Zavarba ejtő a megtiszteltetés, hogy a madár az embert - robajos gépei nélkül - a természet részének tekinti.

Ehhez képest a Városligetben manapság alig hallani madárcsicsergést. Túl sok a gép, a berregés, zúgás, csattogás, fontoskodó és agresszív zajkeltés. Az énekesmadarak elhalkulnak. Mert a Városligetet most átépítik. Nem. Beépítik. Hatalmas épületekkel, kővel, betonnal, kerítésekkel, kijelölt útvonalakkal. Vonalzóval meghúzott steril, hasznot hozó „zöldövezet” lesz abból, ami gondos tervezéssel a növények, madarak és emberek ligetes szimbiózisa lehetne. 

Pedig már így is alig van talpalatnyi zöld Budapesten, megfulladunk a praktikusan haszonelvű célszerűségben.

A természet igába hajtása így zajlik. Az emberi természet igába hajtása is hasonlóképpen.

Aztán majd megépülnek a Ligetben a grandiózus turisztikai csaliépületek, és a kevéske zöld területet is ellepik a szervezett hadakba tömörült turisták. Nem hallunk a szuperkomfortossá tett Ligetben többé madárfüttyöt. Már csak a varjak lesznek elég krakélerek a pöffeszkedő emberi butaságra fittyet hányni. Az utolsó forradalmárok.

Városliget - Budapest

Ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy a Római parton szabadstrand nyílik a budapestiek számára hosszú évtizedek tiltása után. Háromszáz méter szabadság: ebben az országban már ez is reveláció. A fővárosi Duna-part túlnyomó részét évtizedekkel ezelőtt koncként odadobták a megállíthatatlanul robogó, többsávos autóforgalomnak. De a Rómain még fa és fű van, odaülhetünk a Duna mellé, a vízpartra.

Milyen rettenetesen kevés kell az emberi boldogsághoz.

Római part - Budapest

A nyár a bringa évszaka. Zápor, hőség, semmi nem állítja meg a kerekek gurulását. Megbámulok a kirakatban egy tűzpiros országúti bringát. Szép látvány. Megcsodálom az utcákon a városi bringakölteményeket  underground és szecessziós változatban is. De ezek nem az én járgányaim. Én az olyan bringát szeretem, amelyikkel letérhetek a betonútról, be az erdőbe, át a legelőn, hegynek fel és völgynek le, bele a tomboló nyári vegetációba. Ez mámor.

A bringa madárbarát jármű, ahogy minden bizonnyal a lovas szekér is az volt, csak ez utóbbiról már nincsenek empirikus tapasztalataink, csupán forráskutatásra támaszkodhatunk. Megidézem ezen a ponton az Égigérő fű című gyerekfilm egyik emblematikus mondatát: „Autóval, mikor ló is van?” Azért is emlékezzünk meg róla, mert éppen negyven éve készült. Számos gyerekgeneráció nőtt már fel rajta, köztük én is. Bizton állítom, a mai gyerekeknek is látnia kell. Nem lehetne belőle valami appot csinálni? Trend a lelke mindennek. Elvégre, ha lehet nőket vetkőztető app, miért ne lehetne bérházak udvarát befüvesítő app is? Hátha létezik már ilyen is. „Az a szép zöld gyep…”

Palásthy György: Égigérő fű

Nem mondom én, hogy ezután mindig mindenki bringával, pláne, hogy lóval, vagy bármilyen más járművel közlekedjen. De az se legyen kötelező társadalmi elvárás, hogy mindig mindenkor mindenhova autóval járjon. A kizárólagosságok korlátolttá tesznek. Legyen ez is meg az is, egyenrangúan, okosan és kreatívan használva a lehetőségeket. És egyáltalán: ne kelljen mindenkinek mindig ugyanazt csinálni és gondolni, mert ijesztő ez a sablonos és diktatórikus variációmentesség. Vajha miért nőtt a fejünkbe az agyunk, ha ennyire csak az előre kijelölt sémákban szabad gondolkodni? Főként, hogy a gondolkodás nem a sémakövetéssel, hanem annak kreatív variációival kezdődik.

És a nyáréji csillagos égbolt... Azt meg sem érdemeljük mi, oktondi emberek.

A nyár a flóra és fauna lelkes, életszerelmes tombolása. Naná, hogy szeretem. A világ részének lenni boldogító érzés. A világ urának lenni semmi kedvem nincs. Nekem többet ér, ha egy énekesmadár természetszámba vesz minket.

Lábjegyzet:

Aki kíváncsi rá, milyen nagy lábon él, ITT néhány perc alatt kiszámolhatja az ökológiai lábnyomát. Aztán kereshetünk egy másik (harmadik, negyedik stb.) Földet magunknak. Erre még nincs GPS kifejlesztve.

Zene a filmművészetben

Írta: BikassyGergel


Hat-hét éve épp ilyenkor rendezett  valamilyen zeneművészeti szervezet a Budapesti Francia Intézet közreműködésével a fenti címen két napos konferenciát. (A blogban írtunk róla ITT)
Hiába mondtam a tudós (bár nem zenetudós) dr. Beke László felkérésére, hogy az én filmművészetemben (amit én annak tartok és érzek), nincs nagy szerepe a zenének. Beke talán ilyet el sem tudott képzelni, mindenesetre tovább erősködött (tudósibb szóval "inzisztált"), hogy mindenképp részt kell vennem ezen az ülésszakon. Kijelentette: ott elmondhatom akár azt a véleményemet, hogy a filmművészettől (legalábbis szerintem) idegen a kísérőzene. Azzal is biztatott, hogy a tanácskozás anyaga majd írásban is megjelenik, sőt a "honorárium" szó is felcsendült baráti biztatásában. Ezt már azért sem vettem figyelembe, mert évekig írt könyveim nagy részére sem kaptam honoráriumot. Tisztes honoráriumot a Filmvilág folyóirattól szoktam kapni.

Joseph Kosma

A Francia Intézet nagyterme negyedrészt, vagy talán félig megtelt. A konferencia tulajdonképp Joseph Kosma (Kozma József) emlékére szerveződött, ez nekem is tetszett, becsülöm Joseph Kosmát - felléptem és előadtam tehát nézeteimet. A nagyrészt fiatal és középkorú zenetörténészek és zeneesztéták némi érdeklődéssel fogadták, hogy számomra a kísérőzene ellentétes a film lényegével (vagy legalábbis az én filmművészeti eszményemmel). Valóban: az ideálisan szép, és nekem jó zenekíséret a némafilm idejében létezett, amikor is a mozikban, ott a vászon alatt egyetlen zongorista kísérte a mozgóképeket. Ritkán, nagy világpremierekre önálló zenét szereztek és mutattak be, egyszer egy fesztiválon meghallgattam egy efféle rekonstruált "nagy" mozizenét, végtelenül nem tetszett...

A tudós dr. Beke László érezhetően elégedetlenül hallgatta szavaimat, szemmel láthatóan rosszallta mondókámat (mintha előzőleg nem is beszéltünk volna). Szerencsére Kosma egyik rövid kísérőzenéje csillapította tudósi haragját. Videokazettáról Renoir Állat az emberben (La bete humaine) című remekművének első negyedóráját játszottam be, nagy vászonra kivetítve. Ez erősen dokumentumjellegű, a Párizs-Le Havre vonatút képi remeklése, mindenfajta zene nélkül, csak a kerekek kopognak-dübörögnek-zörögnek, meg a mozdony füttyei adnak prózaritmust. Amikor aztán e negyedóra legvégén a vonat befut az állomásra, valóban belép a kísérőzene, úgy három percre, s még én sem mondhatom, hogy felesleges. (A filmben van egy nagyszerű, hosszú vasutasbáli képsor, ott szól a keze, de nem az a bizonyos "kísérő", hanem a valóságos vasutasbál helyi muzsikája. Nagyszerű, talán ezt is Kosma szerezte, de a szerepe más - ezért kiváló.)

Jean Renoir: Állat az emberben (A képen: Jean Gabin)

Elmondtam, hogy néhány nagy, a filmművészetet meghatározó rendező nem alkalmaz kísérőzenét: ilyen Robert Bresson, és ilyen a talán tőle inspirálódott Jancsó Miklós: mindkettejük "modern-klasszikus" remekeiben csak zajok vannak, szekér- vagy rácszörgés, lábdobogás, üvöltés, sivító szél, de nem a fim fölé illusztratív célból komponált kísérőzene. Bresson egyik remekművében mégis van: Mozart-részletek. Igen...

Robert Bresson: Vétlen Baltazár

Mondanom sem kell, semmiféle füzet vagy album nem jelent meg erről az ülésszakról később. (Egyébként volt egy kiváló előadás, és ismeretlen táncművészeti némafilm, valóban izgalmas és okosító.) - Mindez azért jutott most eszembe, mert találomra tévécsatornákat kattintgatva Bergman Persona-jára bukkantam, és szájtátva néztem bele tizenöt-húsz percre: annak idején többször is láttam, de már nagyon rég. Sőt, azért nem néztem most tovább, mert valami irtózatos, szinte kegyetlen feszültség áradt belőle: ilyesmire jobb kicsit előre hangolódni. Mint általában a remekművekre... A két főszereplő egy különösen erős jelenetét láttam, a némaság, a gesztusok, az elfojtások és kiabálások nézőt is megkínzó szcénáját. Ezt rövid, homályolt álomjelenet előzte meg, néhány taktus zenével. Mondanom sem kell, ezenkívül semmiféle kísérőzene nem volt.

Ingmar Bergman: Persona (A képen: Bibi Andersson és Liv Ullmann)

Kapcsolódó írások:

Filmzene - és akiknek nem kell

"Hulló falevél" (Les feuilles mortes...)

A vétlen Baltazár...

Széchenyi országa

Írta: Inkabringa

Van egy régi történet, talán félévszázados is lehet, de még mindig körbejár, és valamennyi tudományág képviselői ismerik.

Szentágothai János egy anatómia előadáson mondta: „Ahhoz, hogy orvossá váljanak, át kell kelniük egy kapun. Ez a kapu az anatómia szigorlat. És a kapuban én állok.”

Ez nem véreskezű tanári fenyegetőzés volt, hanem a szellemi minőség és igényesség melletti állásfoglalás. Tudták ezt a hallgatók is, Szentágothai szenzációs anatómia előadásaira zsúfolásig megteltek a termek. Ugyanakkor ifjú kollégáinak a kutatóintézet orvosi laboratóriumában hetente felolvasott irodalmi folyóiratokban megjelent versekből. Azért, hogy ne csak kiváló elméjű „szakbarbárok”, hanem széleskörűen művelt és tájékozott emberek váljanak belőlük.

Most úgy tűnik, ebben az országban a szellemi jólét (vagy inkább jóllét) lényegtelen és felesleges kategória. Június elején 48 évesen meghalt Térey János. Az elmúlt évtizedek legizgalmasabb és legjelentősebb költője volt. Túlhajszolta magát a napi megélhetésért és megállt a szíve. Ezt nem lehet elfogadni. Az élete és a halála is példázza ennek az országnak kiheverhetetlen hibáit. A semmiből jött és a tehetsége által a mindenségre volt hivatott. Mégsem kapott méltó életet. Tékozló és ostoba az a társadalom, amelyik nem tudja megbecsülni szellemi tehetségeit és kiválóságait.

A nemzedékről nemzedékre történő korszerű és tisztességes (ezt csupa nagybetűvel kellene írnom) családi gyarapodás az I. világháborútól kezdve végképp lehetetlenné vált ebben az országban. A hatalmi önkény, irigység, mohóság bármikor megfoszthatja e hon polgárait a materiális javaiktól, s ugyanígy, érdem nélkül, az elvtelen lojalitásért cserébe, el is halmozhatja vele őket.

Egyetlen dolog van, amit nem vehetnek el tőlünk, és ami autonóm módon, saját jogon a miénk: az a tudás, amit megtanultunk, ami a fejünkben van. Írtam már, írom most is, az agyunk az egyetlen mentsvárunk.

Személyes bánatom a társadalomtudomány létének veszélyben forgása. Amikor társadalomtudományokat kezdtem tanulni rádöbbentem, hogy egész életemben ezt a szemléletmódot kerestem. A társadalomtudomány egy tükör. Nem pózolt szelfi, nem photoshop, nem a felszín magamutogatása. Egy látszatokra alapozott társadalomban kényelmetlen ez a szépítés nélküli tükör. A társadalomtudományok eltiprása szellemi katasztrófa. Ám az a tudás, ami a fejekben van, sosem lehet birtoktárgy, ezt a tudást semmilyen hatalom nem veheti el.

A hatalom szempontjából a legjobb az engedelmes, saját sorsán túl nem látó, a társadalom iránt közömbös, élveteg és jóllakott állampolgár.

„A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát” – írta Weöres Sándor.
Mikor lesz az, hogy ez a mondat nem jut eszembe a honi állapotok kapcsán?

Úgy tűnik, ennek a világnak intézményi kiépülése is elkezdődött. A közoktatás, a felsőoktatás, az akadémiai kutatás, a független tudományos és művészeti élet felszámolása kiszera méra bávatag szemeink előtt zajlik.

Az is rémes, ha a kultúra és tudás helyett a szerzésvágy trampli agressziója válik dicsőséges magatartássá. Meg az is elborzaszt, ha a kultúrát birtoklók elefántcsonttornyaikba zárkóznak a társadalmi felelősségvállalás leghalványabb jele nélkül. 

Ha a kultúra és a tudás haszontalannak minősíttetik, annak hosszú távon az egész ország issza meg a keserű levét. Akkor eljön a nyers erőszak korszaka. Akinek nagy az ökle, az üt vele, majd szembetalálja magát egy még erősebbel. Mindig lesz erősebb. Mindig mindenkor mindenki taposni fog, és előbb-utóbb őt is eltapossák. Akárhonnan is nézzük az emberi történelmet, mindig így volt: a tudás és a kultúra az, ami áll a kapuban, és az önzés és korlátoltság (ön)pusztító agressziójától megóvja az embert.

Széchenyi vajon mit szólna most ehhez az országhoz? Legyintene és inkább Döblingbe menne.