Széchenyi országa

Írta: Inkabringa

Van egy régi történet, talán félévszázados is lehet, de még mindig körbejár, és valamennyi tudományág képviselői ismerik.

Szentágothai János egy anatómia előadáson mondta: „Ahhoz, hogy orvossá váljanak, át kell kelniük egy kapun. Ez a kapu az anatómia szigorlat. És a kapuban én állok.”

Ez nem véreskezű tanári fenyegetőzés volt, hanem a szellemi minőség és igényesség melletti állásfoglalás. Tudták ezt a hallgatók is, Szentágothai szenzációs anatómia előadásaira zsúfolásig megteltek a termek. Ugyanakkor ifjú kollégáinak a kutatóintézet orvosi laboratóriumában hetente felolvasott irodalmi folyóiratokban megjelent versekből. Azért, hogy ne csak kiváló elméjű „szakbarbárok”, hanem széleskörűen művelt és tájékozott emberek váljanak belőlük.

Most úgy tűnik, ebben az országban a szellemi jólét (vagy inkább jóllét) lényegtelen és felesleges kategória. Június elején 48 évesen meghalt Térey János. Az elmúlt évtizedek legizgalmasabb és legjelentősebb költője volt. Túlhajszolta magát a napi megélhetésért és megállt a szíve. Ezt nem lehet elfogadni. Az élete és a halála is példázza ennek az országnak kiheverhetetlen hibáit. A semmiből jött és a tehetsége által a mindenségre volt hivatott. Mégsem kapott méltó életet. Tékozló és ostoba az a társadalom, amelyik nem tudja megbecsülni szellemi tehetségeit és kiválóságait.

A nemzedékről nemzedékre történő korszerű és tisztességes (ezt csupa nagybetűvel kellene írnom) családi gyarapodás az I. világháborútól kezdve végképp lehetetlenné vált ebben az országban. A hatalmi önkény, irigység, mohóság bármikor megfoszthatja e hon polgárait a materiális javaiktól, s ugyanígy, érdem nélkül, az elvtelen lojalitásért cserébe, el is halmozhatja vele őket.

Egyetlen dolog van, amit nem vehetnek el tőlünk, és ami autonóm módon, saját jogon a miénk: az a tudás, amit megtanultunk, ami a fejünkben van. Írtam már, írom most is, az agyunk az egyetlen mentsvárunk.

Személyes bánatom a társadalomtudomány létének veszélyben forgása. Amikor társadalomtudományokat kezdtem tanulni rádöbbentem, hogy egész életemben ezt a szemléletmódot kerestem. A társadalomtudomány egy tükör. Nem pózolt szelfi, nem photoshop, nem a felszín magamutogatása. Egy látszatokra alapozott társadalomban kényelmetlen ez a szépítés nélküli tükör. A társadalomtudományok eltiprása szellemi katasztrófa. Ám az a tudás, ami a fejekben van, sosem lehet birtoktárgy, ezt a tudást semmilyen hatalom nem veheti el.

A hatalom szempontjából a legjobb az engedelmes, saját sorsán túl nem látó, a társadalom iránt közömbös, élveteg és jóllakott állampolgár.

„A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát” – írta Weöres Sándor.
Mikor lesz az, hogy ez a mondat nem jut eszembe a honi állapotok kapcsán?

Úgy tűnik, ennek a világnak intézményi kiépülése is elkezdődött. A közoktatás, a felsőoktatás, az akadémiai kutatás, a független tudományos és művészeti élet felszámolása kiszera méra bávatag szemeink előtt zajlik.

Az is rémes, ha a kultúra és tudás helyett a szerzésvágy trampli agressziója válik dicsőséges magatartássá. Meg az is elborzaszt, ha a kultúrát birtoklók elefántcsonttornyaikba zárkóznak a társadalmi felelősségvállalás leghalványabb jele nélkül. 

Ha a kultúra és a tudás haszontalannak minősíttetik, annak hosszú távon az egész ország issza meg a keserű levét. Akkor eljön a nyers erőszak korszaka. Akinek nagy az ökle, az üt vele, majd szembetalálja magát egy még erősebbel. Mindig lesz erősebb. Mindig mindenkor mindenki taposni fog, és előbb-utóbb őt is eltapossák. Akárhonnan is nézzük az emberi történelmet, mindig így volt: a tudás és a kultúra az, ami áll a kapuban, és az önzés és korlátoltság (ön)pusztító agressziójától megóvja az embert.

Széchenyi vajon mit szólna most ehhez az országhoz? Legyintene és inkább Döblingbe menne.